23. Hogyan győztem le a féltékenységemet
2019-ben megválasztottak a videókészítő csapat csoportvezetőjének. Azt gondoltam magamban: „Úgy tűnik, elég jó képességeim vannak, különben nem választottak volna meg.” Ugyanakkor elhatároztam, hogy a szívemet-lelkemet beleadom, és jól fogom végezni a kötelességemet. Abban az időben Hsziao-ja nővér 3D-s készségei különösen kiemelkedőek voltak, és mindenki hozzá fordult, ha technikai problémája akadt. Látva, hogy mindenki folyton Hsziao-ja köré gyűlik és őt kérdezgeti, némi keserűséget éreztem magamban, de sikerült helyesen kezelnem a dolgot. Végtére is az én szakterületem a 2D-s animáció volt, és nem sokat értettem a 3D-s technológiához, így természetes volt, hogy tőle kérnek segítséget. Ráadásul Szu Csie nővér gyakran tőlem kérdezett technikai dolgokat, ami némileg helyrebillentette bennem az egyensúlyt. De később a nővérek nemcsak technikai ügyekben kezdtek Hsziao-jához fordulni, hanem azért is, hogy a problémáikról és az életbe való belépésük nehézségeiről beszélgessenek vele. Ekkor kezdtem igazán féltékeny lenni. „Én vagyok a csoportvezető, akkor miért nem jön hozzám senki? Azt hiszik, nem vagyok olyan jó, mint Hsziao-ja? Akkor egyáltalán miért engem választottak meg vezetőnek? Hát nem csak kínos helyzetbe hoznak ezzel?” Minden alkalommal, amikor láttam a nővéreket együtt beszélgetni, csatlakozni akartam hozzájuk, de amikor megláttam, hogy mindannyian Hsziao-ja köré gyűltek, azonnal meggondoltam magam. „Már így is te vagy a figyelem középpontjában. Ha én, a csoportvezető odamennék, nem tűnnél ettől még ragyogóbbnak és hozzáértőbbnek, miközben én még jelentéktelenebbnek látszanék?” Így hát sarkon fordultam, és átmentem egy másik szobába, hogy egyedül tartsam meg a lelki csendességemet. Kintről időnként hallottam Hsziao-ja nevetését, ami különösen bántóan hatott rám, olyan volt, mintha szándékosan fitogtatná a „tekintélyét”. Ezután egyre elégedetlenebb lettem vele. „Egyértelműen én vagyok a csoportvezető, mégis mindenki körülötted nyüzsög. Hogyan őrizzem meg így a tekintélyemet? Egyáltalán nem vagy tekintettel az érzéseimre. Legalább meghívhattál volna, hogy csatlakozzak, csak hogy fenntarthassam a tekintélyemet! Látom, hogy egyáltalán nem tisztelsz mint csoportvezetődet.” Később azon kezdtem tűnődni, hogy ha az összejöveteleken a közlésemben több világosság lenne, vajon nem kezdenének-e hozzám jönni az emberek, hogy a problémáikról beszélgessenek? Így visszaszerezhetnék valamennyit a tekintélyemből. Ezért az összejöveteleken törtem a fejem, hogyan tehetném kiemelkedővé a mondanivalómat, de minél jobban próbálkoztam, annál inkább kiürült az elmém. A közlésem száraz és unalmas lett, és utána továbbra sem jött oda hozzám senki beszélgetni. Fokozatosan negatív véleményem alakult ki a többi nővérről. Nem akartam beszélni velük, és különösen Hsziao-járól nem akartam tudomást venni. Csak akkor szóltam hozzá vonakodva, amikor a munka miatt feltétlenül szükséges volt, és akkor is rideg arccal, nagyon merev hangnemben. Látva, hogy ilyen vagyok, Hsziao-ja nem mert hozzám szólni.
Egy este megint mindenki Hsziao-ja köré gyűlt kérdezgetni, és még Szu Csie is csatlakozott hozzájuk. Nézve őket, ahogy beszélgetnek és nevetgélnek, hirtelen kirekesztve éreztem magam, és azt gondoltam, Hsziao-ja szándékosan csinálja ezt, hogy bosszantson. Minél többet gondolkodtam ezen, annál dühösebb lettem. Nem sokkal később Hsziao-ja feltett nekem egy kérdést. Nem állt szándékomban válaszolni neki, ezért úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Újra megkérdezte, én pedig nagyon durván odavetettem neki a választ. Hsziao-ja kissé meghökkent, és megkérdezte: „Mi a baj?” Dühösen visszavágtam: „Semmi!” Látva, hogy ilyen állapotban vagyok, Hsziao-jának nem volt más választása, mint visszaülni a helyére. Annyira sértettnek és feszültnek éreztem magam, hogy átmentem egy másik szobába, és sírni kezdtem. Hsziao-ja utánam jött, hogy megnézze, hogy vagyok, de én levegőnek néztem, mert úgy éreztem, minden fájdalmamért ő a hibás. Ezután titokban versengeni kezdtem vele a szívemben. Minden reggel a lelki csendességünk során hozzászóltam a többiek mondanivalójához, miután befejezték, de amikor Hsziao-ja végzett, teljesen csendben maradtam. Azt gondoltam magamban: „Egyszerűen válasz nélkül hagylak, hadd érezd te is, milyen az, ha kínos helyzetbe kerülsz.” Amikor a munkát beszéltük meg, mások után gyorsan elmondtam a véleményemet, de amikor Hsziao-ja fejezte be a beszédet, úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna, és tudomást sem vettem róla. Mivel a Hsziao-jához teljesen másképp viszonyultam, mint a többi nővérhez, a többi nővér is kezdte magát korlátozva érezni. Nem merték szabadon elmondani a véleményüket a munkamegbeszélések során, ami alacsony hatékonysághoz és gyenge eredményekhez vezetett az összejöveteleinken. Azt hittem, ezzel a viselkedéssel letöröm a szarvát, de kiderült, hogy nem igazán volt rá hatással. A kapcsolata mindenkivel továbbra is remek volt, és továbbra is hozzá fordultak a problémáikkal. Ez nagyon dühössé tett. Később már nem kezdeményeztem megbeszéléseket a kötelességünkkel kapcsolatos ügyekben. Nem akartam beszélni Hsziao-jával, és a többi nővérrel sem akartam foglalkozni. Mindennap magamba fordultam, és belül hihetetlenül elnyomottnak és nyomorultnak éreztem magam.
Egy idő után minden este vacsora után elkezdett puffadni a gyomrom, ami rendkívül kellemetlen volt. Mindenféle gyógymódot kipróbáltam, de semmi sem használt. Egy este Hsziao-ja és a vendéglátó nővér is emlékeztetett, hogy ha ilyen betegséggel találkozom, önvizsgálatot kell tartanom, és le kell vonnom a tanulságokat. Csak ekkor imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy világosítson meg, és adjon útmutatást, hogy megismerjem önmagam. Miközben imádkoztam, sorra villantak be a képek a Hsziao-ja iránti féltékenységemről, és rájöttem, hogy ezzel a problémával kapcsolatban önvizsgálatot kell tartanom.
A lelki csendességem során olvastam Isten néhány igéjét, és némi megértést nyertem a saját állapotom felől. Mindenható Isten azt mondja: „Némelyek állandóan attól félnek, hogy mások jobbak náluk vagy felettük állnak, hogy mások majd elismerésben részesülnek, míg őket figyelmen kívül hagyják, és ez arra készteti őket, hogy másokat támadjanak és kizárjanak. Vajon nem az a helyzet, hogy irigykednek a tehetséges emberekre? Vajon ez nem önző és megvetendő? Miféle beállítottság ez? Ez ádáz beállítottság. Akik csak a saját érdekeikre gondolnak, akik csak saját önző vágyaikat elégítik ki anélkül, hogy másokra gondolnának vagy fontolóra vennék Isten házának az érdekeit, azoknak rossz a beállítottsága, és Isten nem szereti őket. Ha valóban képes vagy figyelembe venni Isten szándékait, akkor tisztességesen tudsz majd bánni másokkal. Ha javasolsz egy jó embert, és lehetővé teszed számára, hogy képezze magát és végezzen valamilyen kötelességet, és így egy tehetséges emberrel gazdagítod Isten házát, akkor ezzel vajon nem könnyíted meg a munkádat? Vajon nem leszel ezzel odaadó a kötelességedben? Ez egy jótett Isten előtt; a vezetőkként szolgálóknak kell, hogy legyen legalább ennyi lelkiismeretük és józan eszük. Akik át tudják ültetni az igazságot a gyakorlatba, azok el tudják fogadni azt, hogy Isten átvizsgálja, amit tesznek. Ha elfogadod Isten átvizsgálását, akkor rendbe lesz téve a szíved. Ha mindig csak azért teszel dolgokat, hogy mások lássák, és mindig mások dicséretét és bámulatát szeretnéd kivívni, és nem fogadod el Isten átvizsgálását, akkor vajon ott van-e még Isten a szívedben? Az ilyen embereknek nincs istenfélő szívük. Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve státuszodra, és ne fontolgasd a személyes érdekeidet! Mindenekelőtt Isten házának az érdekeit kell figyelembe venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és mindenekelőtt annak az átgondolásával kezdd, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy odaadó voltál-e, elvégezted-e a felelősségeidet, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és világosan megérted, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Isten szavainak olvasása után rájöttem, hogy a féltékenység állapotában éltem. Amióta Hsziao-ja megérkezett, és láttam, hogy mindenki hozzá fordul a problémáival, nem pedig hozzám, a csoportvezetőhöz, kibillentem a lelki egyensúlyomból. Úgy éreztem, ellopta tőlem a reflektorfényt, ezért féltékeny voltam, és nehezteltem rá. Hogy megőrizzem az úgynevezett tekintélyemet csoportvezetőként, az összejöveteleken azon törtem a fejem, hogyan tehetném a mondanivalómat mélyrehatóvá, hogy a nővérek felnézzenek rám. Így majd hozzám jönnek beszélgetni, és velem oldják meg az életbe való belépésük során felmerülő problémákat és nehézségeket. De minél jobban igyekeztem, annál kevésbé tudtam bármiről is beszélni. Ezután nem tartottam önvizsgálatot; ehelyett a Hsziao-ja iránti neheztelésem csak még erősebbé vált. Akár összejöveteleken, akár munkamegbeszéléseken voltunk, lelkesen reagáltam bárki más mondanivalójára, de amikor Hsziao-ja szólalt meg, őt levegőnek néztem, és szándékosan kínos csendet teremtettem, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam. Ez volt a módszerem arra, hogy közvetve támadjam és kirekesszem őt. Meglepetésemre azonban mindenki kapcsolata Hsziao-jával továbbra is remek maradt. Annyira dühös lettem, hogy senkivel sem akartam beszélni, és a frusztrációim még a kötelességemre is kihatottak. Az, hogy féltékeny voltam a nálam rátermettebbekre, szűklátókörűvé és kicsinyessé tett; nem bírtam elviselni, ha azt láttam, hogy mások jobbak nálam. Amint megláttam valakit, aki erősebb volt nálam, minden eszközzel megpróbáltam támadni és kirekeszteni. Amikor nem az én akaratom érvényesült, negatívvá váltam és lazsálni kezdtem, elhanyagolva a kötelességemet. Teljesen elhanyagoltam a valódi munkámat! A valóságban Hsziao-jának jó szakmai készségei voltak, és képes volt az igazságról beszélni a problémák megoldása érdekében. Mind a kötelességünk, mind a nővérek életbe való belépése szempontjából hasznos volt, hogy a testvérek hozzá fordultak az ügyeikkel. Isten azért rendezte úgy, hogy nálam jobb képességű emberek legyenek mellettem, hogy egymás erősségeiből tanulva pótolhassuk a hiányosságainkat, segítsük egymást a kötelességünk megfelelő végzésében, és ezzel egyidejűleg én is tovább fejlődhessek. Együtt kellene működnöm Hsziao-jával, nem pedig féltékenynek lennem rá vagy kirekesztenem őt. Ezután megnyíltam mindenkinek, és beszéltem a Hsziao-ja iránti féltékeny állapotomról abban az időszakban. Hsziao-ja nemhogy nem neheztelt rám, de még keresett is néhány részt Isten szavaiból, hogy segítsen nekem. Nagyon szégyelltem magam, és némi bűntudatot éreztem, és azt gondoltam, hogy el kell kezdenem jól együttműködni vele, hogy jól végezzük a kötelességünket. Váratlanul, attól a naptól kezdve elmúlt a haspuffadásom. Ezután, amikor láttam, hogy mindenki Hsziao-ja köré gyűlik kérdezgetni, már nem esett olyan rosszul, és képes voltam harmonikusan együttműködni a nővéreimmel.
Mivel a romlott beállítottságomról való megértésem túl felszínes volt, egy idő után visszaestem a régi hibámba. Amikor láttam, hogy néhány nővér mindig Hsziao-ja köré gyűlik kérdezgetni, a státusz iránti vágyam újra fellángolt. Abban az időben An Csie előítélettel viseltetett Hsziao-ja iránt néhány ügy miatt. Segítenem kellett volna megoldani a problémát és kiiktatni a köztük lévő akadályt. De miközben látszólag beszélgettem An Csével, valójában arra használtam fel a beszélgetésünket, hogy szándékosan rámutassak Hsziao-ja hibáira. Ez még inkább felerősítette An Csie előítéletét Hsziao-jával szemben, és ezután An Csie már nem Hsziao-jához fordult a problémáival, hanem inkább hozzám jött. Hsziao-ja körül azonban mindig ott volt két nővér, így hozzá képest még mindig hátrányban voltam. Akkor kitaláltam egy taktikát: „Ha egyszerűen úgy teszek, mintha lenyelném a büszkeségemet előtte, és »kibékülünk«, akkor támogatni fogja a munkámat. Vajon nem lesz akkor szilárd a csoportvezetői státuszom?” Így hát azt mondtam Hsziao-jának: „Nézd, bár én vagyok a csoportvezető, sok szempontból nem vagyok olyan jó, mint te. Lényegében te is olyan vagy, mint egy csoportvezető, csak a cím nélkül. Mostantól működjünk együtt, hogy jól elvégezzük a csapat munkáját.” Ezután kezdeményeztem, hogy beszéljünk meg Hsziao-jával mindent, ami a kötelességünkkel kapcsolatos. Amikor bármilyen ötlete vagy javaslata volt a kötelességünkkel kapcsolatban, először ő is proaktívan kikérte az én véleményemet, és aztán én kommunikáltam a többi nővérrel. Látva, hogy Hsziao-ja mindenben proaktívan egyeztet velem, magamban diadalittas voltam. „Végre a beosztottammá tettem a riválisomat, és jogosan elfoglaltam a domináns pozíciót.” És így hosszú ideig „harmonikusan együttműködtünk”. Később a kötelességem megváltozása miatt elkerültem Hsziao-ja mellől.
Nem sokkal később olvastam egy részt Isten szavaiból, amely leleplezi, hogyan támadják és rekesztik ki az antikrisztusok a másként gondolkodókat, és ez azonnal eszembe juttatta, hogyan viselkedtem korábban. Mindenható Isten azt mondja: „Egy antikrisztusnak számos eszköze és módszere van a másként gondolkodók megtámadására és kizárására. A nyilvános konfrontáción és cáfolaton kívül a leghatásosabb eszköze az, hogy magához vonzza és beszervezi a másként gondolkodókat, hogy mindannyian rá hallgassanak. Ha a másként gondolkodók nem hallgatnak rá, az antikrisztus elnyomja, megtorlásban részesíti és lejáratja őket, ugyanúgy, ahogyan a nem hívők bánnak el a politikai ellenfeleikkel. Ilyen gonoszak és kegyetlenek az antikrisztusok. Néha azonban az antikrisztusok nyájas megközelítést alkalmaznak, hogy magukhoz vonzzák az embereket. Ha például van egy másként gondolkodó, akinek a véleménye nem egyezik az övékkel, akkor megnézik, mit szeret az illető, hol vannak a gyenge pontjai, és mindenféle megvetendő eszközt használnak, hogy térdre kényszerítsék. Az is lehet, hogy engedékenységet színlelnek, és beismerik a hibáikat a másként gondolkodó előtt, vagy mindent megtesznek, hogy a másként gondolkodónak előnyöket szerezzenek és megfeleljenek neki. Olyan is van, hogy az antikrisztus közeli barátai meggyőzik a másként gondolkodót, ő pedig utána úgy tesz, mintha az igazságról beszélne a másként gondolkodóval, és azt mondja: »Tökéletes párt alkotunk a gyülekezeti munka végzéséhez. A jövőben fele-fele arányban tudunk osztozni ezen a gyülekezeten. Bár én vagyok a vezető, meg fogom hallgatni bármely javaslatodat. Valójában én vagyok az, aki együtt fog működni veled.« Ha a másként gondolkodó olyan személy, aki nem érti az igazságot, akkor az antikrisztusnak könnyű lesz beszerveznie. Akik értik az igazságot, azok rögtön átlátnak ezen, és azt mondják: »Világos, hogy ez itt egy cselszövő. Nem nyíltan támad, hanem trükköt vet be – kemény taktika helyett nyájasan közelít.« Az antikrisztus számára a másként gondolkodó fenyegetést jelent a státuszára és a hatalmára. Bárki is fenyegeti a státuszukat és a hatalmukat, az antikrisztusok mindent megtesznek, hogy »elintézzék«. Ha ezeket az embereket igazán nem lehet térdre kényszeríteni vagy beszervezni, akkor az antikrisztusok megbuktatják vagy kitakarítják őket. A végén az antikrisztusok elérik céljukat: abszolút hatalommal rendelkeznek, és saját törvényeik szerint élnek. Ez az egyik olyan technika, amelyet az antikrisztusok szokás szerint alkalmaznak státuszuk és hatalmuk fenntartására – megtámadják és kizárják a másként gondolkodókat” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Második tétel: Támadják és kizárják a másként gondolkodókat). Isten szavainak olvasása után megdöbbentem. Hát nem ugyanezt a cselt vetettem be akkor Hsziao-jával szemben? Rájöttem, hogy amikor úgy tettem, mintha félretenném a büszkeségemet előtte, valójában megpróbáltam beszervezni őt, ami a másként gondolkodók támadásának és kirekesztésének egy módszere. Visszagondolva arra az időre, láttam, hogy mindig nővérek gyűltek Hsziao-ja köré, és mindenki, akár munkahelyi problémája, akár az életbe való belépéssel kapcsolatos nehézsége volt, szívesen fordult hozzá. Úgy éreztem, sosem győzhetek vele szemben. Ezért, hogy megszilárdítsam a csoportvezetői státuszomat, lágyabb megközelítést alkalmaztam. Szándékosan úgy tettem, mintha megalázkodnék előtte, és olyanokat mondtam, hogy „nem vagyok olyan jó, mint te” és „lényegében te is olyan vagy, mint egy csoportvezető”. Látszólag nagyon alázatosnak tűntem, de a valóságban az én oldalamra akartam állítani, a segédemmé akartam tenni és rávenni, hogy működjön együtt a munkámmal. Akkor mindenki körülöttem nyüzsögne. A felszínen úgy tűnt, hogy „harmonikus” a viszonyunk, de a mögötte húzódó indítékaim nagyon aljasok és szennyesek voltak, és ezek gyűlöletesek Isten számára. Azokra a nem hívő világban élő politikusokra gondoltam, akik mindenféle módszert bevetnek, hogy megküzdjenek a riválisaikkal a hatalomért. Vagy besározzák az ellenfeleiket, vagy cselhez folyamodnak, hogy a saját céljaik érdekében maguk mellé állítsák őket. A saját státuszom megóvása érdekében én is törtem a fejem, és hajlandó voltam bármilyen aljas és szennyes eszközt bevetni. Hogy lehetne ez egy hívő viselkedése? Semmiben sem különböztem egy álhívőtől! Igazán undorító voltam!
Elkezdtem elmélkedni azon, hogy miért kellett mindig versengenem Hsziao-jával. Főleg azért, mert úgy éreztem, hogy csoportvezetőként ki kell emelkednem a többiek közül, és hogy egyetlen csapattag sem lehet jobb nálam, vagy nem szárnyalhat túl engem. Aztán láttam egy részt Isten szavaiban: „Bármit is csinálsz, akár fontos, akár nem, mindig szükséged lesz valakire, aki segít neked, aki tanácsokat és útmutatásokat ad, vagy aki veled együttműködésben csinálja a dolgokat. Csak így lehet biztosítani, hogy helyesebben cselekedj, kevesebb hibát kövess el és kisebb valószínűséggel tévedj tévútra – ez egy jó dolog. Különösen Istent szolgálni nagy dolog, és ha nem oldod meg a romlott beállítottságodat, akkor veszélybe kerülhetsz! Az embereknek sátáni beállítottságai vannak, és bármikor és bárhol fellázadhatnak Isten ellen és szembeszállhatnak Vele. A sátáni beállítottság szerint élő emberek bármikor megtagadhatják Istent, ellenállhatnak Neki és elárulhatják. Az antikrisztusok nagyon ostobák. Nem veszik ezt észre, és azt gondolják: »Elég bajom volt a hatalom megszerzésével, miért osztoznék rajta mással? Ha másoknak adom, az ugye azt jelenti, hogy nekem nem lesz? Hogyan tudnám megmutatni a tehetségeimet és a képességeimet hatalom nélkül?« Nem tudják, hogy amit Isten az emberekre bízott, az nem a hatalom vagy a státusz, hanem a kötelesség. Az antikrisztusok csak a hatalmat és a státuszt fogadják el. A kötelességeket félreteszik, és nem végeznek tényleges munkát. Ehelyett csak a hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek. Csak a hatalmat akarják magukhoz ragadni, Isten választott népét irányítani, és a státuszból származó előnyöket élvezni. Így cselekedni nagyon veszélyes – ez Istennel való szembehelyezkedés! Aki csak a hírnévre, a nyereségre és a státuszra törekszik ahelyett, hogy megfelelően végezné a kötelességét, az a tűzzel és az életével játszik. Aki a tűzzel és az életével játszik, bármelyik pillanatban meglelheti a végzetét. Ma vezetőként vagy dolgozóként Istent szolgálod, ami nem mindennapi dolog. Nem valakiért teszel dolgokat, és még kevésbé azért dolgozol, hogy kifizesd a számláidat és ételt tegyél az asztalra: helyette a kötelességedet végzed a gyülekezetben. Ráadásul ez a kötelesség Isten megbízatásából származik. Akkor mit jelent ennek a végzése? Azt, hogy Istennek fogsz számadással tartozni a kötelességedért, akár jól végzed, akár nem: végső soron Istennek kell számot adni – kell, hogy legyen kimenetel. Ez azért van, mert amit elfogadtál, az Isten megbízatása, megszentelt felelősség, és bármennyire fontos vagy jelentéktelen ez a felelősség, ez komoly dolog. Mennyire komoly? Kis léptékben abból áll, hogy el tudod-e nyerni az igazságot ebben az életben, és magában foglalja, hogy Isten hogyan tekint rád. Nagyobb léptékben közvetlenül kapcsolódik a kilátásaidhoz és sorsodhoz, a kimeneteledhez: ha gonoszságot követsz el és szembeszállsz Istennel, elítél és megbüntet. Isten mindent nyilvántart, amit a kötelességed végzése során teszel, és Istennek megvannak a saját alapelvei és mércéi arra vonatkozóan, hogy ezeket hogyan pontozza és értékeli. Isten a sorsodat a kötelességedben nyújtott teljesítményed egésze alapján határozza meg. Ez komoly dolog? Valóban az! Tehát ha feladatot kapsz, akkor az a saját dolgod, amit el kell végezned? (Nem.) Ez a munka nem olyasmi, amit egyedül el tudsz végezni, de megköveteli, hogy felelősséget vállalj érte. A felelősség a tiéd: neked kell elvégezned ezt a megbízatást. Mit érint ez? Érinti az együttműködést, azt, hogyan működj együtt a szolgálatban, hogyan működj együtt a kötelességed végzésében, hogyan működj együtt a megbízatásod teljesítésében, hogyan működj együtt úgy, hogy Isten akaratát kövesd. Ezeket a dolgokat érinti” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Nyolcadik tétel: Azt akarják, hogy mások csak nekik vessék alá magukat, ne az igazságnak vagy Istennek (Első rész)). Isten szavainak olvasása után megértettem, hogy amikor a testvérek megválasztottak csoportvezetőnek, nem státuszt adtak nekem, hanem inkább felelősséget. Harmonikusan együtt kellett volna működnöm mindenkivel, és bárkinek is voltak erősségei, hagynom kellett volna, hogy teljes mértékben kamatoztassa azokat. Csak úgy végezhetjük jól a kötelességünket, ha egymás erősségeiből tanulva pótoljuk a hiányosságainkat. Például Hsziao-ja szakmailag képzett volt, és komolyan vette az életbe való belépését is. Hagynom kellett volna, hogy jobban kibontakoztassa az erősségeit. Ez nemcsak a gyülekezet munkája szempontjából lett volna hasznos, hanem nekem is segítségemre lett volna a saját kötelességem megfelelő végzésében. De amióta csoportvezető lettem, túlzottan felértékeltem a csoportvezetői státuszomat. Egész nap nem azon járt az eszem, hogyan működjek együtt harmonikusan mindenkivel a kötelességünk megfelelő végzése érdekében, hanem a saját státuszom és imázsom megszállottja voltam. Mindenkit, aki túlszárnyalt, riválisnak tekintettem, és minden eszközzel próbáltam elnyomni őket, tekintet nélkül arra, hogy a tetteim ártanak-e nekik, vagy befolyásolják-e a munkánk előrehaladását. Hogy lett volna ez a kötelességem végzése? Egyértelműen megzavartam a gyülekezet munkáját! Arra gondoltam, hogy a nagy vörös sárkány országában a tisztviselők soha nem engedik, hogy a beosztottjaik felülmúlják őket vagy ellopják előlük a dicsőséget. Abban a pillanatban, ahogy megérzik, hogy valaki fenyegetést jelent a státuszukra, elnyomják és gyötrik őt, és nem nyugszanak, amíg az illetőt meg nem alázzák. És ott vannak az antikrisztusok a gyülekezetben, akik a státuszért versengenek. Mindenkit, aki jobb náluk, szálkának tekintenek a szemükben, elnyomják és kirekesztik őket, bűnbánat nélkül súlyosan megzavarva Isten házának munkáját, és végül kizárják őket a gyülekezetből. Láttam, hogy a státuszra való törekvés következményei félelmetesek! Csoportvezetői időszakom alatt folyamatosan a hírnévért és nyereségért versengtem. Bár ragaszkodtam a csoportvezetői státuszomhoz, nem végeztem jól a kötelességemet. Sőt, támadtam és kirekesztettem azokat, akik jobbak voltak nálam, és megzavartam a gyülekezet munkáját. Csak Isten számára gyűlöletes vétkek maradtak utánam. Ezt őszintén sajnáltam. Ha vissza lehetne forgatni az időt, bárcsak harmonikusan együttműködhettem volna Hsziao-jával és a többiekkel a jó kötelességvégzés érdekében!
Később megnéztem egy tapasztalati tanúságtételről szóló videót, és a benne idézett egyik szakasz Isten szavaiból tökéletesen illett az állapotomra. Mindenható Isten azt mondja: „Annak érdekében, hogy hatalmat és státuszt szerezzenek, az antikrisztusok első dolga a gyülekezetben az, hogy megpróbálják elnyerni mások bizalmát és megbecsülését, hogy több embert tudjanak meggyőzni, és közülük többet rávegyenek, hogy felnézzenek rájuk és imádják őket, ezáltal elérve azt a céljukat, hogy övék legyen a végső szó, és hatalmat gyakoroljanak a gyülekezetben. Amikor a hatalomszerzésről van szó, a legügyesebbek a másokkal való versengésben és küzdelemben. Az elsődleges ellenfeleik azok, akik az igazságra törekednek, azok, akiknek tekintélyük van a gyülekezetben, és azok, akiket szeretnek a testvérek. Mindenki az ellenfelük, aki fenyegetést jelent a státuszukra. Rendíthetetlenül versengenek azokkal, akik erősebbek náluk; a náluk gyengébbekkel pedig bármiféle szánalom érzése nélkül kelnek versenyre. A szívük tele van a versengés és a harc filozófiáival. Úgy vélik, hogy ha az emberek nem versengenek és harcolnak, akkor nem tudnak majd semmiféle előnyhöz jutni, és csakis versengés és küzdelem árán szerezhetik meg az általuk akart dolgokat. Azért, hogy elérjék a státuszt, és hogy előkelő helyet foglaljanak el egy embercsoporton belül, bármit megtesznek, amire csak szükség van ahhoz, hogy versenyre keljenek bárkivel, és nem kímélnek egyetlen embert sem, aki veszélyt jelent a státuszukra. Nem számít, kivel állnak kapcsolatban, ezek az érintkezések versengéssel és harcokkal vannak teli, és az öregkorig folytatják a versengést és a harcot. Gyakran kérdezik: »Legyőzhetném azt az embert, ha harcolnék ellene?« Aki csak ékesszóló, valamint logikus, strukturált módon és módszeresen tud beszélni, az irigységük és az utánzásuk célpontjává, sőt, az ellenfelükké válik. Az is az ellenfelük lesz, aki az igazságra törekszik és akiben van hit, valamint képes gyakran segíteni és támogatni a testvéreket, és képessé teszi őket arra, hogy kiemelkedjenek a negativitásból és a gyengeségből, ahogyan bárki olyan is, aki jártas egy bizonyos szakmában, és a testvérek becsülik valamire. Aki eredményeket ér el a munkájában és megkapja a Fennvaló elismerését, az természetes módon még nagyobb ellenféllé válik számukra. [...] Az antikrisztusok nem feltétlenül akarják a legmagasabb pozíciót elfoglalni, akárhol legyenek is. Amikor elmennek valahová, van egy beállítottságuk és mentalitásuk, ami cselekvésre készteti őket. Mi ez a mentalitás? Az, hogy: »Versengenem kell! Versengeni! Versengeni!« Miért három »versengeni«, miért nem csak egy »versengeni«? (A versengés az életükké vált, aszerint élnek.) Ilyen a beállítottságuk. Olyan beállítottsággal születtek, amely vadul arrogáns és nehéz fékezni, vagyis felülmúlhatatlannak tekintik magukat és rendkívül egoisták. Senki sem tudja megnyirbálni ezt a hihetetlenül arrogáns beállítottságukat; saját maguk sem tudják irányítani. Az életük tehát másról sem szól, mint harcról és versengésről. Miért harcolnak és versengenek? Természetesen hírnévért, nyereségért, státuszért, presztízsért és a saját érdekeikért versengenek. Nem számít, milyen módszerekhez kell folyamodniuk, amennyiben mindenki aláveti magát nekik, és amennyiben előnyöket és státuszt szereznek maguknak, elérték a céljukat. A versengési szándékuk nem átmeneti szórakozás; egyféle beállítottság, amely sátáni természetből ered. Olyan, mint a nagy vörös sárkány beállítottsága, amely harcol a Mennyel, harcol a földdel és harcol az emberekkel. Nos, amikor az antikrisztusok másokkal harcolnak és versengenek a gyülekezetben, mit akarnak? Kétségkívül hírnévért és státuszért versengenek. Ha azonban státuszt szereznek, mi hasznuk lesz belőle? Mire jó az nekik, ha mások hallgatnak rájuk, csodálják és imádják őket? Az antikrisztusok maguk sem tudják megmagyarázni ezt. Valójában szeretik élvezni a hírnevet és a státuszt, szeretik, ha mindenki mosolyog rájuk, valamint, ha hízelegve és hajbókolva köszöntik őket. Így hát minden alkalommal, amikor egy antikrisztus egy gyülekezetbe megy, egyetlen dolgot tesz: harcol és verseng másokkal. Még ha hatalmat és státuszt nyer is, nem áll meg itt. Státuszának megóvása és hatalmának bebiztosítása érdekében továbbra is harcol és verseng másokkal. Mindhalálig ezt fogja tenni. Az antikrisztusok filozófiája tehát ez: »Harcolj, amíg élsz!« Ha egy ehhez hasonló gonosz ember van a gyülekezeten belül, fogja az vajon zavarni a testvéreket? Tegyük fel például, hogy mindenki csendesen eszi és issza Isten szavait és beszélget az igazságról, békés a légkör és kellemes a hangulat. Egy antikrisztus ilyenkor elégedetlenségtől fortyog. Féltékeny lesz azokra, akik az igazságról beszélgetnek, és gyűlölni fogja őket. Elkezdi támadni és megítélni őket. Vajon nem fogja ez megzavarni a békés légkört? Gonosz ember, aki azért jött, hogy megzavarjon másokat és undort keltsen bennük. Ilyenek az antikrisztusok. Előfordul, hogy az antikrisztusok nem törekszenek arra, hogy tönkretegyék vagy legyőzzék azokat, akikkel versengenek és akiket elnyomnak; amennyiben megszerzik a hírnevet, a státuszt, a hiúságot és a büszkeséget, és elérik, hogy az emberek csodálják őket, megvalósították a céljukat. Miközben versengenek, egyfajta nyilvánvaló sátáni beállítottságot tárnak fel. Milyen beállítottság ez? Olyan, hogy bármelyik gyülekezetben tűnnek is fel, folyton versengeni és harcolni akarnak másokkal, folyton hírnévért, nyereségért és státuszért akarnak versengeni, és csak akkor érzik úgy, hogy megvalósították a céljukat, amikor a gyülekezet rendetlenségbe és zűrzavarba süllyed, amikor státuszt szereztek és mindenki enged nekik. Ilyen az antikrisztusok természete, miszerint a versengést és a harcot használják a céljaik elérésére” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavaiból megértettem, hogy másokkal állandóan harcolni a hírnév és a státusz miatt és kaotikus zűrzavarba taszítani a gyülekezetet, az az antikrisztusok útján való járás, akiket Isten elítél és kiiktat. Visszatekintve mindig is azt hittem, hogy csoportvezetőként az én státuszomnak kell a legmagasabbnak lennie a csapatban, és hogy mindenkinek körülöttem kell forgolódnia. Amikor láttam, hogy mindenki Hsziao-ja köré gyűlik kérdezgetni, azt hittem, ellopta a státuszomat. A „csak egyetlen alfahím lehet” sátáni méreg irányítása alatt álltam. Lépten-nyomon célba vettem Hsziao-ját, sőt még viszályt is szítottam An Csie és közte a hátuk mögött. Amikor végül rájöttem, hogy nem nyerhetek, magam mellé állítottam Hsziao-ját. A felszínen ezt együttműködésnek neveztem, de a valóságban azt akartam, hogy hallgasson rám, és felhasználjam őt, hogy mindenki körülöttem nyüzsögjön. Így biztosíthattam a csoportvezetői pozíciómat. A hírnévért és nyereségért folytatott harcommal nemcsak Hsziao-ját bántottam meg, hanem azt is okoztam, hogy a többi nővér korlátozva érezze magát, és ne tudjon szabadon beszélni a munkamegbeszéléseken, ami kihatott a munka előrehaladására. Az egyetlen ok, amiért megválasztottak csoportvezetőnek, az volt, hogy vezessek mindenkit a megfelelő kötelességvégzésben, de ehelyett teljesen lefoglalt a státuszért való versengés, a féltékenység és a viták szítása, mások megítélése a hátuk mögött és a nővéreim közötti viszálykeltés. Kaotikus zűrzavarba taszítottam a csapatot. Hát nem pont a Sátán szolgájaként viselkedtem? Egy bűzös légynek láttam magam, amely megzavarja az emberek szívét, és mindenkit idegesít. Lemondtam a családomról és a karrieremről, hogy végezzem a kötelességemet, hogy törekedjek az igazságra és elnyerjem az üdvösséget. Mégis a státuszra való törekvést kezeltem a legfontosabb dologként, folyamatosan harcolva a hírnévért és nyereségért. Ennek eredményeként akadályoztam és megzavartam a gyülekezet munkáját, és az antikrisztus útjára léptem anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is tudatában lettem volna ennek. Minél többet gondolkoztam ezen, annál rosszabbul éreztem magam. Pálra gondoltam. Annak idején, amikor látta Péter nagy tekintélyét a hívők körében, féltékeny lett. Bár nagyon jól tudta, hogy Péter az, akit az Úr Jézus megbízott a gyülekezet legeltetésével, mindent megtett, hogy Pétert lekicsinyelje, magát pedig felmagasztalja, azt állítva, hogy ő az apostolok vezére, hogy mindenki felnézzen rá és csodálja őt. Később is makacsul elutasította a bűnbánatot, és még Istennel is megpróbált versengeni a státuszért, szégyentelenül azt állítva, hogy számára az élet Krisztus. Súlyosan megsértette Isten természetét, és Isten megbüntette őt. Ugyanazon az úton jártam, mint Pál. Ha nem tartok bűnbánatot, Isten meggyűlöl és kiiktat, pont úgy, mint őt.
Később rátaláltam a gyakorlás egyik útjára Isten szavaiban. Mindenható Isten azt mondja: „Meg kell tanulnod lemondani ezekről a dolgokról és elengedni őket, meg kell tanulnod másokat ajánlani és hagyni másoknak, hogy kitűnjenek, amikor jó lehetőség adódik. Ne versengj a kitűnésre és a csillogásra adódó lehetőségekért, amikor ilyennel találkozol. Fel kell tudnod adni a személyes érdekeidet, de a kötelességed végrehajtását sem szabad késleltetned. Legyél olyasvalaki, aki csendben dolgozik, nem henceg mások előtt, és odaadóan végzi a kötelességét. Minél inkább lemondasz a büszkeségedről és a státuszodról, és minél inkább feladod az érdekeidet, annál békésebbnek fogod érezni magad, annál több világosság lesz a szívedben, és annál jobbá válik az állapotod. Minél inkább versengsz, annál sötétebb lesz az állapotod. Ha nem hiszel Nekem, akkor próbáld ki és nézd meg! Ha meg akarod változtatni ezt a fajta romlott állapotot, és nem akarod, hogy a hírnév, a nyereség és a státusz irányítson, keresned kell az igazságot, át kell látnod a hírnév, a nyereség és a státusz lényegét, majd el kell engedned őket, és le kell mondanod róluk” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). „Melyek a magatartásotok alapelvei? Viseljétek magatokat a pozíciótoknak megfelelően, találjátok meg a megfelelő helyeteket, és tegyétek jól a kötelességet, amit tennetek kell; csak így vagytok józan ésszel rendelkező emberek. Például ha te jártas vagy bizonyos szakmai készségekben és felfogod az alapelveket, akkor magadra kellene venned a saját felelősségedet és elvégezned a megfelelő átvizsgálást azon a területen; ha pedig ötletekkel és meglátásokkal tudsz előállni, inspirálni tudsz másokat, hogy jobban végezzék a kötelességeiket, akkor állj elő ötletekkel. Ha megtalálod a neked megfelelő helyet, és harmonikusan együttműködsz a testvéreiddel, akkor jól fogod végezni a kötelességed – ez jelenti azt, hogy a pozíciódnak megfelelően viselkedsz” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Alapelvek, amelyeknek az ember magatartását vezérelniük kellene). Miután elolvastam Isten e szavait, megértettem, hogy ha meg akarok szabadulni a hírnév és a státusz korlátaitól és kötelékeitől, meg kell tanulnom lemondani ezekről a dolgokról, és elengedni őket, és a kötelességemet kell az első helyre tennem. Függetlenül attól, hogy kinek vannak erősségei, hagynom kéne, hogy az illető teljes mértékben kamatoztassa azokat, hogy egymás erősségeiből tanulva pótolhassuk a hiányosságainkat, és jól végezhessük a kötelességünket. Ez hasznos lenne mind a gyülekezet munkája, mind a testvérek életbe való belépése szempontjából, és én is tanulhatnék mások erősségeiből, hogy ellensúlyozzam a saját hiányosságaimat. Ennek megértése után azt mondtam magamnak: Mostantól kezdve, bármilyen kötelességet is végzek, amikor olyan testvérekkel találkozom, akik jobbak nálam, többet kell tanulnom tőlük, és harmonikusan együtt kell működnöm velük.
2025-ben Li Pinggel és Szu Tinggel működtem együtt szövegalapú kötelesség végzésében. Amikor láttam, hogy Li Ping gyakran kérdezi Szu Tinget a cikkek szűrésének alapelveiről, kissé kényelmetlenül éreztem magam. „Én is ismerem azokat az alapelveket. Li Ping azt hiszi, nem vagyok olyan jó, mint Szu Ting, ezért eszébe sem jutott engem megkérdezni?” Rájöttem, hogy a féltékenységem újra fellángolt, és eszembe jutottak Isten szavai: „Ne mindig saját magadért tegyél dolgokat, és ne fontolgasd állandóan a saját érdekeidet; ne gondolj a saját büszkeségedre, hírnevedre, illetve státuszodra, és ne fontolgasd a személyes érdekeidet! Mindenekelőtt Isten házának az érdekeit kell figyelembe venned, elsősorban ezekkel kell törődnöd. Figyelembe kell venned Isten szándékait, és mindenekelőtt annak az átgondolásával kezdd, hogy volt-e tisztátalanság a kötelességed végzésében, hogy odaadó voltál-e, elvégezted-e a felelősségeidet, minden tőled telhetőt megtettél-e, és vajon teljes szívvel gondoltál-e a kötelességedre, valamint az egyház munkájára. Fontolóra kell venned ezeket a dolgokat. Ha gyakran gondolsz rájuk és világosan megérted, akkor könnyebb lesz jól végezned a kötelességedet” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. A szabadságot és a felszabadulást csak romlott beállítottságainak levetésével nyerheti el az ember). Szu Ting végezte közöttünk a legrégebb óta ezt a kötelességet, és jobban értette az alapelveket. Ha többet beszélne erről, mindannyian többet nyerhetnénk, ami hasznos lenne számunkra a kötelességünk megfelelő végzéséhez. Amúgy sem számított, hogy a testvéreim kit kérdeznek, amíg a probléma megoldódott. Nem volt szükség arra, hogy versengjek azért az értéktelen státuszért; a kötelességemet kellett az első helyre tennem. Amikor így gondolkodtam, már nem éreztem magam olyan rosszul. Később arra összpontosítottam, hogy Isten szavai szerint gyakoroljak. Valahányszor láttam egy testvért, aki valamiben jobb volt nálam, elhatároztam, hogy tanulok tőle, hogy egymás erősségeire támaszkodva együttműködhessünk a jó kötelességvégzés érdekében. Fokozatosan úgy éreztem, hogy nyitottabbá váltam, és többé nem korlátozott annyira a hírnév és a státusz. Az állapotom egyre jobb lett. Egyre inkább felismerem, hogy a hírnévért és nyereségért való versengés értelmetlen, és csak arra kényszeríti az embert, hogy fájdalomban és elnyomottságban éljen. Csak az igazságra való törekvésnek és a jó kötelességvégzésnek van valódi értéke és értelme.
