34. Az időseknek még inkább törekedniük kell az igazságra

Ötvenéves koromban fogadtam el Isten utolsó napokbeli munkáját. Álmomban sem gondoltam volna, hogy életemben hallhatom Isten személyes kijelentéseit, és köszönthetem az Úr Jézus visszatérését. A mennyei királyságba való belépés reménye igazi céltudatosságot adott. Mindennap korán keltem és későn feküdtem, hogy Isten szavait olvassam, és elfogadtam és alávetettem magam minden kötelességnek, amit a gyülekezet rám bízott. Azt gondoltam: „Amíg kitartok a kötelességemben, üdvözülni fogok, és bejutok a mennyei királyságba.” 2023-ra betöltöttem a 75. életévemet. Idős voltam, a memóriám gyenge, nagyothallottam és rosszul láttam, és már nem álltam túl biztosan a lábamon. Az állapotomnak megfelelően a gyülekezet a vendéglátás kötelességét jelölte ki számomra. Azon gondolkodtam, hogy egyre idősebb leszek, és az egészségem is romlik. A rossz memóriám miatt folyton elfelejtettem dolgokat, és időnként az emlékeim zavarosak voltak. Néhány év múlva, ha szenilis leszek, és nem tudom majd végezni a kötelességemet, nem válok-e haszontalan emberré? Üdvözülhetek-e még? Egyszer, épp miután máshova költöztem, eltévedtem hazafelé menet. Miután az egyik nővér ezt véletlenül megtudta, csak úgy mellékesen megjegyezte: „Kezdesz összezavarodni?” Gyorsan rávágtam: „Nem vagyok zavarodott.” Azt gondoltam: „Remélem, nem gondolják, hogy kezdek összezavarodni, és nem tiltanak el a kötelességem végzésétől. Ha nem lesz semmilyen kötelességem, az nem a vég lenne számomra? Hogyan üdvözülhetnék akkor?” De később visszagondolva rájöttem, hogy főzés közben gyakran kifelejtettem a sót vagy a zöldhagymát, és hogy néha eltévedtem az utcán, és nem találtam haza. Kezdtem megijedni. Azt gondoltam: „Tényleg kezdek megzavarodni? Tud még a gyülekezet használni kötelességvégzésre? Ha nem tudok kötelességet végezni, még üdvözülhetek?” Aggodalomban és szorongásban kezdtem vergődni.

2023 júniusában egy összejövetelre láttam vendégül a testvéreket. Abban az időben újították épp fel a felettünk lévő lakást, és mindennap folyamatos volt a kopácsolás. Ezután jó ideig nem láttam a testvéreket összejövetelre jönni, és tanácstalan voltam: „Miért nem jöttek mostanában? Talán már nem vesznek igénybe vendéglátóként? Az én koromban már csak a vendéglátói kötelességet tudom elvégezni. Ha már a vendéglátói kötelességet sem tudom végezni, nem vesztem-e el az esélyemet az üdvösségre?” Nagyon szorongtam, és türelmetlenül reméltem, hogy újra eljönnek. Egy este egy nővér kopogtatott, és a menyem nyitott ajtót. A nővér azt mondta, hogy háromszor vagy négyszer is jártak már nálunk, de senki sem nyitott ajtót. Nagyon rosszul éreztem magam. Azt gondoltam: „Vajon nem azért nem hallottam őket, mert idős vagyok és nagyothallok? Nem teljesítettem jól a kötelességemet. Most már nagyothallok, rosszul látok, lassan reagálok és bizonytalanul járok. Tényleg semmit sem tudok jól csinálni! Még a vendéglátói kötelességet sem tudom jól elvégezni! Az öregség tényleg haszontalanná teszi az embert!” Mélységesen irigyeltem a fiatalokat, amiért olyan gyorsan tudtak tanulni, és bármilyen kötelességet el tudtak végezni. Úgy éreztem, hogy Isten a fiatalokat szereti, és hogy ők a végén biztosan üdvözülni fognak. Arra gondoltam, bárcsak tíz évet visszamehetnék az időben, a hatvanas éveimben még tudnék valamilyen kötelességet végezni. Az állapotom fokozatosan romlott, mindennap belmerültem a gyötrelembe és a szorongásba. Az imáim nem voltak normálisak, és Isten szavainak olvasása sem hozott fényt vagy megvilágosodást. A szívem egyre távolabb sodródott Istentől. Egy nap séta közben megbotlottam, és meghúzódott egy ín a lábamban. Bár ez nem hátráltatta az összejöveteleket, még jobban aggódni kezdtem. Bár ez az esés most nem hátráltatta az összejöveteleket, de ha egy nap megbetegednék, talán nem tudnék részt venni az összejöveteleken, vagy kötelességet végezni. Később valóban megbetegedtem, és be kellett feküdnöm a kórházba. Nagyon negatív voltam ebben az időben. Azt gondoltam: „Ennek most már tényleg vége a számomra – még összejövetelekre sem tudok járni, nemhogy bármiféle kötelességet végezni. Nem tesz ez engem valóban haszontalanná?” Miután hazaengedtek a kórházból, az állapotom továbbra is rossz maradt. Aggódtam, hogy üdvözülhetek-e, ha még a vendéglátói kötelességet sem tudom elvégezni. Nem azt jelentené ez, hogy a hitemben eltöltött évek hiábavalóak voltak? Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább összetört a szívem és gyötrődtem. Így Istenhez imádkoztam, kérve Őt, hogy világosítson meg, hogy kilábalhassak a negatív állapotomból.

Egy nap egy idős nővér által írt tapasztalati tanúságtételi cikket olvastam, és az pontosan az én állapotomat tükrözte. Az abban idézett egyik részlet Isten szavaiból mélyen megérintett. Isten azt mondja: „A testvérek között vannak idős emberek is, akik 60 fölöttiek vagy akár 80-90 év körüliek, és akik előrehaladott koruk miatt szintén nehézségeket tapasztalnak. Az ő gondolkodásuk az életkoruk ellenére nem feltétlenül annyira helyes vagy racionális, az elképzeléseik és nézeteik pedig nem feltétlenül egyeznek az igazsággal. Ezeknek az idős embereknek ugyanúgy vannak problémáik, és állandóan így aggódnak: »Az egészségem már nem olyan jó, és a lehetőségeim a kötelességek végzése területén korlátozottak. Vajon emlékezni fog rám Isten, ha csak ezt az aprócska kötelességet teljesítem? Néha megbetegszem, és szükségem van arra, hogy valaki gondoskodjon rólam. Amikor nincs, aki gondoskodjon rólam, nem vagyok képes ellátni a kötelességemet, mit tehetnék hát? Idős vagyok, nem emlékszem Isten szavaira, amikor olvasom azokat, és nehéz megértenem az igazságot. Amikor a közösségben az igazságot szólom, zavarosan és logikátlanul beszélek, és nincsenek olyan tapasztalataim, amelyeket érdemes lenne megosztanom. Öreg vagyok, és nincs elég energiám, a látásom nem valami jó, és már nem vagyok erős. Számomra minden nehéz. Nemcsak, hogy nem tudom teljesíteni a kötelességemet, de könnyen elfelejtek és elrontok dolgokat. Néha összezavarodom, és problémákat okozok a gyülekezetnek és a testvéreimnek. Szeretnék üdvösségre jutni és az igazságra törekedni, de ez nagyon nehéz. Mit tehetek?« Amikor ezekre a dolgokra gondolnak, nyugtalankodni kezdenek, és azt gondolják: »Hogy lehet, hogy csak ennyi idősen kezdtem el hinni Istenben? Hogyhogy nem vagyok olyan, mint azok, akik a 20-as és 30-as éveikben járnak, vagy mint azok, akik a 40-es és 50-es éveikben? Hogyhogy csak most találkoztam Isten munkájával, amikor ilyen idős vagyok? Nem arról van szó, hogy rossz a sorsom; legalább most találkoztam Isten munkájával. A sorsom jó, és Isten jó volt hozzám! Csak egy dolognak nem örülök, éspedig, hogy túl öreg vagyok. Nem túl jó a memóriám, és az egészségem sem, de a szívem erős. Csak a testem nem akar engedelmeskedni, és elálmosodom, miután egy ideig hallgatok az összejöveteleken. Néha behunyom a szemem, hogy imádkozzak, és elalszom, az elmém pedig elkalandozik, amikor Isten szavait olvasom. Egy kevés olvasás után álmos leszek, elbóbiskolok, és a szavak nem mélyülnek el bennem. Mit tehetnék? Képes vagyok-e még ilyen gyakorlati nehézségek mellett is törekedni az igazságra és megérteni azt? Ha nem, és ha nem vagyok képes az igazságalapelvek szerint gyakorolni, akkor nem lesz-e hiábavaló az egész hitem? Nem maradok-e le az üdvösségről? Mit is tehetnék? Annyira aggódom! Ebben a korban már semmi sem fontos. Most, hogy már hiszek Istenben, nincs többé semmi gondom, vagy bármi, ami miatt aggódjak, a gyermekeim felnőttek, és nincs szükségük többé arra, hogy gondozzam vagy neveljem őket, a legnagyobb vágyam az életben, hogy az igazságra törekedjek, teljesítsem a teremtett lény kötelességét, és a hátralevő éveimben végül elérjem az üdvösséget. Most azonban a jelenlegi helyzetemet tekintve, homályosan látok a korom miatt, zavaros az elmém, rossz az egészségem, nem tudom jól teljesíteni a kötelességemet, és néha problémákat okozok, amikor próbálok minél többet tenni, úgy tűnik, hogy nem lesz könnyű számomra az üdvösség elérése.« Újra meg újra átgondolják ezeket a dolgokat, nyugtalanná válnak, majd azt gondolják: »Úgy tűnik, hogy a jó dolgok mindig csak a fiatalokkal történnek, nem az öregekkel. Úgy látszik, hogy bármilyen jók is a dolgok, én már nem fogom tudni élvezni azokat.« Minél többet gondolkodnak ezeken, annál inkább bosszankodnak, és annál nyugtalanabbak lesznek. Nemcsak aggódnak maguk miatt, hanem sértődöttek is. Ha sírnak, úgy érzik, nem igazán érdemes sírni, ha pedig nem sírnak, akkor ez a fájdalom és sérelem mindig velük marad. Mit kellene tehát tenniük? [...] Lehetséges-e, hogy tényleg nincs kiút számukra? Van-e valamilyen megoldás? (Az idős embereknek is teljesíteniük kell a kötelességeiket, amennyire képesek.) Ugye elfogadható, hogy az idős emberek teljesítsék a kötelességeiket, amennyire képesek rá? Vajon az idősek már nem törekedhetnek az igazságra a koruk miatt? Vajon nem képesek megérteni az igazságot? (De igen, képesek.) Meg tudják-e érteni az idős emberek az igazságot? Valamennyit meg tudnak érteni, de még a fiatalok sem tudnak mindent megérteni. Az idős emberek mindig abban a tévhitben élnek, hogy zavarodottak, hogy rossz a memóriájuk, és ezért nem tudják megérteni az igazságot. Igazuk van? (Nincs.) Bár a fiataloknak sokkal több az energiájuk, mint az időseknek, és fizikailag erősebbek, valójában a megértési, felfogási és megismerési képességük ugyanolyan, mint az időseké. Nem voltak-e az idősek is valamikor fiatalok? Nem öregnek születtek, és egyszer a fiatalok is meg fognak öregedni. Az idős embereknek nem szabad mindig azt gondolniuk, hogy azért, mert öregek, fizikailag gyengék, mivel nincsenek jól, és rossz a memóriájuk, különböznek a fiataloktól. Valójában nincs különbség. Hogy értem azt, hogy nincs különbség? Akár idős valaki, akár fiatal, a romlott beállítottsága ugyanaz, a hozzáállása és a nézetei a dolgokról ugyanazok, valamint a dolgokat illető látásmódja és álláspontja ugyanaz. [...] Nem arról van szó, hogy az idős embereknek nincs semmi dolguk, és nem képesek végezni a kötelességüket, még kevésbé arról, hogy képtelenek az igazságra törekedni – sok minden van, amit tehetnek. A különböző eretnekségek és tévtanok, amelyeket életed során felhalmoztál, valamint a különböző hagyományos eszmék és elképzelések, a tudatlanság és makacsság, a konzervatív, irracionális, illetve eltorzult dolgok, amelyeket felhalmoztál, mind felgyülemlettek a szívedben, és ezek kiásására, boncolgatására és felismerésére még több időt kell fordítanod, mint a fiataloknak. Nem arról van szó, hogy nincs semmi dolgod, vagy hogy gyötrődnöd, szoronganod és aggódnod kellene, hogy nincs mit csinálnod – ez sem nem a te feladatod, sem nem a te felelősséged. Mindenekelőtt, az idős embereknek megfelelő gondolkodásmóddal kell rendelkezniük. Bár lehet, hogy múlnak az éveid, és viszonylag idős vagy fizikailag, mégis fiatalos gondolkodásmódod kell, hogy legyen. Bár öregszel, a gondolkodásod lelassult és a memóriád gyenge, de ha még mindig tisztában vagy önmagaddal, megérted a szavaimat, és megérted az igazságot, akkor ez azt bizonyítja, hogy nem vagy öreg, és hogy nem hiányosak a képességeid. Ha valaki a 70-es éveiben jár, de képtelen megérteni az igazságot, akkor ez azt mutatja, hogy az érettsége nagyon csekély, és nem nőtt fel a feladathoz. Ezért amikor az igazságról van szó, nem számít az életkor, sőt, a kor akkor sem számít, amikor a romlott beállítottságról van szó” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Isten szavainak ezt a részletét többször is elolvastam, és minél többet olvastam, annál világosabb lett a szívem. Isten valóban megfigyeli az emberek legbensőbb szívét. Vajon ezek a szavak nem pont rólam szóltak? Aggódtam, mert idős voltam, rossz egészségi állapotban, nagyothallottam, rosszul láttam, és a memóriám megromlott. Attól féltem, hogy ahogy öregszem, nem leszek képes végezni a kötelességemet, és elveszítem az esélyemet az üdvösségre. A napjaim azzal teltek, hogy belemerültem a gyötrelembe és szorongásba. Miután elolvastam Isten szavainak azt a részletét, a szívem hirtelen felszabadult. Isten ismeri az idős emberek nehézségeit, és azért fejezte ki ezeket a szavakat, hogy az idősek megérthessék az Ő szándékát. Legyen szó fiatalról vagy idősről, Isten mindenkinek megadja az esélyt, hogy törekedjen az igazságra és üdvözüljön, és láttam, hogy Isten igazságos. Isten szavaiban rátaláltam a gyakorlás útjára. Bár idős vagyok, még mindig képes vagyok felfogni Isten szavait, és keresnem kell az igazságot azokban a dolgokban, amik velem történnek, és meg kell ismernem a saját romlottságomat és hiányosságaimat. Törekednem kell az igazságra is, bűnbánatot kell tartanom és át kell alakulnom, mert az idősek sem kevésbé romlott beállítottságúak, mint a fiatalok. Nekem például nagyon arrogáns beállítottságom volt, és néha, amikor a testvérek rámutattak a problémáimra, nem akartam elfogadni. A mindennapi családi életben, amikor a menyem nem hallgatott rám, dühös lettem, és fölényesen, lekezelően beszéltem vele. Ezek mind a romlott beállítottság megnyilvánulásai voltak, és az igazságot kellett keresnem, hogy megoldjam őket, tehát nem volt igaz, hogy semmit sem tehetek. Most már mindennap rengeteg időm volt otthon, hogy többet olvassam Isten szavait, hogy keressem az igazságot a velem kapcsolatba kerülő emberekben, dolgokban és eseményekben, és hogy rendezzem a romlott beállítottságomat. Nézhettem tapasztalati tanúságtételi videókat is, és tanulhattam a testvérek tapasztalataiból. Írhattam tapasztalati tanúságtételi cikkeket is, leírva a valódi tapasztalataimat, hogy bizonyságot tegyek Isten mellett. Ezek mind olyan dolgok voltak, amiket tennem kellett. Most, hogy megértettem Isten szándékát, többé nem értettem félre Őt, és nem merültem bele a negatív állapotba, és már nem aggódtam amiatt, hogy tudok-e kötelességet végezni. Elhatároztam, hogy függetlenül attól, hogy a gyülekezet megbíz-e kötelességgel vagy sem, alávetem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Ettől kezdve mindennap képes voltam nyugodtan leülni, és enni és inni Isten szavait, és amikor valami ért, tudtam imádkozni és keresni Isten szándékait.

Később elolvastam egy másik részletet Isten szavaiból: „Nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján határozom meg, hogy kinek milyen rendeltetési helye van, és még kevésbé az alapján, hogy mennyire szánalomra méltó az illető, hanem aszerint, hogy birtokában van-e az igazságnak. Nincs más választás, csak ez” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Készíts elegendő jócselekedetet rendeltetési helyedhez). „Isten kívánsága az, hogy minden ember tökéletessé váljon, hogy végül megnyerje őket, hogy teljesen megtisztuljanak általa, és olyan emberré váljanak, akiket Ő szeret. Mindegy, hogy azt mondom-e nektek, hogy elmaradottak vagy gyenge képességűek vagytok, ez mind tény. Az, hogy ezt mondom, nem bizonyítja, hogy szándékomban áll elhagyni titeket, hogy elvesztettem a belétek vetett reményt, még kevésbé azt, hogy nem vagyok hajlandó megmenteni titeket. Ma azért jöttem, hogy elvégezzem az üdvösségetek munkáját, ami azt jelenti, hogy az általam végzett munka az üdvösség munkájának folytatása. Minden embernek megvan az esélye arra, hogy tökéletessé legyen téve: ha hajlandó vagy rá, ha törekszel rá, akkor végül képes leszel elérni ezt az eredményt, és egyikőtök sem lesz elhagyatva. Ha gyenge képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a gyenge képességeddel lesznek összhangban; ha jó képességű vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a jó képességeddel lesznek összhangban; ha balga és írástudatlan vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudatlanságoddal lesznek összhangban; ha írástudó vagy, a veled szemben támasztott követelményeim az írástudásoddal lesznek összhangban; ha idős vagy, a veled szemben támasztott követelményeim a koroddal lesznek összhangban; ha képes vagy vendégszeretetre, a veled szemben támasztott követelményeim ezzel a képességeddel lesznek összhangban; ha azt mondod, hogy nem tudsz vendégszerető lenni, és csak egy bizonyos feladatot tudsz ellátni, legyen az az evangélium terjesztése, vagy a gyülekezet gondozása, vagy más általános ügyek intézése, az Általam rajtad végzett tökéletesítés azzal a funkcióval lesz összhangban, amit végzel. Hűségesnek lenni, a végsőkig alávetni magad, és az Isten iránti legfőbb szeretetre törekedni – ezt kell megvalósítanod, és nincs jobb gyakorlat, mint ez a három dolog. Végső soron az embernek ezt a három dolgot kell elérnie, és ha el tudja érni, akkor tökéletessé válik. Ám mindenekelőtt valóban törekedned kell, aktívan előre és felfelé kell nyomulnod, és nem szabad passzívnak lenned e tekintetben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy Isten nem az életkor, a rangidősség vagy a szenvedés mértéke alapján határozza meg egy ember kimenetelét, hanem az alapján, hogy birtokolja-e az igazságot. Azt hittem, öreg vagyok és már nem vagyok hasznos, ezért féltem attól, hogy Isten kiiktat – ez mutatta, hogy nem értettem Istennek az emberek megmentésére irányuló szándékát, sem azt a normát, ami alapján meghatározza az emberek kimenetelét. Isten nem az életkoruk vagy képességeik alapján menti meg és tökéletesíti az embereket, hanem az alapján, hogy törekszenek-e az igazságra. Ha valaki el tudja fogadni az igazságot, hűséges Istenhez, és aláveti magát Isten vezénylésének és elrendezéseinek, Ő nem fogja elhagyni. Isten házát ugyanolyannak tekintettem, mint a nem hívő világot. A társadalomban az időseket mellőzik és figyelmen kívül hagyják, és azt feltételeztem, hogy Isten házában is ugyanez a helyzet – hogy ha egyszer megöregszel, Isten már nem akar téged. Ez Isten félreértése és istenkáromlás volt. A világot a Sátán uralja, és a Sátán, az ördög, arra használja az embereket, hogy munkát végezzenek érte. Amint az emberek megöregszenek és már nem tudnak munkát végezni, eldobják őket. De Isten házában az igazságé a hatalom. Isten megadja az embereknek az esélyt, hogy elvégezzék a kötelességüket és törekedjenek az igazságra; a kötelességük végzése során az emberek megismerik önmagukat, megváltoznak, és levetik sátáni, romlott beállítottságukat. Azon gondolkodtam, milyen idős vagyok, Isten mégsem vette el a lehetőséget, hogy egyem és igyam az Ő szavait, vagy hogy törekedjek az igazságra. Isten folyamatosan kifejezi a szavait, hogy öntözzön és ellásson minket. Arra is használta a szavait, hogy megvilágosítson és vezessen, amikor valami ért, és én voltam az, aki nem értette Isten szándékát. Azt hittem, mivel öreg és zavarodott vagyok, Isten nem fog megmenteni. De valójában amíg valaki őszintén hisz Istenben és hajlandó törekedni az igazságra, még ha egy nap nem is tud kötelességet végezni, Isten háza nem fogja őt kitakarítani, sem kiiktatni. Sok idős testvér körülöttem nagyjából velem egykorú. Bár most már nem tudnak sok kötelességet végezni, kitartóan eszik és isszák Isten szavait, és gyülekezeti életet élnek, és a gyülekezet nem takarította ki őket. Ugyanakkor vannak olyan fiatalok, akik folyamatosan végeznek kötelességeket, de mivel nem törekszenek az igazságra, és romlott beállítottságuk súlyos és változatlan marad, végül sok gonosztettet követnek el, és kitakarítják őket a gyülekezetből. Ebből láttam, hogy Isten természete igazságos. Isten nem aszerint menti meg az embereket, hogy fiatalok vagy idősek-e, hanem a szívüket nézi, és azt, hogy törekszenek-e az igazságra. Ettől kezdve, függetlenül attól, hogy volt-e kötelességem vagy sem, elhatároztam, hogy komolyan eszem és iszom Isten szavait, megtapasztalom Isten munkáját, megismerem a hiányosságaimat és fogyatékosságaimat, megértem a romlott beállítottságomat, és többé nem értem félre Istent és nem panaszkodom Ellene.

Egy összejövetel során, miután egy nővér tudomást szerzett az állapotomról, elolvastatott velem egy részletet Isten szavaiból: „Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni azokra az áldásokra utal, amelyeket az ember akkor élvez, amikor tökéletessé teszik, miután megtapasztalja az ítéletet. Szerencsétlenséget elszenvedni arra a büntetésre vonatkozik, amelyet az ember akkor kap, ha a beállítottsága nem változik, miután keresztülment a fenyítésen és az ítéleten; vagyis amikor nem tapasztalja meg azt, hogy tökéletessé tették. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy Isten a Teremtő, az ember pedig teremtett lény; tökéletesen természetes és indokolt, hogy az ember elvégezze a kötelességét. Ez az ember felelőssége és kötelessége, és semmi köze az áldások elnyeréséhez vagy a szerencsétlenségek elszenvedéséhez. Az ember csak akkor nyerheti el Isten áldásait, ha a kötelessége végzése közben megtapasztalja Isten szavainak ítéletét és fenyítését, és beállítottságbeli változást ér el. Én azonban azt hittem, hogy amíg a kötelességemet végzem, Isten megáld engem, és mindig azt gondoltam, hogy a kötelesség végzése azt jelenti, hogy áldott leszek. Ez nem volt más, mint az én elképzeléseim és képzelődéseim. Visszagondolva, elég sok kötelességet végeztem, de a kötelességemben nem törekedtem az igazságra, és mindig a saját fejem után mentem, és ritkán imádkoztam, hogy Isten szándékait vagy az igazságot keressem, így ennek eredményeként a beállítottságom eddig a pontig alig változott. Nem számít, mennyi kötelességet végeztem így, mégsem nyerhettem el Isten elismerését. Sok évet pazaroltam el azzal, hogy nem törekedtem az igazságra. Ettől a ponttól kezdve keresnem kellett Isten szándékait, amikor valami ért, el kellett fogadnom Isten szavainak ítéletét és fenyítését, és törekednem kellett az igazságra, hogy beállítottságbeli változást érjek el. Még ha végül nem is üdvözülök, az azért lesz, mert a beállítottságom nem változott meg, és nem azért, mert öreg voltam, és Isten nem akart engem. Így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, most már értem a szándékodat. Hajlandó vagyok alávetni magam a Te vezénylésednek és elrendezéseidnek, és többé nem értelek félre, és nem panaszkodom Ellened. Bármilyen kötelességet is végzek, teljes szívemből és elmémmel akarom azt tenni, hogy eleget tegyek Neked.”

Később a nővér talált egy másik részletet Isten szavaiból, amely az én állapotomra vonatkozott. Isten azt mondja: „Az emberek azért hisznek Istenben, hogy megáldják, megjutalmazzák, megkoronázzák őket. Vajon nincs-e ez ott mindenkinek a szívében? Tény, hogy ott van. Bár az emberek nem gyakran beszélnek róla, és még az áldások megszerzésére irányuló indítékukat és vágyukat is eltitkolják, ez a vágy és indíték a szívük mélyén mindig is rendíthetetlen volt. Nem számít, hogy az emberek mennyi spirituális elméletet értenek meg, milyen tapasztalati tudással rendelkeznek, milyen kötelességet tudnak végrehajtani, mennyi szenvedést viselnek el, vagy mekkora árat fizetnek, soha nem engedik el a szívük mélyén rejlő motivációt, hogy áldottak legyenek, és csendben mindig annak érdekében fáradoznak. Vajon nem ez az, ami a legmélyebben van elrejtve az emberek szívében? Hogyan éreznétek magatokat enélkül az áldások elnyerésére irányuló motiváció nélkül? Milyen hozzáállással hajtanátok végre a kötelességeteket és követnétek Istent? Mi történne az emberekkel, ha megszabadulnának ettől a szívükben rejlő, áldások elnyerésére irányuló motivációtól? Lehetséges, hogy sokan negatívvá válnának, míg némelyek demotiválttá válnának a kötelességeikben. Elveszítenék érdeklődésüket az Istenbe vetett hitük iránt, mintha eltűnt volna a lelkük. Olyannak tűnnének, mintha elrabolták volna a szívüket. Ezért mondom, hogy az áldásokra irányuló motiváció valami olyasmi, ami mélyen el van rejtve az emberek szívében. Talán, amint teljesítik kötelességüket, vagy élik a gyülekezeti életet, úgy érzik, hogy képesek elhagyni a családjukat, és örömmel feláldoznák magukat Istenért, és hogy most már ismerik az áldások elnyerésére irányuló motivációjukat, hogy félretették ezt a motivációt, és az többé már nem irányítja vagy korlátozza őket. Akkor azt gondolják, hogy már nincs meg bennük a motiváció, hogy áldottak legyenek, de Isten másképp gondolja. Az emberek csak felületesen tekintenek a dolgokra. Próbatételek nélkül jól érzik magukat. Amíg nem hagyják el a gyülekezetet, vagy nem tagadják meg Isten nevét, és kitartanak az Istenért való áldozat mellett, addig azt hiszik, hogy megváltoztak. Úgy érzik, hogy már nem személyes lelkesedés vagy pillanatnyi impulzusok vezérlik őket kötelességük teljesítése során. Hanem azt hiszik, hogy törekedhetnek az igazságra, és hogy kötelességük teljesítése közben folyamatosan kereshetik és gyakorolhatják az igazságot, így romlott beállítottságaik megtisztulnak, és némi valódi változást érnek el. Amikor azonban olyan dolgok történnek, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az emberek rendeltetési helyéhez és sorsához, hogyan viselkednek? Az igazság a maga teljességében feltárul” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az élet növekedésének hat mutatója). Isten leleplezte az emberekben rejlő, áldások elnyerésére irányuló szándékot. Az emberek nem azért hisznek Istenben, hogy Neki eleget tegyenek, hanem hogy áldásokat és előnyöket nyerjenek. Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy elhagyják a családjukat és a karrierjüket, hogy kötelességet végezzenek, mindez csak azért van, hogy megpróbáljanak üzletet kötni Istennel. Visszagondolva arra, amikor először találtam rá Istenre, úgy éreztem, reményem van bejutni a mennyei királyságba, és ezért lelkesen áldoztam fel magam. Alávetettem magam minden kötelességnek, amit a gyülekezet rám bízott, és mindennap végtelen energiám volt. De ahogy idősödtem, és egyre kevesebb kötelességet tudtam vállalni, elkezdtem aggódni, hogy nem fogok áldásokat kapni, és így negatívvá váltam. Már nem arra összpontosítottam, hogy Isten szavait egyem és igyam. Többé nem kerestem Isten szándékait, amikor valami ért, és a napjaim azzal teltek, hogy belemerültem a gyötrelembe és szorongásba. Rájöttem, hogy azért végeztem a kötelességemet az évek során, hogy áldásokra és a mennyei királyságba való bejutásra törekedjek – nem azért, hogy Istennek eleget tegyek. Ahogyan Istenben hittem és a kötelességemet végeztem, azzal valójában üzletet próbáltam kötni Istennel és becsapni Őt. Tényleg hiányzott belőlem a normális emberi mivolt! Visszagondolva ezekre az évekre, megértettem néhány igazságot Isten szavainak olvasása által, és megértettem valamit a sátáni természetemből. Egy kicsit megértettem Istennek az ember megmentésére irányuló gondos szándékát is. Annyi mindent kaptam Istentől, és mégis megpróbáltam üzletet kötni Vele. Amint úgy éreztem, hogy nem fogok áldásokat kapni, negatívvá váltam, és többé nem akartam előre törekedni. Tényleg nem volt bennem sem lelkiismeret, sem józan ész! Igazán önző és aljas voltam! Néztem a velem egykorúakat, akik nem hittek Istenben – a napjaikat evéssel, ivással és az élvezetek keresésével töltik, és ha nem pletykálnak, akkor kártyáznak vagy madzsongoznak. Fogalmuk sincs, mi az élet értelme, és mindennap csak ülnek és várják a halált. Az Istenben való hitem évei alatt megértettem, mi a jelentőségteljes élet, és többé nem a világi élvezeteket kerestem, hanem az igazságra akartam törekedni, jól végezni a kötelességemet, és Istennek eleget tenni. Megtaláltam az élet célját. Teljesnek és nyugodtnak éreztem magam, és még ha ebben a pillanatban meghalnék is, az életem megérte volna. Többé nem szabad megpróbálnom üzletet kötni Istennel, vagy csak azért törekedni, hogy áldott legyek.

Nem sokkal később a nővér eljött, és arra kért, hogy folytassam a vendéglátói kötelességemet. Nagyon boldog voltam. Isten adott nekem egy újabb esélyt, hogy kötelességet végezzek, és ezt megfelelően akartam megbecsülni. Később elolvastam Isten ezen szavait: „Azon kívül, hogy jól végezzék a kötelességüket a képességeik szerint, még sok mindent tehetnek az idős emberek. Hacsak nem vagy ostoba, tébolyult, és nem vagy képes megérteni az igazságot, és hacsak nem vagy képtelen gondoskodni magadról, akkor sok minden van, amit meg kell tenned. Éppen úgy, mint a fiatalok, törekedhetsz az igazságra, keresheted az igazságot, és gyakran kell Isten elé járulnod, hogy imádkozz, keresd az igazságalapelveket, törekedj arra, hogy teljes mértékben Isten szavai szerint szemléld az embereket és a dolgokat, azok szerint cselekedj, az igazságot mércédnek tekintve. Ezt az utat kell követned, és nem kell, hogy gyötrelmet, szorongást vagy aggodalmat érezz azért, mert öreg vagy, mert sok betegséged van, vagy mert a tested öregszik. A gyötrődés, szorongás és aggodalom érzése nem helyes – ezek irracionális megnyilvánulások. [...] Minthogy az idős emberek romlott beállítottságúak, akárcsak a fiatalok, és gyakran felfedik romlott beállítottságaikat az életben és a kötelességeik teljesítésében, akárcsak a fiatalok, akkor miért nem teszik az idősek azt, ami helyes, és ehelyett miért gyötrődnek, szoronganak és aggódnak mindig az öregségük miatt, és amiatt, hogy mi történik velük a haláluk után? Miért nem végzik úgy a kötelességeiket, mint a fiatalok? Miért nem törekednek úgy az igazságra, mint a fiatalok? Ez a lehetőség megadatott neked, tehát ha nem ragadod meg, és tényleg olyan öreg leszel majd, hogy már nem hallasz, nem látsz, és nem tudsz magadról gondoskodni, akkor meg fogod bánni ezt, és az életed így fog elmúlni” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (3.)). Miután elolvastam Isten szavait, megértettem, hogy nem szabad belmerülnöm a gyötrelembe vagy szorongásba amiatt, hogy üdvözülök-e, sem pedig továbbra is félreértenem Istent és panaszkodnom Ellene, ahogyan eddig tettem. Azt kell tennem, hogy törekszem az igazságra, hogy rendezzem a romlott beállítottságomat, és nem szabad megvárnom, amíg valóban zavaros fejű és mozgásképtelen leszek, mert akkor már túl késő lesz sajnálni, hogy nem törekedtem az igazságra. Meg akarom ragadni ezt az utolsó időszakot, hogy törekedjek az igazságra és beállítottságbeli változást érjek el. Visszagondolva, mindig csak átfutottam Isten szavait anélkül, hogy teljesen megemésztettem volna őket, és nem értettem Isten szándékait. Most, hogy idősebb vagyok, nincs olyan memóriám, mint egy fiatalnak, de újra és újra el tudom olvasni Isten szavait és többet tudok rajtuk elmélkedni, és amikor történik valami, tudom keresni Isten szándékait, és gyakorlati utat találni az Ő szavaiban. Ahogy Isten mondja: „ [...] törekedj arra, hogy teljes mértékben Isten szavai szerint szemléld az embereket és a dolgokat, azok szerint cselekedj, az igazságot mércédnek tekintve.” Isten követelményei felé kell törekednem, és az életbe való belépésre kell összpontosítanom, és nem hanyagolhatom el többé az igazi munkámat. Hálát adok Istennek, hogy kivezetett a gyötrelemből!

Később, akár a kötelességeimben, akár a családommal való érintkezésben, amikor valami ért, megtanultam azt Istentől elfogadni, és kerestem Isten szándékait, és az Ő szavai szerint gyakoroltam. Az arrogáns beállítottságom apránként változni kezdett, és a fiam azt mondta, már nem vagyok olyan hatalmaskodó, mint korábban. Igazán hálás voltam Istennek a szívemben. Isten volt az, aki elvezetett ehhez a változáshoz, és ettől a ponttól kezdve a mindennapi életemben hajlandóvá váltam gyakorolni és megtapasztalni Isten szavait, és tanúságot tenni Isten mellett, hogy dicsőítsem Őt.