79. Végre nyugodtan el tudom fogadni a kötelességemet

2023 novemberében prédikátornak választottak, és két gyülekezet munkájáért feleltem. Amikor megtudtam az eredményt, eléggé meglepődtem, és kissé ideges lettem. Azt gondoltam: „A prédikátoroknak széles feladatkörük és súlyos felelősségük van. Voltam már korábban prédikátor, de mivel nem végeztem valódi munkát, és elmerültem a státusz előnyeiben, a gyülekezet különféle munkái pedig nem hoztak eredményt, elbocsátottak. Most mindenhol a KKP általi letartóztatások nagy hullámaival nézünk szembe, és a helyzet nagyon ellenséges. Ha nem megfelelően rendezem a munkát, és károsítom Isten házának érdekeit, akkor biztosan felelősségre vonnak. Még el is bocsáthatnak. Ha túl sok gonoszat teszek, lelepleződöm és kiiktatnak, és akkor elveszítem a megmentésem esélyét. Ebben az esetben vajon nem vész kárba mindaz, amit ennyi év alatt az Istenbe vetett hitem révén szereztem – pont úgy, mint amikor az ember fonott kosárban próbál vizet hordani? Jobb lenne, ha csak egy gyülekezetért felelnék vezetőként. Úgy nem lennék olyan szorult helyzetben.” Terveztem, hogy írok egy levelet a felsőbb vezetésnek, amiben elmagyarázom, hogy lassú a felfogásom, és keressenek más jelöltet, hogy ne akadályozzam a gyülekezet munkáját és a testvéreim életbe való belépését. De aztán arra gondoltam: „Isten szuverén azon emberek, események és dolgok felett, amelyekkel nap mint nap találkozom, és Ő rendezi el azokat. Korábban kudarcot vallottam ebben a kötelességben. Lehet, hogy Isten esélyt ad nekem a bűnbánatra azáltal, hogy újra végezhetem ezt a kötelességet? Ráadásul sok testvért letartóztattak, és szükség van emberekre a gyülekezet munkájához. Nem mehetek szembe a lelkiismeretemmel, és nem utasíthatom vissza ezt a kötelességet ilyen időkben. Az túlságosan megbántaná Istent.” Eleget akartam tenni Istennek, de közben féltem is, hogy nem végzem jól a kötelességemet, és felelősségre vonnak. Legbelül nagyon vívódtam, aznap éjjel csak hánykolódtam az ágyban, nem tudtam aludni, és úgy éreztem, mintha egy nagy szikla nehezedne rám.

Másnap reggel megnyíltam Vang Nannak, a nővérnek, akivel együttműködtem, és vele együtt kerestem a választ az állapotommal kapcsolatban. Kikeresett nekem egy szakaszt Isten szavaiból. Isten azt mondja: „Ezek a dolgok rejlenek az antikrisztusok szívében, és ezek mindegyike félreértés, szembeszegülés, ítélkezés és ellenállás Istennel szemben. Egyáltalán semmiféle ismeretük nincs Isten munkájáról. Miközben firtatják Isten szavait, firtatják Isten természetét, identitását és lényegét, ilyen következtetésekre jutnak. Az antikrisztusok ezeket a dolgokat mélyen eltemetik a szívükbe, így intve önmagukat: »Az óvatosság a biztonság anyja; legjobb radar alatt repülni; azt a madarat lövik le, amelyik kidugja a fejét; és a csúcson mindenki magányos! Legyen az bármikor is, soha ne legyél az a madár, amelyik kidugja a fejét, soha ne mássz túl magasra; minél magasabbra mászol, annál nagyobbat esel.« Nem hiszik el, hogy Isten szavai az igazság, és nem hiszik el, hogy az Ő természete igazságos és szent. Mindezt emberi elképzeléseken és képzelődéseken keresztül szemlélik, és Isten munkáját emberi szemlélettel, emberi gondolatokkal és emberi ravaszsággal közelítik meg, a Sátán logikáját és gondolkodását alkalmazva Isten természetének, identitásának és lényegének felvázolására. Az antikrisztusok nyilvánvalóan nemcsak, hogy nem fogadják el és nem ismerik el Isten természetét, identitását és lényegét, épp ellenkezőleg, tele vannak elképzelésekkel, ellenszegüléssel és lázadó mivolttal Isten iránt, és egy szemernyi valós ismerettel sem rendelkeznek Róla. Az antikrisztusok meghatározása szerint Isten munkája, Isten természete és Isten szeretete egy kérdőjel – bizonytalanság; tele vannak kétkedéssel, tele vannak tagadással és rágalmazással ezeket illetően; akkor mi a helyzet az Ő identitásával? Isten természete az Ő identitását képviseli; olyan hozzáállással Isten természetéhez, mint az övék, viszonyulásuk Isten identitásához magától értetődő – nyílt tagadás. Ez az antikrisztusok lényege” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizedik tétel: Megvetik az igazságot, szemtelenül semmibe veszik az alapelveket, és figyelmen kívül hagyják Isten házának intézkedéseit (Hatodik rész)). Isten leleplezte, hogy az antikrisztusok nem ismerik el, hogy Isten szavai jelentik az igazságot. Nem hisznek Isten igazságosságában, és még kevésbé hisznek abban, hogy az igazság uralkodik Isten házában. A saját elképzeléseikre és képzelődéseikre támaszkodnak, hogy mérlegeljék és behatárolják Isten identitását és lényegét, és tele vannak kétségekkel Isten igazságosságával kapcsolatban. Tagadják Isten megbízhatóságát és igazságosságát, és úgy vélik, hogy Isten nem méltányos és nem igazságos. Ez istenkáromlás. Összehasonlítva magamat az Isten szavaiban található leleplezéssel, láttam, hogy a beállítottság, amelyet felfedtem, azonos egy antikrisztuséval. Ezen a választáson prédikátornak választottak, de a szívem tele volt Istennel szembeni védekezéssel és kételyekkel. Aggódtam, hogy mivel a hatásköröm túl nagy lesz, a felelősség pedig túl súlyos, ha nem végzem jól a kötelességemet, és akadályozom a gyülekezet munkáját, nemcsak elbocsátanak, hanem fennáll a veszélye annak is, hogy kiiktatnak. A saját agyamat, elképzeléseimet és képzelődéseimet használva tekintettem Isten munkájára, tévesen azt hittem, hogy ha valaki nagy felelősséget vállal a kötelessége végzésében, az gyorsan feltárul, és így kifogásokat kerestem, hogy visszautasítsam a kötelességemet. Nem értettem Isten igazságos természetét, és úgy gondoltam, hogy Isten háza ugyanolyan, mint a világ, nincs benne méltányosság és igazságosság. Ez istenkáromlás. Arra gondoltam, hogy Isten háza hogyan bocsátja el és iktatja ki az embereket az alapelveknek megfelelően. Nem arról van szó, hogy pusztán azért kiiktatnak, mert nem végezted jól a munkát – ez a körülményektől függ. Egyeseket azért bocsátanak el, mert problémák és eltérések merülnek fel a kötelességükben, és a többszöri közösség és segítség ellenére sem változtatnak. Pontosan úgy, mint amikor korábban prédikátor voltam, és nem végeztem valódi munkát. Akkoriban a vezetők és a dolgozók beszélgettek velem és segítettek nekem, de én soha nem változtam meg, és bomlasztást okoztam a munkában, ezért elbocsátottak. Az elbocsátás azonban nem ugyanaz, mint a kiiktatás. Amikor elgondolkodtam magamon, és némi bűnbánatot tartottam, valamint valamennyit változtam, a gyülekezet ismét egy megfelelő kötelességet rendezett el a számomra. Láttam, hogy az elbocsátás Isten egyik módja volt arra, hogy megmentsen. Egyeseknek a képessége meglehetősen gyenge, és nem alkalmasak bizonyos munkák elvégzésére. Ilyen helyzetben egy megfelelő kötelességet jelölhetnek ki nekik, ami előnyös az életbe való belépésük és a gyülekezet munkája szempontjából. A gonosz emberek és az antikrisztusok azonban folyamatosan bomlasztást és megzavarást okoznak a kötelességükben. Bárhogyan is beszélgetnek velük, soha nem változtatnak; makacsul elutasítják a bűnbánatot, és számtalan gonosztettet követnek el. Akkor ki kell takarítani vagy ki kell közösíteni őket a gyülekezetből. Isten háza az alapelvek szerint bánik az emberekkel. Isten házában az igazság uralkodik és az igazságosság uralkodik. Isten szavaival összhangban kellett szemlélnem az embereket és a dolgokat. Az, hogy Isten ezúttal kegyben részesített, és újra prédikátori kötelességet végezhettem, azt jelentette, hogy lehetőséget adott nekem a bűnbánatra és a változásra. Ez Isten szeretete volt, és nem lett volna szabad védekeznem Istennel szemben, és félreértenem Istent. Imádkoztam Istenhez, készen arra, hogy változtassak, és kerestem az igazságot, hogy megoldjam a saját problémáimat.

Amikor készültem átvenni a prédikátori kötelességet, a szívemet még mindig kétségek feszítették. Történetesen Liu Hszin nővér korábban szintén ebben az állapotban volt, ezért kikeresett nekem elolvasásra néhány tapasztalati tanúságtételcikket, és Isten szavainak egy azokban idézett szakasza nagyon hasznos volt a számomra. Mindenható Isten azt mondja: „Vannak, akik félnek a felelősségvállalástól, miközben a kötelességüket végzik. Ha a gyülekezet feladatot ad nekik, akkor először mérlegelni fogják, hogy a feladat megköveteli-e, hogy felelősséget vállaljanak, és ha igen, akkor nem fogadják el. A kötelességük végzésének feltételei a következők: először is, ráérős munkáról legyen szó; másodszor ne legyen mozgalmas vagy fárasztó; harmadszor pedig bármit is tesznek, nem vállalnak semmilyen felelősséget. Egyedül ilyen kötelességet vállalnak el. Miféle ember ez? Nem sikamlós, csalárd ember? A legkisebb felelősséget sem akarja vállalni. Még attól is fél, hogy a levelek betörik a koponyáját, amikor leesnek a fáról. Milyen kötelességet tud egy ilyen ember végezni? Mi haszna lehet Isten házában? Isten házának munkája a Sátán elleni küzdelem munkájával, valamint a királyság evangéliumának terjesztésével kapcsolatos. Melyik kötelesség nem jár felelősséggel? Azt mondanátok, hogy vezetőnek lenni felelősséggel jár? Nem annál nagyobb-e a felelősségük, és nem kell-e annál inkább felelősséget vállalniuk? Függetlenül attól, hogy az evangéliumot hirdeted, bizonyságot teszel, vagy videókat készítesz és így tovább – bármilyen munkát végzel –, mindaddig, amíg az igazságalapelvekhez kapcsolódik, felelősséggel jár. Ha a kötelességed végzése híján van az alapelveknek, az ki fog hatni Isten házának munkájára. Ha pedig félsz a felelősségvállalástól, akkor semmilyen kötelességet nem tudsz végezni. Vajon az olyan ember, aki fél felelősséget vállalni a kötelessége végrehajtása során, gyáva, vagy a beállítottságával van probléma? Képesnek kell lennetek különbséget tenni. A valóságban ez nem gyávaság kérdése. Hogy lehet, hogy olyan merészek, amikor a meggazdagodásról van szó, vagy amikor a saját hasznukért tesznek valamit? Bármilyen kockázatot vállalnak ezekért a dolgokért. De amikor a gyülekezetért, Isten házáért tesznek dolgokat, semmilyen kockázatot nem vállalnak. Az ilyen emberek önzőek és aljasok, a legálnokabbak mind közül. Aki nem vállal felelősséget a kötelesség végzésében, az a legkevésbé sem őszinte Istenhez – a hűségéről nem is beszélve. Miféle ember mer felelősséget vállalni? Miféle ember az, akinek van bátorsága súlyos terhet felvállalni? Olyasvalaki, aki vállalja a vezetést, aki bátran tör előre a legkritikusabb pillanatban Isten házának munkájában, aki bátran felvesz egy nehéz terhet és nem fél nehézségeket és veszélyt elviselni, amikor a legfontosabb és döntő jelentőségű munkát látja. Ez olyasvalaki, aki hűséges Istenhez, aki Krisztus jó katonája. Vajon mindenki, aki fél felelősséget vállalni a kötelességében, azért tesz így, mert nem érti az igazságot? Nem: probléma van az emberi mivoltukkal. Nincs igazságérzetük, illetve felelősségérzetük, önző és megvetendő emberek, nem őszintén hisznek Istenben, és a legkevésbé sem fogadják el az igazságot. Már önmagában emiatt sem lehet megmenteni őket. Az Istenben hívőknek nagy árat kell fizetniük azért, hogy elnyerjék az igazságot, és sok akadályba ütköznek, amikor gyakorolni akarják. El kell hagyniuk dolgokat, fel kell hagyniuk hús-vér testi érdekeikkel és el kell viselniük némi szenvedést. Csak ekkor lesznek képesek az igazságot gyakorlatba ültetni. Gyakorolhatja-e tehát az igazságot az ilyen ember, aki fél a felelősségvállalástól? Biztosan nem gyakorolhatja az igazságot, nemhogy képes lenne elnyerni. Fél az igazság gyakorlásától, attól, hogy érdekeinek veszteséget okoz. Fél a megaláztatástól, attól, hogy rágalmazzák és elítélik, és nem meri gyakorolni az igazságot. Következésképpen elnyerni sem tudja, és akárhány évig is hisz Istenben, nem tudja elérni az Ő üdvösségét” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten azt mondja, hogy azok, akik félnek felelősséget vállalni a kötelességük végzése során, önzőek, aljasok, álnokok és csalárdok. Az ilyeneknek nincs emberi mivoltuk; nem igaz hívők Istenben. Isten csak visszautasíthatja és kiiktathatja őket. Visszagondoltam a legutóbbi viselkedésemre. Láttam, hogy én az a típusú ember vagyok, akit Isten leleplezett, és attól féltem, hogy a falevél is betöri a fejemet, ha lehullik a fáról. Amikor prédikátornak választottak, bár tisztában voltam vele, hogy a helyzet ellenséges, és hogy a különféle munkákra kevés az ember, önző és aljas voltam, és magamat óvtam. Annak a zászlóját lobogtattam, hogy megóvom a gyülekezet munkáját és a testvérek életbe való belépését, hogy burkoltan visszautasítsam a kötelességemet, sőt még azt is hittem, hogy bölcs dolog így tenni. Valójában csak a saját érdekemre gondoltam. Láttam, hogy a beállítottságom valóban álnok és csalárd! Olyan sátáni mérgek szerint éltem, mint: „jutalom nélkül soha ne mozdítsd az ujjad sem” és „mindenki gondoskodjék magáról, az utolsót pedig vigye el az ördög”. Bármit tettem, magamért tettem. Hittem Istenben, de Isten nem volt a szívemben – pont olyan voltam, mint az álhívők. Ha nem változnék meg, tönkretenném magam. Azok a testvérek, akik őszintén hisznek Istenben és hűségesek Istenhez, képesek figyelembe venni Isten szándékait; függetlenül attól, hogy milyen ellenséges a külső környezet, hajlandóak nehéz terhet vállalni, hogy terjesszék a királyság evangéliumát, pozitívan és aktívan végezve kötelességüket, anélkül, hogy a személyes nyereséget vagy veszteséget mérlegelnék. Egyes testvérek még több feladatot is ellátnak: egy ember több kötelességet is vállal, szenved és megfizeti az árát, és végül jó eredményeket ér el. Amikor azonban összehasonlításképpen magamra néztem, láttam, hogy vissza akartam utasítani a kötelességemet egy olyan kritikus időszakban, amikor emberekre volt szükség Isten házának munkájához. Semmi lelkiismeret nem volt bennem! Visszagondoltam arra, hogy korábban elbocsátottak a kötelességemből, mert elmerültem a státusz előnyeiben, és nem végeztem valódi munkát. Isten nem a vétkeim szerint bánt velem, hanem még esélyt is adott a bűnbánatra. Ezt még jobban meg kell becsülnöm, el kell fogadnom ezt a kötelességet, és vállalnom kell ezt a felelősséget. Amikor megértettem Isten szándékát, szívem mélyéből hajlandó lettem elfogadni ezt a kötelességet.

Később újra Isten elé járultam, és imádkoztam hozzá azt keresve, mi késztet arra, hogy a kötelességem végzése során folyamatosan a saját kiutamon gondolkodjam, és azt tervezgessem. Isten e szavait olvastam: „Nem véletlen, hogy az antikrisztusok képesek végezni a kötelességüket – a saját szándékaikkal és céljaikkal, valamint az áldások elnyerésére irányuló vágyukkal abszolút végzik a kötelességüket. Bármilyen kötelességet is végeznek, a céljuk és a hozzáállásuk természetesen elválaszthatatlan az áldások nyerésétől, a jó rendeltetési helytől, valamint a jó kilátásoktól és sorstól, amelyekre éjt nappallá téve gondolnak, és amelyek foglalkoztatják őket. Olyanok, mint az üzletemberek, akik a munkájukon kívül semmi másról nem beszélnek. Amit az antikrisztusok tesznek, az mind kapcsolatban áll a hírnévvel, a nyereséggel és a státusszal – mind kapcsolatban áll az áldások elnyerésével, valamint a kilátásokkal és a sorssal. A szívük mélye tele van efféle dolgokkal; ilyen az antikrisztusok természetlényege. Pontosan az efféle természetlényeg miatt van az, hogy mások világosan láthatják, hogy végső soron a kivetés a végük” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Hetedik rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok beleviszik az Istenbe vetett hitükbe az áldások elnyerésének szándékát, és megpróbálnak alkudozni Istennel. Egyáltalán nem azért hisznek Istenben, hogy a beállítottságuk megváltozására törekedjenek, vagy elnyerjék az igazságot. Téves úton járnak, és a végső végkifejletük a kiiktatás lesz. Amikor összehasonlítottam magam Isten szavaival, láttam, hogy a törekvésem mögött álló nézőpont azonos egy antikrisztus nézőpontjával. Attól kezdve, hogy hinni kezdtem Istenben, mostanáig csak egyetlen célom volt: áldásokat nyerni. Arra gondoltam, hogy korábban a jó kimenetel és rendeltetési hely, a megmentésem és a jövőbeli túlélés érdekében hajlandó voltam hinni Istenben és végezni a kötelességemet, függetlenül attól, hogyan üldözött a családom, és még akkor is, ha el kellett hagynom őket. Egyszer majdnem letartóztatott a rendőrség, de utána nem hátráltam meg, és ugyanúgy aktívan végeztem a kötelességemet, mint korábban. Most, amikor a prédikátori kötelesség újra rám talált, féltem, hogy nem végzem jól, felelősségre vonnak, és nem lesz jó kimenetelem, ezért vissza akartam utasítani ezt a kötelességet, hogy megóvjam magam. Függetlenül attól, hogy hajlandó voltam-e végezni a kötelességemet vagy sem, elsőként a saját érdekeimet vettem figyelembe, és mindez az áldások elnyeréséért történt. Láttam, hogy a természetem önző és csalárd, és hogy az Istenbe vetett hitem valójában próbálkozás arra, hogy alkudozzak Istennel, és becsapjam Őt. Belevittem az Istenbe vetett hitembe az áldások elnyerésének szándékát, és nem tudtam egyszerűen azért végezni a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Csak akkor hoztam némi áldozatot, ha abból előnyöm származott. A kötelességem ilyen módon való végzése tisztán üzletelés volt, és egyáltalán nem volt benne őszinteség. Az Istenbe vetett hitemben a törekvésem mögött álló szempont téves volt, és az út, amelyen jártam, ellentétes volt Isten követelményeivel. Hogyan kaphatnék megmentést, ha így folytatom? Ha nem változtatok, csak úgy végezhetem, hogy Isten kiiktat.

Később Isten e szavait olvastam: „Hogyan kell tehát egy becsületes embernek viselkednie? Alá kell vetnie magát Isten intézkedéseinek, odaadónak kell lennie az elvégzendő kötelessége iránt, és törekednie kell arra, hogy eleget tegyen Isten szándékainak. Ez többféleképpen is megnyilvánul. Az egyik az, hogy becsületes szívvel vállalod a kötelességedet, nem gondolva a testi érdekeidre, nem félgőzzel csinálod, és nem a saját hasznod miatt végzel cselszövést. Ezek a becsületesség megnyilvánulásai. A másik az, hogy teljes szívedet és erődet beleadod, hogy jól teljesítsd a kötelességedet, hogy megfelelően végezd az Isten háza által rád bízott feladatokat, valamint a szívedet és a szeretetedet is beleadod a kötelességedbe, hogy eleget tegyél Istennek. Ezek azok a megnyilvánulások, amelyekkel egy becsületes embernek a kötelességei teljesítése során rendelkeznie kell” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Megértettem, hogy ahhoz, hogy becsületes ember legyek, először is becsületes szívvel kell rendelkeznem, és csak azért kell jól végeznem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek, anélkül, hogy magamra gondolnék vagy magamnak tervezgetnék. Én azonban, miközben a kötelességemet végeztem, lépten-nyomon magamnak tervezgettem. Túl csalárd volt a szívem! Noéra gondoltam. Egyszerű és becsületes szíve volt. Amikor Isten utasította őt a bárka megépítésére, képes volt figyelembe venni Isten szívét és elfogadni Isten megbízatását. Engedelmes és alávetett volt, és nem gondolt áldásokra vagy csapásokra; végül Isten követelményeinek megfelelően elkészítette a bárkát. Bár nem vagyok méltó arra, hogy Noéhoz hasonlítsam magam, követnem kell a példáját, és engedelmes és alávetett embernek kell lennem, egyszerű és becsületes szívvel kell elfogadnom a kötelességemet, meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy elvégezzem azokat a dolgokat, amelyekre képes vagyok, és törekednem kell arra, hogy megfeleljek a becsületes emberrel szemben támasztott követelményeknek. Két nappal később válaszoltam a vezetőknek, hogy hajlandó vagyok végezni a prédikátori kötelességet.

Ezután érkezett egy levél a felsőbb vezetőktől, amelyben az állt, hogy egy nagy letartóztatási hullám után egy gyülekezet munkája megbénult, és kezelni kell az utóhatásokat. Megkérdezték, hogy meg tudom-e csinálni. Amikor elolvastam a levelet, összeszorult a szívem: „Ha nem végzem jól a munkát, enyém a végső felelősség.” Rájöttem, hogy ez a gondolat helytelen, és hogy még mindig félek a felelősségvállalástól. Isten e szavait olvastam: „Pozitívan és kezdeményezően kell együttműködnöd, minden tőled telhetőt megtéve, hogy jól végezd azon kötelességed, amelyet végezned kell, és eleget tégy a felelősségeidnek és a kötelezettségeidnek. Ezt kell tennie egy teremtett lénynek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak az igazságra törekedve oszlathatja el elképzeléseit és félreértéseit Istenről). „Ha valóban van teherérzeted és hiszed, hogy a kötelességed végrehajtása a személyes felelősséged teljesítése, hogy vadállat lennél és nem érdemelnéd meg az életet, ha nem hajtanád végre a kötelességedet, és hogy csak akkor lehet tiszta a lelkiismereted és lehetsz méltó arra, hogy emberi lénynek nevezzenek, ha jól hajtod végre a kötelességedet – ha megvan benned ez a teherérzet, amikor a kötelességedet hajtod végre –, akkor képes leszel mindent lelkiismeretesen tenni, keresni az igazságot és az alapelvek szerint cselekedni, valamint jól hajtani végre a kötelességedet és eleget tenni Istennek. Méltó leszel ahhoz a küldetéshez, amelyet Isten adott neked, valamint mindahhoz, amit Isten feláldozott érted, és a veled szemben támasztott elvárásaihoz. Ezt jelenti, hogy igazi erőfeszítést teszel” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Ahhoz, hogy valaki jól végezze kötelességét, legalább lelkiismerettel és józan ésszel kell rendelkeznie). Isten szavai a gyakorlás útját mutatták nekem. Pozitívan és proaktívan kellett jól végeznem a kötelességemet. Ennek a gyülekezetnek a munkája megbénult, és részletes tervezést és elrendezést igényelt; az utómunkálatokat is a lehető leggyorsabban el kellett végezni. Az én felelősségem volt, hogy megóvjam Isten házának érdekeit, és megőrizzem a testvéreim biztonságát. Ha továbbra is a saját kiutamat mérlegelem, és a felelősségvállalástól való félelem miatt nem végzem a kötelességemet, akkor nem vagyok méltó arra, hogy ember legyek.

Ezután elmentem abba a gyülekezetbe, hogy foglalkozzak az utómunkálatokkal. Ez idő alatt számos nehézséggel találkoztam, és azokban a dolgokban, amelyeket nem értettem, Istenre hagyatkoztam, segítséget kértem a felsőbb vezetéstől, és harmonikusan együttműködtem a testvéreimmel. Később Isten vezetésével Isten szavainak könyveit biztonságosan átszállítottuk, és a testvéreim a legjobb tudásuk szerint végezték kötelességüket. Bár az evangelizációs munka még mindig nem haladt előre, minden erőmet ennek szenteltem, és már nem féltem a felelősségvállalástól. Tudtam, hogy ez a kötelességem és a felelősségem, és ez az, amit igazából tennem kell. Amikor erre gondoltam, nyugalmat és megkönnyebbülést éreztem. Még többet olvastam Isten szavaiból: „Egyelőre ne arra összpontosíts, hogy mi lesz a rendeltetési helyed vagy a sorsod, vagy hogy mi fog történni és mit tartogat a jövő, vagy hogy képes leszel-e elkerülni a katasztrófát és nem meghalni – ne gondolj ezekre, és ne legyenek kéréseid ezekkel kapcsolatban! Csak Isten szavaira és követelményeire koncentrálj, és juss el odáig, hogy az igazságra törekedj, végezd jól a kötelességedet, tégy eleget Isten szándékainak, és légy méltó Isten hatezer éves várakozásához és az Ő hatezer éves reményéhez. Nyújts némi vigaszt Istennek, hadd lásson reményt benned, és hadd teljesüljenek benned az Ő kívánságai. Mondd csak, vajon Isten igazságtalanul fog-e bánni veled, ha ezt teszed? Biztosan nem. Még ha a végeredmény nem is olyan, mint amilyennek szeretted volna, hogyan kell ezt a tényt kezelned teremtett lényként? Mindenben alá kell vetned magad Isten vezényléseinek és elrendezéseinek, minden személyes terv nélkül. Hát nem ez az a perspektíva, amelyet a teremtett lényeknek választaniuk kell? (De igen.) Az a helyes, ha ilyen gondolkodásmóddal rendelkezel” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Miért kell az embernek az igazságra törekednie). Miután meghallgattam Isten szívből jövő szavait, éreztem Isten gondos szándékait az emberek megmentése iránt, és mélyen meghatódott a szívem. Isten hatezer éves irányítási terve mind az emberiség megmentéséért van. Isten azt reméli, hogy buzgón törekszünk az igazságra és a beállítottságunk megváltozására, megéljük a valódi emberi hasonlatosságot, és képesek vagyunk engedelmeskedni Isten szavainak, alávetni magunkat Istennek és imádni Istent. Így Isten szíve megvigasztalódik. Függetlenül attól, hogy mi lesz a jövőbeli kimenetelem, a legfontosabb dolog, amit most tennem kell, hogy törekszem az igazságra, és jól végzem a kötelességemet, hogy eleget tegyek Istennek. Hála Istennek!