98. Hogyan viszonyuljak anyám kedvességéhez

Földművescsaládba születtem, és nem éltünk valami jól. Amikor 5 éves voltam, apám elhagyott minket, hogy új családot alapítson. Anyám egyedül nevelt fel engem és a három testvéremet. Egymásra voltunk utalva, és nagyon nehéz életünk volt. Akkoriban a testvéreimmel sokat betegeskedtünk, különösen én, mivel én voltam a leggyengébb. Már egy kis meghűléstől is náthás lettem, köhögtem és magas lázam lett, anyám pedig gyakran cipelt orvoshoz. Néha annyira köhögtem éjszaka, hogy nem tudtam aludni, anyám pedig mellettem virrasztott, amíg el nem aludtam, és csak azután feküdt le pihenni. Bármilyen finom ételünk is volt, anyám nem ette meg, hanem nekem tartogatta, és mindennap fáradhatatlanul dolgozott, alkalmi munkákat vállalt, hogy összekaparja a pénzt az iskoláztatásunkra. Látva, hogy anyám mennyi áldozatot hozott értünk, azt gondoltam magamban: „Nem lehetek lelkiismeretlen. Ha felnövök, tisztelnem kell anyámat, és meg kell hálálnom a jóságát.” Amikor felnőttem és kerestem egy kis pénzt, gyakran vettem ruhákat és egyéb dolgokat anyámnak, hogy kifejezzem a tiszteletemet. Úgy éreztem, nem volt könnyű felnevelnie minket, ezért illendően meg kell hálálnom neki. Egy nap 2008-ban felhívott a bátyám, hogy anyám autóbalesetet szenvedett és kórházba került. Azonnal szabadságot kértem a főnökömtől, hogy ápolhassam anyámat a kórházban, és csak akkor tértem vissza dolgozni, amikor már nagyrészt felépült.

Néhány évvel később anyámmal elfogadtuk Isten utolsó napokbeli munkáját. Hat hónappal később letartóztattak az evangélium hirdetése miatt. Miután szabadon engedtek, elhagytam az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet, és elkerüljem a rendőrségi megfigyelést és üldözést. Egyszer levelet kaptam egy nővértől, amelyben azt írta, hogy a bátyám mindennap veszekszik anyámmal, amiért nem tértem haza. Még az internetre is kiírta, hogy anyámmal hiszünk Istenben, és a rendőrség többször is kijött a házunkhoz, hogy letartóztasson. Miután elolvastam a levelet, nagyon zaklatott lettem. Gyerekkorom óta anyám annyi mindent tett értem, én mégsem tisztelem őt, sőt miattam kell elviselnie a bátyám haragját, hogy megvédjen engem. Úgy éreztem, sokkal tartozom anyámnak, és sírva fakadtam. Néha arra gondoltam: „Évről évre csak öregszik, a bátyám pedig folyton veszekszik vele és felzaklatja. Mi lesz, ha anyám egy nap súlyosan megbetegszik, és ágyhoz kötött lesz?” Amikor ezekre a dolgokra gondoltam, egy ideig zaklatott voltam, és úgy éreztem, lelkiismeretlen és hálátlan gyermek vagyok. Gyakran éreztem magam nyugtalannak, és nem tudtam lecsillapodni, hogy végezzem a kötelességemet. Rájöttem, hogy elmerültem az érzelmekben, ezért ettem és ittam Isten szavait, és az állapotom valamennyit javult.

Egy nap 2021 májusában levelet kaptam hazulról. Azt írták, hogy anyámnak mellrákja van, és sürgősen pénzre van szüksége a kórházi kezelésre és a műtétre, és hogy a műtét után legalább 4 kör kemoterápiára is szüksége lesz. A sógornőim azt mondták, hogy ha nem megyek haza, ők egy fillért sem adnak bele, és nem gondoskodnak anyámról. A levél elolvasása után potyogni kezdtek a könnyeim, és arra gondoltam: „Hogy kaphatott anyám ilyen súlyos betegséget? Vajon azért, mert túl keményen dolgozott otthon? Ha nem megyek haza, és nem kap időben kezelést, és valami rossz történik, az nem az én hibám lenne?” Arra gondoltam, milyen keményen dolgozott anyám, hogy gondoskodjon rólam, és felneveljen. Most, hogy rákos, ha nem mennék haza ápolni őt ebben a kritikus pillanatban, nem lennék-e gyalázatosan hálátlan, és nem bizonyulnék-e igazán lelkiismeretlennek? Ráadásul, ha nem mennék haza, mit szólnának a rokonaim és a szomszédaim? Biztosan hálátlan nyomorultnak neveznének, és ilyesmiket mondanának: „Anyád felnevelt, most pedig még csak nem is törődsz vele? Nincs benned semmi lelkiismeret?” Arra is gondoltam, milyen súlyos anyám állapota. Mi lesz, ha nem megyek haza, nem kezelik időben a betegségét, és meghal? Akkor soha többé nem látnám őt. Rendkívül szomorú voltam, és azt kívántam, bár azonnal odarepülhetnék, hogy vele legyek. De a rendőrség már egyszer letartóztatott, a bátyám pedig elárult, így mit tennék, ha hazamennék és letartóztatnának? Ráadásul nem hagyhattam csak úgy ott a kötelességemet, hogy hazamenjek! Néha, amikor láttam a körülöttem lévő testvéreket, akik hazamehettek meglátogatni a szüleiket, nem tudtam megállni, hogy ne panaszkodjak magamban: „Miért engedte meg Isten, hogy a KKP letartóztasson? Ha nem lenne veszély, nem mehetnék én is haza, hogy gondoskodjak anyámról? Ha nem hagytam volna el az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet, a KKP nem üldözne, és már most hazamehetnék.” Annyira felzaklatott ez a dolog, hogy nem tudtam a kötelességemre összpontosítani. Tudtam, hogy ha nem változik az állapotom, nem tudom majd jól végezni a kötelességemet, ezért kiöntöttem a szívemet Istennek az állapotomról, és imádkoztam, hogy vezessen ki az érzelmeim fogságából. Eszembe jutott egy szakasz Isten szavaiból: „Hogy azt, hogy valakinek mennyit kell szenvednie és mekkora utat kell megtennie az ösvényén, Isten előre elrendelte, és hogy senki sem tud igazán segíteni senki másnak” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az út... (6.)). Isten szavain elmélkedve a szívem egy kicsit felderült. Anyám súlyos betegségét Isten engedte meg, és ez a szenvedés neki rendeltetett. Még ha haza is mennék, nem tudnám átvállalni tőle a szenvedést, így helyesen kell tekintenem anyám betegségére. Ha Isten eleve úgy rendelte el, hogy anyám élete a végéhez ért, akkor a hazamenetel sem változtatna semmin. Ha Isten nem engedte meg, hogy meghaljon, akkor bármilyen súlyosra is fordul a betegsége, nem fog meghalni. Eszembe jutott egy tapasztalati tanúságtételről szóló cikk, amit korábban olvastam. Ebben egy idős nővérnél rákot diagnosztizáltak. Minden kezelést megkapott, de az állapota egyáltalán nem javult, és a kórház még válságos állapotról szóló értesítést is kiadott. A gyermekei és a rokonai mind azt hitték, hogy nem éli túl, de váratlanul, miután a nővér imádkozott, Istenre hagyatkozott, és rábízta életét és halálát, végül életben maradt. Ennek a nővérnek a tapasztalata inspirált engem, és láttam, hogy anyámat Isten kezébe kell helyeznem. Ennek felismerése után kicsit nyugodtabbnak éreztem magam belül. Valamivel később levelet kaptam anyámtól, amelyben azt írta, hogy amíg beteg volt, a két unokatestvérem felesége és a sógornőm felváltva ápolták a kórházban. Azt is írta, hogy megműtötték, és szépen gyógyul. Azt mondta, ne aggódjak miatta, és végezzem megfelelően a kötelességemet. Ezt megtudva mélyen megrendültem, és könnybe lábadt a szemem. A szívem tele volt Isten iránti hálával.

Ezután gyakran elgondolkodtam. Tudtam, hogy egy teremtett lény kötelességét kellett volna teljesítenem, de akkor miért nem tudtam elengedni azt, hogy nem tudom gondját viselni anyámnak, és miért éreztem mindig bűntudatot vele szemben? Még azt is fontolgattam, hogy feladom a kötelességemet, és elárulom Istent. Csak később, amikor elolvastam egy részt Isten szavaiból, akkor értettem meg valamelyest a problémámat. Mindenható Isten azt mondja: „A hagyományos kínai kultúra kondicionálása következtében a kínai emberek hagyományos elképzelései szerint gyermeki jámborsággal kell viszonyulni a szülőkhöz, és hogy aki nem tanúsít gyermeki jámborságot, az lázadó gyermek. Már gyermekkoruk óta beléjük nevelik ezeket az eszméket, és gyakorlatilag ezt tanítják minden családban, minden iskolában és a társadalom egészében is. Amikor az ember fejét teletömték ilyesmikkel, azt gondolja: »A gyermeki jámborság mindennél fontosabb. Ha nem lenne bennem gyermeki jámborság, nem lennék jó ember; lázadó gyermek lennék, a közvélemény elítélne. Olyasvalaki lennék, akinek nincs lelkiismerete.« Vajon helyes-e ez a nézőpont? Az emberek már oly sok Isten által kifejezett igazságot láttak – vajon Isten követelte-e azt, hogy valaki gyermeki jámborságot tanúsítson a szüleivel szemben? Vajon ez egyike-e azon igazságoknak, amelyet az istenhívőknek meg kell érteniük? Nem. Isten csak néhány alapelvet közölt. Mit kérnek Isten szavai, az emberek mely alapelvek szerint bánjanak egymással? Szeressétek, amit Isten szeret, és gyűlöljétek, amit Isten gyűlöl. Ez az az alapelv, amelyet az embereknek be kellene tartaniuk. [...] A Sátán felhasználja ezeket a hagyományos kultúrákat és ezeket az erkölcsről alkotott elképzeléseket, hogy megkötözze a szívedet és az elmédet, abszurddá téve a dolgokról alkotott nézeteidet és elérve, hogy a szívedben megtagadd Istent és szembefordulj Vele, így képtelenné téve téged arra, hogy elfogadd Isten szavait; a Sátán ezen dolgai hatalmukba kerítettek téged, és képtelenné tettek Isten szavainak elfogadására. Ha gyakorolni akarod Isten szavait, ezek a dolgok működésbe lépnek és zavarokat okoznak benned, és elérik, hogy ellenállj az igazságnak és Isten követelményeinek. Még ha meg is akarsz szabadulni a hagyományos kultúra igájától, erőtlen leszel hozzá. Miután egy ideig küzdöttél, megalkuszol. Azt fogod hinni, hogy az erkölcsről alkotott hagyományos elképzelések helyesek és összhangban vannak az igazsággal, és így elutasítod vagy kétségbe vonod Isten szavait, nem fogadod el Isten szavait az igazságként, és nem törődsz azzal, hogy elérheted-e az üdvösséget, mert úgy érzed, hogy végül is még mindig ebben a világban élsz, és csak ezekre a dolgokra hagyatkozva juthatsz előre az életben. Mivel képtelen vagy elviselni a közvélemény elítélését, azt választanád, hogy feladd az igazságot és Isten szavait, és helyette a hagyományos kultúra erkölcsi elképzeléseihez ragaszkodj, átállj a Sátán oldalára és a Sátán mellé állj, és inkább Isten megsértését választod, mint az igazság elfogadását. Mondd meg Nekem, hát nem szánalmas az ember? Nincs szüksége Isten általi megmentésre? Egyesek már sok éve hisznek Istenben, de még mindig nem látnak át a gyermeki jámborság kérdésén. Bárhogyan is közlik az igazságot, nem tudják megérteni. Soha nem tudják legyőzni ezt a világi kapcsolatot; nincs meg bennük a bátorság, sem a hit, nemhogy az elhatározás, így nem tudják szeretni Istent és nem tudják alávetni magukat Neki” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak akkor tud igazán átalakulni valaki, ha ismeri saját helytelen nézeteit). Isten szavain elmélkedve rájöttem, hogy a Sátán az iskolai oktatást és a család befolyását használja fel arra, hogy mélyen belénk ültesse a hagyományos nézeteket, mint például: „A kapott kedvességet hálásan viszonozni kell”, „A gyermeki kötelességtudat olyan erény, amely minden mást felülmúl” és „Ne utazz messzire, amíg élnek a szüleid”. Azt hittem, a szülők iránti gyermeki tisztelet a legfontosabb, és hogy aki nem tiszteli a szüleit, az hálátlan, híján van az emberi mivoltnak, és elítéli a lelkiismerete. Ezen hagyományos nézetek szerint éltem, és azt gondoltam, hogy miközben felnőttem, másokhoz képest anyám hozta értem a legtöbb áldozatot, ezért meg kell hálálnom a gondoskodását, ha pedig nem hálálom meg, akkor kegyeletlen vagyok, és hiányzik belőlem a lelkiismeret és az emberi mivolt. Különösen miután anyámnál rákot diagnosztizáltak, a szívemben egyszerűen nem tudtam őt félretenni. Úgy éreztem, mivel gyermekkoromban anyám aprólékos gonddal ápolt, amikor beteg voltam, most, hogy ő beteg, mellette kell maradnom, és ugyanolyan figyelemmel kell gondoskodnom róla, különben hiába nevelt fel anyám. Ezért oda akartam rohanni hozzá, és én akartam a kórházba vinni kezelésre. Mivel a rendőrségi üldözés miatt nem mehettem haza ápolni anyámat, azon kezdtem el panaszkodni, hogy miért kell a rendőrség üldözését elszenvednem, és még azt is megbántam, hogy eljöttem végezni a kötelességemet. Ezeket a helytelen állapotokat az okozta, hogy a Sátán nézetei és elméletei megkötöztek, és ha nem oldom meg őket, fennáll a veszélye, hogy bármikor elárulhatom Istent.

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, és megtanultam, hogyan tekintsek helyesen anyám gondoskodására. Mindenható Isten azt mondja: „Beszéljünk arról, hogy pontosan hogyan kellene értelmezni azt, hogy »a szüleid nem a hitelezőid«. A szüleid nem a hitelezőid – vajon ez nem tény? (De az.) Mivel ez tény, teljesen indokolt alapon kell elmagyaráznunk a benne foglalt kérdéseket. Nézzük meg annak a kérdését, hogy a szüleid hoztak a világra téged. Te voltál az, aki úgy döntött, hogy hozzanak a világra téged, vagy a szüleid voltak azok, akik úgy döntöttek, hogy életet adnak neked? Ha Isten szemszögéből tekintesz erre, nem az emberek dolga, hogy döntsenek. Nem a te választásod volt, hogy a szüleid világra hozzanak téged, és nem is az övék. Megnézve ennek a kérdésnek a gyökerét, ezt Isten rendelte el. Most egyelőre félretesszük ezt a témát, mivel ezt a kérdést könnyen megértik az emberek. A te szemszögedből nézve te passzívan születtél meg a szüleidhez, anélkül, hogy bármilyen választásod lett volna ebben a dologban. A szüleid szemszögéből nézve ez az ő arra való szubjektív hajlandóságuk volt, hogy gyermekeik legyenek és felneveljék őket. Más szóval, félretéve Isten elrendelését, amikor a gyerekvállalás és a gyereknevelés kérdéséről van szó, a szüleidnél volt minden hatalom. Ők választották, hogy világra hoznak téged. Te passzívan születtél meg hozzájuk. Semmilyen választásod nem volt ebben a kérdésben. Mivel tehát minden hatalom a szüleidnél volt, és mivel életet adtak neked, kötelezettségük és felelősségük, hogy felnőtté neveljenek téged. Akár arról van szó, hogy oktatásban részesítenek, vagy ellátnak élelemmel és ruházattal, ez az ő felelősségük és kötelezettségük, és ez az, amit tenniük kell. Ezzel szemben abban az időszakban, amikor neveltek téged, állandóan passzív voltál, nem volt jogod választani – nekik kellett felnevelniük téged. Mivel fiatal voltál, nem voltál képes arra, hogy gondoskodj magadról, nem volt más választásod, mint hogy passzívan hagyd, hogy a szüleid neveljenek fel. Bárhogyan is neveltek fel a szüleid, az nem rajtad múlt. Ha jó ételt és italt adtak neked, akkor jó ételekben és italokban volt részed. Ha a szüleid olyan életkörnyezetet biztosítottak számodra, ahol kenyéren és vízen éltél túl, akkor kenyéren és vízen éltél túl. Mindenesetre, amikor nevelkedtél, passzív voltál, és a szüleid eleget tettek a felelősségüknek. Ez ugyanolyan, mint ahogy a szüleid egy virágot gondoznak. Mivel hajlandóak törődni a virággal, műtrágyázniuk, öntözniük kell, és biztosítaniuk, hogy kapjon napfényt. Amikor tehát emberekről van szó, függetlenül attól, hogy a szüleid pedánsan vigyáztak-e rád vagy nagy gondodat viselték-e, mindenesetre csak a felelősségüknek és kötelezettségüknek tettek eleget. Függetlenül attól, hogy mi volt a céljuk a felneveléseddel, ez volt a felelősségük – mivel ők hoztak világra, felelősséget kell vállalniuk érted. Ennek alapján tekinthető-e jószívűségnek mindaz, amit a szüleid érted tettek? Nem tekinthető, igaz? (Igaz.) [...] Mindenesetre a felneveléseddel a szüleid felelősségnek és kötelezettségnek tesznek eleget. A felnőttkorig való felnevelésed az ő kötelezettségük és felelősségük, és ez nem nevezhető jószívűségnek. Mivel nem nevezhető jószívűségnek, elmondható, hogy ez olyasmi, aminek az élvezete megillet téged? (Igen.) Ez egyfajta jog, amelyet élvezned kell. Megérdemled, hogy a szüleid felneveljenek, mert mielőtt eléred a felnőttkort, az általad betöltött szerep a felnevelés alatt álló gyermeké. Ezért amit kapsz, az egyszerűen az, hogy a szüleid eleget tesznek a veled szembeni felelősségüknek, nem pedig szívesség vagy jószívűség tőlük. Bármely élőlény számára a gyermekszülés és -nevelés, a szaporodás és az utódok felnevelése egyfajta felelősség. Például a madaraknak, a szarvasmarháknak, a juhoknak, sőt még a tigriseknek is fel kell nevelniük az utódaikat, miután szaporodtak. Nincsenek olyan élőlények, amelyek ne nevelnék fel az utódaikat. Lehetséges, hogy vannak kivételek, de ezek ismeretlenek számunkra. Ez az élőlények túlélésének természetes jelensége, ez egy ösztön, amellyel az élőlények rendelkeznek, és nem tekinthető szívességnek. Ők csak betartják azt a törvényt, amelyet a Teremtő az állatok és az emberek számára előírt. Ezért az, hogy a szüleid felnevelnek téged, nem egyfajta kedvesség. Ezen az alapon elmondható, hogy a szüleid nem a hitelezőid. A veled szembeni felelősségüknek tesznek eleget. Függetlenül attól, hogy mennyit áldoznak érted a szívük véréből, és mennyi pénzt költenek rád, nem szabadna semmit kérniük tőled viszonzásul, mert ez szülői felelősségük. Mivel ez felelősség és kötelezettség, ingyenesnek kell lennie, és nem szabadna kérniük, hogy fizesd vissza nekik. A felneveléseddel a szüleid csak a felelősségüknek tesznek eleget és kötelezettségüket teljesítik; ennek ingyenesen kell történnie, nem pedig ügyletként. Tehát nem visszafizetésben kell gondolkodj azt illetően, ahogy a szüleiddel bánsz, vagy ahogyan a közted és köztük lévő kapcsolatot kezeled. Ha mégis ilyen gondolkodásmóddal bánsz a szüleiddel, törlesztesz nekik, és kezeled a közted és köztük lévő kapcsolatot, az valójában embertelen. Ugyanakkor, ha így teszel, az arra hajlamosít majd, hogy a testi érzéseid korlátozzanak és megkötözzenek, és nehéz lesz kikerülnöd ezekből a bonyodalmakból, olyannyira, hogy akár el is tévedhetsz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavaiból rájöttem, hogy az anyám iránti lekötelezettségérzetem és az, hogy nem tudom nyugodt szívvel végezni a kötelességemet, abból fakadt, hogy a hitelezőmnek tekintettem anyámat. Azt hittem, mindent maradéktalanul vissza kell fizetnem, amit adott nekem, ezért mindig úgy éreztem, hogy kedvességgel tartozom neki, és amikor nem tudtam gondoskodni anyámról, adósának éreztem magam. Különösen most, hogy anyám rákos volt, azt gondoltam, hogy ha meghal, életemben soha nem tudom teljesen meghálálni a jóságát. A valóságban az, hogy anyám jó volt hozzám és gondoskodott rólam, az anyai felelősségének és kötelességének teljesítése volt. Azzal, hogy megszült, kötelezte magát, hogy felneveljen engem, és ez nem számított kedvességnek. Ahogy az állatoknak is gondoskodniuk kell az utódaikról a szülés után, ez ösztönös náluk, és Isten eleve elrendelésének része. Hasonlóképpen, ha macskát vagy kutyát tartasz otthon, gazdaként te felelsz az ételükért, italukért és mindennapi szükségleteikért. Ezek nem jótettek, csupán a felelősség teljesítése. Továbbá az életem Istentől származik, és Isten az, aki ezt az életleheletet adta nekem, és aki a mai napig vigyáz rám és megóv engem. Felidéztem, hogy néhány alkalommal majdnem elütött egy autó, de Isten oltalma alatt mindig sértetlenül megúsztam. Egy másik alkalommal a barátom a válásom után nem engedte, hogy gondoskodjak a gyermekemről, és amikor nem hallgattam rá, megpróbált megfojtani. Miközben ezt tette, folyamatosan Istenhez kiáltottam, és sikerült ellöknöm magamtól, így végül megmenekültem a veszélytől. Eszembe jutottak Isten szavai: „Amint Isten kiválasztotta számodra a családot, kiválasztja a napot is, amikor meg fogsz születni. Majd Isten figyeli, ahogy megszületsz és sírva a világra jössz. Figyeli az érkezésedet, figyeli, ahogy megtanulsz gagyogni, figyeli, amint botladozol a járáshoz vezető utadon, lépésről lépésre. Most már tudsz futni, ugrani, beszélni és kifejezni az érzéseidet... Ahogy az emberek felnőnek, a Sátán tekintete mindannyiukra rászegeződik, mint ahogy a tigris szemmel követi prédáját. Munkája végzése során azonban Isten soha nem volt kitéve bármilyen embertől, eseményből vagy dologból, térből vagy időből származó korlátozásnak; Ő azt teszi, amit tennie kell, és amit szándékozik. A felnőtté válás során számos nemkívánatos dologgal szembesülhetsz, többek között betegséggel és zökkenőkkel. De ahogy járod ezt az utat, az életed és a jövőd Isten gondos felügyeletére van bízva. Isten igaz garanciát nyújt neked az egész életedre, mert Ő ott van szorosan melletted, megóv téged és vigyáz rád” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). A személyes tapasztalatok révén a szívemben még jobban megbizonyosodtam Isten szavairól. Születésemtől mostanáig valóban Isten volt az, aki titkon óvott engem. Isten a szíve vérével fizette meg az árat értem, én mégsem voltam hálás Neki, hanem helyette elmerültem az anyám iránti bűntudatomban, és nem voltam hűséges a kötelességemben, ami hatással volt a munka előrehaladására. Mindez abból fakadt, hogy képtelen voltam helyesen tekinteni anyám gondoskodására.

A lelki csendességem során olvastam egy másik részt Isten szavaiból: „Az emberek többsége egyrészt olyan szélesebb körű, objektív körülmények miatt dönt a hazulról való elköltözés mellett a kötelessége végrehajtása végett, amelyek miatt szükség van arra, hogy elhagyják a szüleiket – és ezért nem tudnak a szüleik mellett maradni, hogy gondjukat viseljék, és mellettük legyenek. Nem arról van szó, hogy maguktól döntenek a szüleik elhagyása mellett. Ez egy objektív ok. Más tekintetben – szubjektíven szólva – nem azért mész el otthonról végezni a kötelességedet, hogy elkerüld a szüleid iránti felelősségeket, hanem Isten hívása miatt. Ahhoz, hogy együttműködj Isten munkájával, elfogadd az Ő hívását és végezd egy teremtett lény kötelességét, el kellett hagynod a szüleidet, nem volt más választásod; nem maradhattál mellettük, hogy együtt legyetek és a gondjukat viseld. Nem azért hagytad el őket, hogy kibújj a felelősségeid alól, igaz? Ha azért hagyod el őket, hogy kibújj a felelősségeid alól, és ha azért kell elhagynod őket, hogy elfogadd Isten hívását és végezd a kötelességedet, az két különböző természetű dolog, nem igaz? (De igen.) A szívedben igenis törődsz a szüleiddel és hiányoznak neked; az érzéseid nem üresek. Ha az objektív körülmények megengedik, és mellettük tudsz maradni, miközben a kötelességedet is végzed, akkor hajlandó lennél társaságot nyújtani nekik, rendszeresen gondoskodni róluk és eleget tenni a felelősségednek. Ám objektív körülményekből adódóan el kell hagynod őket, és nem tudsz mellettük maradni. Nem arról van szó, hogy ne akarnál eleget tenni gyermeki felelősségeidnek, hanem hogy nem tudsz. Hát nem más természetű dolog ez? (De igen.) Ha azért költöztél el hazulról, hogy ne kelljen kötelességtudónak lenned a szüleid iránt és teljesíteni a feladataidat, akkor az a szülők iránti tiszteletlenség és emberi mivolt nélkül való dolog. A szüleid felneveltek, te pedig alig várod, hogy kitárhasd a szárnyaid, és mielőbb kirepülhess. Nem akarsz találkozni a szüleiddel, a legkevésbé sem érdekel, ha azt hallod, hogy valamilyen nehézséggel találkoztak. Még ha van is módod rá, nem segítesz rajtuk; úgy teszel, mintha nem is hallottál volna róla, és nem érdekel, mit mondanak rólad mások – egyszerűen nem akarod teljesíteni a feladataidat. Ez a szülők iránti tiszteletlenség. De vajon ez most a helyzet? (Nem.) Sokan elköltöztek a megyéjükből, a városukból, a tartományukból, de akár még az országukból is azért, hogy végezzék a kötelességeiket; immár a szülővárosuktól messze élnek. Azonkívül, különböző okokból nem is kényelmes a számukra érintkezni a családjaikkal. Alkalmanként, ha a szülővárosukból származó emberekkel találkoznak, érdeklődnek náluk a szüleik hogyléte felől, és megnyugvással hallják, hogy egészségesek és elboldogulnak. Valójában nem vagy tiszteletlen a szüleid iránt. Nem arról van szó, hogy eljutottál arra a pontra, hogy nincs emberi mivoltod, azaz hogy nem is akarsz törődni a szüleiddel, és nem akarsz eleget tenni a felelősségednek irányukban. Különféle objektív okok miatt vagy képtelen eleget tenni a felelősségeidnek – ez nem azt jelenti, hogy tiszteletlen vagy a szüleid iránt” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (16.)). Isten szavain elgondolkodva megértettem, hogy senki sem azért jön a világra, hogy a szüleiért éljen, hogy mindenkinek megvan a saját küldetése, amit be kell teljesítenie, és hogy teremtett lényként vannak kötelességeim, amelyeket el kell végeznem. Az elmúlt évek, amikor az otthonomtól távol végeztem a kötelességemet, arról szóltak, hogy eleget teszek a felelősségemnek és a kötelességemet végzem teremtett lényként, és ez tökéletesen természetes és indokolt volt. Ráadásul a körülmények miatt el kellett hagynom az otthonomat és anyámat, mivel a rendőrség üldözött. Ez nem azt jelenti, hogy hálátlan vagyok. Én azonban mindig azt hittem, hogy az, hogy nem tudok gondoskodni anyámról a betegségében, azt jelenti, hogy híján vagyok az emberi mivoltnak és hálátlan vagyok. De ez a nézőpontom nem volt összhangban az igazsággal. Az az igazi hálátlanság és az emberi mivolt hiánya, amikor valakinek van lehetősége gondoskodni a szüleiről, de nem hajlandó rá, teljesen elhanyagolja, sőt, akár tehernek tekinti őket. Ez a felelősség alóli kibúvás, és ez jelenti igazán azt, hogy valaki híján van az emberi mivoltnak és gyalázatosan hálátlan. Saját viselkedésemen elgondolkodva láttam, hogy amikor a körülmények a múltban lehetővé tették, figyelmesen gondoztam anyámat az autóbalesete után, és amikor otthon voltam, akkor is figyelmes és gondoskodó voltam vele szemben, és eleget tettem lánygyermeki felelősségeimnek. Most anyám rákos volt, én pedig nem térhettem haza, mert a rendőrség még mindig üldözött. Ha megkockáztattam volna a hazatérést, lehet, hogy letartóztattak volna, és ebben az esetben nemcsak anyámról nem tudtam volna gondoskodni, hanem elveszítettem volna a lehetőséget a kötelességem végzésére is. Ennek felismerése után már nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy nem tudok gondoskodni anyámról.

Később olvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból: „Ha nem hagytad volna el az otthonodat, hogy máshol végezd a kötelességedet, és a szüleid mellett maradtál volna, vajon garantálhattad volna, hogy soha nem betegednek meg? (Nem.) Vajon irányíthatod azt, hogy a szüleid élnek-e vagy meghalnak? Irányíthatod-e azt, hogy gazdagok vagy szegények? (Nem.) Bármilyen betegséget kapnak is el a szüleid, az nem azért lesz, mert annyira kimerítette őket a nevelésed, illetve mert hiányoztál nekik; főleg nem miattad fogják elkapni ezeknek a nagy, súlyos betegségeknek vagy halálos állapotoknak az egyikét sem. Ez az ő sorsuk, és semmi köze hozzád. Nem számít, milyen odaadó vagy, vagy milyen figyelmesen törődsz velük, a legjobb esetben is csak egy kicsit enyhítheted a testi szenvedésüket és a terheiket. De hogy mikor betegszenek meg, milyen betegséget kapnak el, mikor halnak meg, és hol halnak meg – van ezeknek a dolgoknak bármi köze is ahhoz, hogy mellettük vagy-e a gondjukat viselve? Nem, nincsen” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (17.)). Isten szavain elgondolkodva nyertem némi megértést az Ő szuverenitásáról. Még ha nem hagytam volna el az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet, és anyámmal maradtam volna, hogy gondoskodjak róla, akkor sem tudtam volna garantálni, hogy nem betegszik meg. Hogy mennyi szenvedést vagy milyen kudarcokat kell átélnie egy embernek, azt ember nem befolyásolhatja, és az ember sorsa teljes mértékben Isten kezében van. Például anyám most a 60-as éveiben jár, és ebben a korban normális, hogy egészségügyi problémák jelentkeznek. Még ha hazamennék is, hogy gondoskodjak róla, kényeztessem, és finom ételeket készítsek neki, az legfeljebb némi lelki vigaszt nyújtana neki, de a betegsége okozta fájdalomból semmit sem tudnék átvállalni tőle. Arra gondoltam, hogy egyes gyermekek különösen kötelességtudóak a szüleikkel, magukhoz veszik őket, és figyelmesen gondoskodnak róluk, ennek ellenére a szüleik mégis megbetegednek. Ez azt mutatja, hogy a szülők nem feltétlenül maradnak egészségesek csak azért, mert a gyermekeik a közelben vannak, és az sem biztosítja a felgyógyulásukat, ha a gyermekeik mellettük vannak. Ezeket a dolgokat teljes mértékben Isten szuverenitása és eleve elrendelése határozza meg. Például, amikor anyámnál ezúttal rákot diagnosztizáltak, súlyosnak tűnt, és bizonytalan volt, hogy gyógyítható-e, ráadásul a sógornőim nyersen kijelentették, hogy ha nem megyek haza, ők nem fizetik anyám kezelését. Végül mégis az öcsém felesége és a két idősebb unokatestvérem felesége volt az, aki pénzt adott, és felváltva ápolta anyámat a kórházban. Anyám állapota nemhogy nem romlott, de nagyon jól fel is épült. Ez megmutatta nekem, hogy az emberek valóban nem irányíthatják a saját sorsukat, és hogy mindez Isten kezében van. El kellett engednem az anyám miatti aggodalmaimat, és rá kellett bíznom őt Istenre.

Egy nap 2023 novemberében levelet kaptam anyámtól. Ez állt benne: „A bátyád vett nekem egy új házat, és én segítek gondoskodni a gyermekéről, miközben végzem a kötelességemet. Jó egészségnek örvendek, úgyhogy nyugodt szívvel végezd a kötelességedet.” Már e néhány rövid sor olvasása anyámtól örömkönnyeket csalt a szemembe. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen jól boldogul az én jelenlétem és ápolásom nélkül is, és hogy még a kötelességét is végzi. Ez megerősítette az elhatározásomat, és tudtam, hogy akár hazatérhetek, akár nem, akár látom még anyámat, akár nem, többé nem érezhetek bűntudatot amiatt, hogy nem tudok gondoskodni róla, és elhatároztam, hogy lecsendesítem a szívemet, hogy jól végezhessem a kötelességemet. Ez az a cél, amelynek elérésére egész életemben törekednem kell.

E tapasztalatok révén láttam, milyen mélyen megkötöztek a szülők iránti gyermeki tiszteletre vonatkozó hagyományos nézetek, és amikor kedvezőtlen körülmények merültek fel, ezek a nézetek akadályoztak az igazság gyakorlásában és a kötelességem végzésében. Isten szavainak útmutatása tette lehetővé számomra, hogy felismerést nyerjek ezekkel a hagyományos nézetekkel kapcsolatban, hogy ne befolyásoljanak és ne korlátozzanak többé, és hogy a szívem megnyugodjon a kötelességemben. Ezeket az eredményeket Isten szavai érték el. Hála Istennek!