35. Hogyan kezeljük gyermekünk érdeklődési körét és hobbijait?

A fiam kiskora óta elég gyenge volt, és lassan nőtt. Az otthonunk közel volt az iskolához, ezért gyakran elvittem őt a sportpályára, hogy fusson és erősödjön. Akkor egy edző felfigyelt rá. 2020-ban a fiam az általános iskola harmadik osztályába lépett, és az edző beválasztotta az iskolai focicsapatba. A fiam minden délután iskola után a pályára ment edzeni, és ahogy láttam, hogy az arca egy kis színt kap, és a teste erősödik, elégedettséget éreztem. Minden este hallgattam, ahogyan focis történeteket mesél. Miközben néztem, ahogy a fiam edz a pályán, észrevettem, hogy több edző különös figyelmet fordít rá, és további mozdulatokat tanít neki. Az edzők nagyon udvariasan beszéltek hozzám, megdicsérték a fiamat a gyors felfogásáért, engedelmességéért és kitartásáért, és gyakran hagyták, hogy a fiam az idősebb tanulókkal játsszon, mondván, hogy szeretnék őt kulcsjátékossá fejleszteni. Nagyon elégedett voltam, és erre gondoltam: „A fiam tényleg büszkévé tesz engem. Vajon valóban ígéretes futballista?” Ettől kezdve nagyon figyeltem a fiam fejlődését a labdarúgásban, és amennyiben a kötelességeim nem kötöttek le túlságosan, minden meccsére ellátogattam, kicsire és nagyra egyaránt. Az edző előzetesen tájékoztatott engem minden csapatösszeállításról, és nagy büszkeséget éreztem. Nem tudtam megállni, hogy ne kezdjek el ábrándozni: „Úgy tűnik, hogy valóban van hozzá tehetsége. A mai, rendkívül versenyszellemű társadalomban nehéz érvényesülni valamilyen speciális készség nélkül. Megfelelően kell őt nevelnem, és sztárjátékossá kell tennem, aztán amikor hírnevet és sikert ér el, nemcsak büszkévé tesz majd engem, hanem én is osztozni fogok a végtelen gazdagságában és dicsőségében.” 2021-ben, újév napján a fiam csapata megnyerte a kerületi bajnokságot. Ahogy nézte a csillogó aranyszínű trófeát, megölelt és boldogan nevetett. Örömömben titokban a fiam futballista jövőjét tervezgettem, és magamban erre gondoltam: „Mostantól kezdve készülj fel a nehézségekre! Ne hibáztass, hogy szigorú vagyok – mindez a te érdekedben történik! Ha a jövőben sikerrel jársz, meg fogod érteni a fáradságos szándékomat. Különben is, ez már hobbi a számodra, és ha nem nevelnélek megfelelően, akkor szülőként kudarcot vallanék.”

Ezek után gyakran nézettem a fiammal összefoglalókat a világ sztárjátékosainak legjobb meccseiről, és ezt mondtam neki: „Látod, milyen fantasztikus ez a játékos? Mit gondolsz, milyen érzés lenne olyannak lenni, mint ő?” A fiam már azelőtt is élvezte a meccsek nézését, és az én irányításommal még lelkesebb lett. Miután befejezte a házi feladatát, meccseket és sztárjátékosokkal készült interjúkat nézett. Hamarosan nagyon jól megismerte a különböző országok főbb futballeseményeit és sztárjait, és gyakran magyarázta nekem ezeket a dolgokat. Látva, hogy a fiam most már jó úton jár, elkezdtem még többet tanítani neki: „Senki sem lehet könnyen sikeres. Nehézségeket kell elviselned ahhoz, hogy az álmaidat valóra váltsd.” A fiam teljesen egyetértett, és csak ritkán panaszkodott az unalmas alapkészség-gyakorlatok miatt. 2021-ben egész nyáron át a fiam minden reggel 5-kor ment ki a pályára edzeni, és reggel 9 óra utánig abba sem hagyta, mégsem hagyott ki egyetlen edzést sem. Egyik nap a fiam belázasodott, és egy kicsit fájt a szívem, hogy ilyen gyengének látom. De hogy segítsek neki a céljai elérésében, mégis elvittem a pályára. Hétvégenként, amikor a klubba járt edzeni, néha annyira fáradt volt, hogy legszívesebben kihagyott volna egy napot, de én mindig visszautasítottam. Időnként eléggé kelletlenné vált, én pedig folyamatosan beszéltem hozzá, hogy megpróbáljam megváltoztatni a gondolkodásmódját: „Folytatnod kell, hogy az edző lássa, milyen keményen dolgozol. A készségeidnek fejlődniük kell, hogy az edző több meccsre vigyen el. Ha híresebb leszel, felfigyel majd rád egy jobb edző, aki elvisz téged egy még jobb csapatba, akkor vajon nem leszel-e egy lépéssel közelebb ahhoz, hogy sztárjátékos legyél?” A fiamnak nem voltak ellenérvei, így kényszerítette magát az edzésre.

A súlyos járvány miatt a nagyszabású versenyeket két egymást követő évben leállították. A fiam nem nyert semmilyen kitüntetést, és ezt mindketten sajnáltuk. Az edzés azonban soha nem állt le. Még a metsző hidegben is, amikor csak néhány ember volt a pályán, a fiam alakját továbbra is ott lehetett látni. De nem tudom pontosan, mikor, kezdett megváltozni a kapcsolatom a fiammal. Mivel nagyon vágytam arra, hogy eredményeket lássak a fiamtól, minden alkalommal, amikor hazaérkezve meg akarta osztani az edzés érdekes pillanatait, türelmetlenül félbeszakítottam: „Engem nem érdekelnek ezek a dolgok. Csak azt akarom tudni: győztetek? Hány gólt lőttél? Megdicsért az edző? Te vagy a csapatod legjobb játékosa?” A fiam nem találta a szavakat a kérdéseim hallatán, és már nem érezte magát olyan közel hozzám, mint korábban. Ha a csapata nyert, akkor dicsekedett nekem, de ha veszítettek, úgy lógatta a fejét, mintha valami rosszat tett volna.

2023-ban feloldották a járványügyi korlátozásokat, és a különböző versenyeket a tervek szerint tartották meg. Hétvégenként az edző gyakran elvitte a gyerekeket más városokba meccsekre, az ünnepek alatt pedig távolabbi városokba mentek nagy versenyekre, és még hasonló korúakból álló dél-koreai csapatokkal is együtt edzettek. Nem számított, mi mennyibe került, én buzgón mindenre felírattam a fiamat, és úgy gondoltam magamra, mint előrelátó és felelős szülőre. Minél több díjat nyert a fiam, annál büszkébb voltam, és a hiúságom nagymértékben kielégült az edzők, a többi szülő, valamint a barátaink és rokonaink előtt. Ebben az évben a kötelességeim nagyon lefoglaltak, de hogy elkísérhessem a fiamat az edzésre, gyakran leparkoltam a kocsimat a pálya mellett, és a számítógépemen dolgoztam a kocsiban, amíg vártam rá. Mivel gyakran vágytam arra, hogy figyeljem a fiamat, elég sok munkaidőt elvesztegettem, és csökkent a munkám hatékonysága. Egy alkalommal a fiam részt vett egy városi szintű versenyen, és ez történetesen egybeesett egy összejövetellel, ahol egy újonnan érkező testvérrel volt találkozóm. Bár nagyon szerettem volna ott lenni a fiam meccsén, nem hanyagolhattam el a kötelességeimet, így el kellett mennem az összejövetelre. De egész úton a mérkőzésen járt az eszem. Kíváncsi voltam, hogy a fiam képes lesz-e végigjátszani a mérkőzést, és vajon a csapata megnyeri-e a meccset. Amikor odaértem a vendéglátó házához, láttam, hogy az újonnan érkező testvér még nem jött meg. Általában nyugtalan lettem volna, és megpróbáltam volna felvenni a kapcsolatot az újonnan érkezővel, de aznap úgy éreztem, hogy jobb is, hogy az újonnan érkező nem jelent meg, mert ez azt jelenti, hogy elmehetek a meccsre, és megnézhetem a fiamat. Vártam egy darabig, és mivel az újonnan érkező még mindig nem jött, izgatottan siettem a meccsre. Épp időben értem oda a második félidőre, és olyan izgatottan néztem, hogy a fiam csapata megnyeri a mérkőzést, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy kapcsolatba lépjek az újonnan érkezővel.

2023 októberében a fiam csapata részt vett egy városi szintű versenyen, de nem nyert trófeát. Dühös voltam. Különösen, amikor láttam, hogy a fiamnál egy évvel fiatalabbakból álló csapat nyert egy díjat, és a szülők és a gyerekek ünnepeltek a WeChat csoportban, az idegösszeomlás szélén álltam. Ők korábban mindig csak irigyeltek minket, de most tényleg nyertek. A fiam üres kézzel jött haza, és én nem tudtam, mit kezdjek a szégyennel, amit éreztem. Amikor hazaértem, még csak meg sem vacsoráztam. Folyamatosan a fiamra öntöttem a haragomat: „A világjárvány két évig késleltette a versenyeket, de arra nem számítottam, hogy ezúttal sem leszel eredményes. Az egész azért van, mert az edződ nem készített fel benneteket megfelelően a verseny előtt. Az egyik csapattársad a kritikus pillanatban hibázott, és mindenkit visszatartott. Ami pedig téged illet, szerintem te sem voltál túl erős. Ha az lettél volna, akkor biztosan végig vezetni tudtad volna a csapatot.” Már eleve nagyon szomorú volt a vesztes mérkőzés után, de amikor látta, hogy dühbe gurulok, megpróbált megvigasztalni: „Anya, ne légy mérges! Minden versenyen vannak győztesek és vesztesek. Mi egyszerűen csak nem voltunk olyan erősek, mint ők.” A fiam ártatlan arcát nézve egészen meghatódtam: „Ez csak egy játék, miért vagyok olyan mérges?” Kényszerítettem magam, hogy mondjak néhány bátorító szót a fiamnak. De legbelül még össze voltam zavarodva, és hajnali egykor még mindig nem tudtam aludni. Éreztem, hogy rossz az állapotom, ezért imádkoztam a szívem mélyén: „Istenem, nem tudok uralkodni az érzelmeimen. Te azt kéred, hogy mindig a Te szavad szerint tekintsünk az emberekre és a dolgokra, aszerint viselkedjünk és cselekedjünk, és az igazság legyen a meghatározó. Az igazság melyik aspektusába kellene bemennem a gyermekem nevelésével kapcsolatban? Kérlek, világosíts meg, és vezess engem!” Imádkozás után felidéztem Isten szavainak egy részletét: „A szülői feladatok teljesítése egyfelől azt jelenti, hogy gondoskodnak a gyermekeikről, másfelől tanácsot adnak gyermekeiknek és kijavítják őket, valamint útmutatást adnak nekik a helyes gondolatok és nézetek vonatkozásában” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten azt kéri, hogy szülőként, amikor kisgyermekeinknek szélsőséges gondolatai vagy nézetei vannak, azonnal tanácsot kell adnunk nekik a gondolataikkal kapcsolatban. Ez a szülői felelősség. A fiam aznap elvesztette a versenyt, szóval tényleg itt lett volna az ideje, hogy levezesse az érzelmeit és kifejezze a gondolatait, nekem pedig meg kellett volna hallgatnom a gondolatait, segítenem kellett volna neki tanácsadással és a gondolatai kijavításával. De nemcsak hogy egyáltalán nem adtam neki tanácsot, hanem elértem, hogy még rosszabbul érezze magát. Annyira hiányzott belőlem a józan ész! Még anyaként sem teljesítettem a megfelelő színvonalon. Annyira szörnyű voltam! Ezekre a dolgokra gondolva lassan lehiggadtam, és nem voltam már a verseny eredményének megszállottja.

Később elgondolkodtam azon, hogy miért támasztottam annyi követelményt a gyermekemmel szemben. Elolvastam Isten szavait. „A szülők a szubjektív tudatukon belül elképzelnek, megterveznek és meghatároznak különféle dolgokat a gyermekeik jövőjét illetően, és ebből következően alakítják ki ezeket az elvárásokat. Ezen elvárásoktól hajtva a szülők megkövetelik, hogy a gyermekeik tanuljanak meg különféle készségeket, tanuljanak színészetet és táncot vagy művészeteket, és így tovább. Megkövetelik, hogy a gyermekik tehetséges emberek legyenek, majd álljanak mások felett, ne pedig alárendeltek legyenek. Megkövetelik, hogy a gyermekeikből magas rangú tisztviselők legyenek, ne pedig közlegények; megkövetelik, hogy a gyermekeik vezetők, ügyvezetők és igazgatók legyenek, akik a világ 500 legnagyobb vállalatának valamelyikénél dolgoznak, és így tovább. Ezek mind a szülők szubjektív eszméi. [...] Mire alapulnak ezek a szülői elvárások? Honnan erednek? A társadalomból és a világból erednek. Mindezen szülői elvárásoknak az a lényegük, hogy képessé tegyék a gyermekeket arra, hogy alkalmazkodjanak ehhez a világhoz és a társadalomhoz, hogy elkerüljék a világ, illetve a társadalom általi kirekesztést, és megvessék lábukat a társadalomban, hogy biztos munkát találjanak, stabil családjuk és stabil jövőjük legyen, ezért a szülőknek különféle szubjektív elvárásaik vannak az utódaikkal szemben. Például jelenleg meglehetősen divatos informatikusnak lenni. Egyesek azt mondják: »A gyermekem a jövőben informatikus lesz. Sokat kereshet ezen a területen, egész nap egy számítógéppel mászkál és számítástechnikai mérnöki munkát végez. Ez rám is jó fényt fog vetni!« Ilyen körülmények között, amikor a gyermekeknek semmiről sincs elképzelésük, a szüleik határozzák meg a jövőjüket. Nem helytelen ez? (De az.) A szülők reményeket fűznek a gyermekeikhez, teljes mértékben egy felnőtt szemlélete alapján, egy felnőttnek a világ dolgairól alkotott nézetei, szempontjai és preferenciái alapján. Nem szubjektív dolog ez? (De igen.) Finoman fogalmazva mondhatod, hogy ez szubjektív, de valójában mi ez? Mi ennek a szubjektivitásnak a másik értelmezése? Nem az önzés? Nem a kényszerítés? (De az.) Tetszik neked ez és ez a munka és az ilyen-olyan karrier, élvezed, hogy megvetetted a lábadat, pompás életet élsz, tisztviselőként szolgálsz vagy jómódú vagy a társadalomban, ezért a gyermekeidet is arra sarkallod, hogy ők is ugyanazokat a dolgokat csinálják, ugyanolyan típusú emberek legyenek, és azt a fajta utat járják – de vajon élvezni fogják az életet abban a környezetben és élvezni fogják az azzal a munkával való foglalatosságot a jövőben? Alkalmasak rá? Mi a sorsuk? Istennek milyen elrendezései és határozatai vannak velük kapcsolatban? Tisztában vagy ezekkel a dolgokkal? Egyesek így szólnak: »Ezek a dolgok nem érdekelnek, azok a dolgok számítanak, amelyeket én mint szülő kedvelek. A saját preferenciáim alapján fogom megfogalmazni a gyermekeimhez fűzött reményeimet.« Hát nem nagyon önző dolog ez? (De az.) Annyira önző!” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavaiból láttam, hogy a szülők különböző igényeket támasztanak gyermekeikkel szemben saját preferenciáik és a társadalommal kapcsolatos megértésük alapján, majd arra kérik a gyermekeiket, hogy törekedjenek ezeknek az igényeknek a teljesítésére. Ennek fényében tekintettem magamra, és beláttam, hogy szeretem, ha nagyra tartanak, és nem akarok névtelen maradni, ezért elvárom a fiamtól, hogy ugyanerre törekedjen. Láttam, hogy a társadalmi verseny nyomása óriási, és hogy a fiamnak történetesen van tehetsége a sporthoz, így reméltem, hogy a foci révén kitűnhet a társai közül, végül híresség lesz, sok pénzt fog keresni, és magasabb rendű életet fog élni. Így az ő sikere majd nekem is hasznomra válik. Ezért megfosztottam a fiamat attól a jogától, hogy élvezze azt a boldogságot, amit a foci ad neki, és arra kényszerítettem, tűzze ki célul, hogy sztárjátékos legyen az én kívánságaim szerint. Függetlenül a rendkívüli hőségtől vagy hidegtől, és attól, hogy fizikailag bírja-e, kényszerítettem, hogy folytassa az edzést. Fokozatosan a fiam túlságosan is a győzelem vagy vereség kérdésére és a kitüntetésre való törekvésre összpontosított, és még büszke és öntelt is lett az eredményei miatt. A felszínen úgy tűnt, hogy mindezt a fiam érdekében teszem, de valójában arra akartam használni a fociban elért sikereit, hogy az önző vágyaimat teljesítsem, és megvalósítsam a saját álmaimat. Ami még fontosabb, a fiammal szembeni elvárásaimat és igényeimet teljes mértékben az én személyes szubjektív vágyaim vezérelték. A fiam még kicsi volt, és még nem is értette a híressé válás és a sok pénz megszerzésének gondolatát, de én ezeket a dolgokat ráerőltettem, és kényszerítettem, hogy végrehajtsa a tervemet. Olyan önző voltam! Az, hogy milyen munkát végez a fiam, és hogy milyen ember lesz belőle a jövőben, mind Isten szuverenitásásának és elrendezéseinek van alárendelve. Azzal, hogy a fiam életét a saját kívánságaim szerint terveztem, vajon nem próbáltam-e elszakadni Isten szuverenitásától?

Később kerestem: „Miért várom el mindig a fiamtól, hogy teljesítse a kívánságaimat?” Amikor elolvastam Isten szavait, a szívem egy kicsit felderült. Mindenható Isten azt mondja: „Valójában nem számít, mennyire magasztosak az ember ideáljai, lehetnek bármilyen realisztikusak vagy helyénvalóak az ember vágyai, mindaz, amit az ember el akar érni, mindaz, amire törekszik, kibogozhatatlanul kapcsolódik két szóhoz. E két szó életbevágóan fontos minden ember életét tekintve, és ezeket akarja a Sátán belenevelni az emberbe. Melyik két szóról van szó? A »hírnév« és a »nyereség«. A Sátán egy igen szelíd módszert használ, egy olyan metódust, amely nagyon is összhangban van az emberek elképzeléseivel, és nem túl agresszív: eléri, hogy az emberek tudtukon kívül elfogadják az ő túlélési eszközeit és szabályait, életcélokat és az életük számára irányt alakítsanak ki, és életre szóló becsvágyak támadjanak bennük. Bármilyen magasztos hangzásúnak tűnhetnek a szavak, amelyekkel az emberek ezekről az életre szóló becsvágyakról beszélnek, ezek a becsvágyak kibogozhatatlanul kötődnek a »hírnévhez« és a »nyereséghez«. Minden, amit bármely nagyszerű vagy híres ember – vagy valójában bármelyik ember – hajszol egész élete során, csak ezzel a két szóval kapcsolatos: »hírnév« és »nyereség«. Azt hiszik az emberek, hogy amint hírnévre és nyereségre tesznek szert, tőkéjük lesz, amelyet arra használhatnak, hogy magas státusznak és hatalmas vagyonnak örvendhessenek, és élvezhessék az életet. Szerintük mihelyt hírnévre és nyereségre tettek szert, tőkéjük lesz, amelyet arra használhatnak, hogy a gyönyört keressék, és elmerüljenek a hús-vér test buja élvezkedésében. Ennek az általuk vágyott hírnévnek és nyereségnek a kedvéért az emberek önként, bár tudtukon kívül, átadják a Sátánnak a testüket, a szívüket, sőt mindenüket, beleértve a kilátásaikat és sorsukat. Fenntartás nélkül teszik ezt, pillanatnyi kétség nélkül, és mindvégig nincs tudomásuk arról, hogy vissza kellene szerezniük mindazt, amijük valaha volt. Meg tudnak tartani az emberek bármilyen irányítást önmaguk felett, miután ily módon átadták magukat a Sátánnak, és hűségesek lettek hozzá? Biztosan nem. Teljesen és maradéktalanul a Sátán irányítja őket. Teljesen és maradéktalanul ingoványba süllyedtek, és képtelenek kiszabadítani magukat. Amint valaki a hírnév és nyereség mocsarába süllyedt, többé nem keresi azt, ami fényes, ami igazságos, sem azokat a dolgokat, amelyek szépek és jók. Ez azért van, mert az emberek számára a hírnév és nyereség vonzereje túlságosan nagy; ezek olyan dolgok, amelyekre az emberek egész életükben, sőt még az egész örökkévalóságon át is vég nélkül törekedhetnek. Nem ez a valós helyzet?” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló VI.). Isten szavai alapján beláttam, hogy hogy azért voltak ilyen elvárásaim a gyermekemmel szemben, mert a hírnévre és a haszonra való törekvést tettem életem céljává. Gyermekkorom óta azokat a mondásokat, mint például „az ember felfelé törekszik, a víz lefelé folyik”, „emelkedj a többiek fölé, és öregbítsd őseid hírnevét” és „a legnagyobb nehézségeket kell elviselnünk ahhoz, hogy a legnagyobb emberré váljunk”, olyan hitvallásoknak tekintettem, amelyeket követnem kell az életben. Teljesen a tanulásra, a vizsgák letételére és a jól fizető állások megtalálására összpontosítottam. Minden alkalommal, amikor elértem egy célt, és mások dicsértek, a szüleimet is irigyelni kezdték a rokonok, barátok és szomszédok az eredményeim miatt, és úgy éreztem, hogy bármennyi szenvedést is kell elviselnem, megéri. Miután elkezdtem dolgozni, hízelegtem a feletteseimnek, hogy előléptessenek, emeljék a fizetésemet, és kitűnjek a többiek közül. Álarcot viseltem a kollégáimmal való kapcsolatban, és olyan dolgokat mondtam, amelyek ellentétesek voltak a valódi érzéseimmel. A családom lenyűgözőnek tartotta, hogy a nagyvárosban dolgozom, és minden hónapban pénzt küldök haza, de valójában már régen elegem volt az afféle életből, amit éltem. A hírnév és a haszon világában elvesztettem az integritásomat, magányosnak és üresnek éreztem magam belül, és nem volt senkim, akivel megoszthattam volna az igazi érzéseimet. Miután felmondtam, hosszú évekig nem akartam visszagondolni arra az időszakra. Miután elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját, elkezdtem végezni a kötelességemet a gyülekezetben, ami lehetővé tette, hogy békét és nyugalmat érezzek a szívemben, és hogy elkerüljem a hírnévért és haszonért való tülekedés viszálykodó és alattomos világát. Azt hittem, már elengedtem a hírnévre és a haszonra való törekvést, de váratlanul, amikor a gyermekem focizni kezdett, újra elkezdtem a hírnévre és a haszonra törekedni. A gyermekemet sztárjátékossá akartam nevelni, hogy én is élvezhessem a dicsőséget. Lényegében azt vártam el a gyermekemtől, hogy ugyanúgy a hírnévre, a haszonra és a státuszra törekedjen, mint én. Kint a pályán a gyermekem az ellenfeleivel versenyzett; a pályán kívül én a többi szülővel versenyeztem. Versenyeztünk, hogy ki tudja jobban nevelni a gyermekét, és ki tudja elérni, hogy a gyermeke több dicsőséget hozzon neki. Még arról is fantáziáltam, hogy miután a fiam híres lesz, én is élvezhetem majd mellette a gazdagságot, a státuszt és a dicsőséget. Beláttam, hogy a cél, amire törekedtem, egyáltalán nem változott. Az évek során, amikor a fiammal meccsekre jártam, láttam, hogy a versenysport a hírnévről és a haszonról szól. Még akkor is, ha a tehetséges játékosok erőfeszítések árán eredményeket érnek el, a szenvedést, amit eközben átélnek, a hétköznapi emberek nem tudják elviselni. Ráadásul ezek a múló eredmények gyorsan elhalványulnak, és ezek a játékosok nyugdíjba vonulásuk után csak hétköznapi emberek. Még ha valaki hírnévre és haszonra is tesz szert, ez nem tudja megállítani az öregedést vagy a betegséget, és nem is hosszabbíthatja meg az életét. Még ha a fiamat úgy nevelném is, hogy sztárjátékos legyen, mi értelme lenne? Nem szenvedne ő is a Sátán mérgeitől, akárcsak én? Csak ekkor láttam be, hogy a gyermekemet a hírnévre és a haszonra való törekvés útjára terelni olyan, mintha egy tűzfészekbe lökném. A fiam nyilvánvalóan csak egy közönséges gyerek volt, aki szeret focizni, és én voltam az, akit elvakított a hírnév és a haszon. Személyesen én tettem a fiamra a hírnév és a haszon béklyóit.

Azáltal, hogy ettem és ittam Isten szavait, kezdtem tisztábban látni ezt a kérdést. Mindenható Isten azt mondja: „Ha a szülők teljesíteni szeretnék a feladataikat, meg kellene próbálniuk megérteni a gyermekeik személyiségét, beállítottságait, érdeklődéseit, képességeit és az emberi mivoltuk igényeit, ahelyett, hogy a saját felnőtt, presztízsre és nyereségre való világi törekvéseiket a gyermekeik iránti elvárásokká alakítanák, rátukmálva ezeket a társadalomból eredő, presztízzsel, nyereséggel és a világgal kapcsolatos dolgokat a gyermekeikre. A szülők ezeket a dolgokat a kellemesen hangzó »gyermekeikkel szembeni elvárások« névvel illetik, ám a valóságban ezek nem azok. Egyértelmű, hogy próbálják betaszítani a gyermekeiket a tűzfészekbe, és az ördögok karjaiba küldeni őket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). „Ami azt illeti, hogy a jövőben milyen utat választanak és milyen karriert hajszolnak a gyermekeik, a szülőknek nem szabadna ilyen dolgokat sugalmazniuk: »Nézd meg xy-t, ő egy zongorista, aki négy vagy öt évesen kezdett zongorázni. Nem merült bele a szünidei játékba, nem voltak barátai vagy játékai, és minden nap a zongorázást gyakorolta. A szülei elkísérték a zongoraórákra, különféle tanárokkal konzultáltak, és zongoraversenyekre nevezték be őt. Nézd csak, milyen híres ember lett belőle, jól táplált, jól öltözködik, dicsfény veszi körül és tisztelet övezi, amerre csak jár.« Ez az a fajta nevelés, ami elősegíti a gyermeki elme egészséges fejlődését? (Nem, nem az.) Miféle nevelés ez akkor? Ez az ördög nevelése. Az efféle nevelés minden fiatal elmére nézve káros. Arra bátorítja őket, hogy törekedjenek hírnévre, sóvárogjanak különféle nimbuszok, kitüntetések, pozíciók és élvezetek után. Emiatt fiatal koruktól epekednek e dolgok után és hajszolják őket, ami szorongásba, intenzív nyugtalanságba és aggodalomba vezeti őket, és még mindenféle árat is kifizetnek a megszerzésükért, korán kelnek és későig dolgoznak, hogy átnézzék a házi feladatukat és különböző készségeket tanuljanak, és elveszítik a gyerekkoruk éveit, ezekre a dolgokra cserélve azokat az értékes éveket” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavaiból láttam, hogy a szülők a hírnévre és a haszonra való törekvésüket a gyermekeikre helyezik, és hogy ez jelen van a gyermekek felnevelésének és oktatásának teljes folyamatában. Ez károsítja a gyermekek testét és elméjét, és az ördög karjaiba taszítja őket. Arra gondoltam, hogy a fiam körülbelül hat-hét éves korától kezdve gondtalan gyermekkorát élte, de én rávettem, hogy igyekezzen sztárjátékossá válni, és a hírnevet és a vagyont hajszolni. Ezek a célok meghaladták azt, amit el tudott viselni az ő életkorához és szellemi képességeihez mérten. De én erőszakkal beleneveltem ezeket a gondolatokat, és követeltem, hogy folytassa az edzést, még olyankor is, ha kimerült vagy beteg volt. Néhány rövid év alatt a foci több lett a fiam számára, mint egy érdeklődés vagy hobbi, én pedig túl nagy nyomást gyakoroltam rá. Kényszerítettem a gyermekemet, hogy a győzelmekkel és vereségekkel törődjön, hogy versenyezzen a társaival, és kényszerítettem a kemény edzésre, hogy több edző felfigyeljen rá. Addigra a fiamat a fölény érzésével töltötte el, amikor megnyert egy meccset vagy kitüntetést kapott, és elkedvetlenedett és féltékeny lett, amikor mások jobban teljesítettek és figyelmet kaptak. A fiam elvesztette azt az ártatlanságot, amivel az ő korában rendelkeznie kellett volna, és mindez annak volt az eredménye, hogy én ráerőszakoltam a saját vágyaimat. Tartoztam a gyermekemnek egy bocsánatkéréssel. Miután sok éven át hittem Istenben, még mindig nem láttam, hogy a hírnév és a haszon milyen kárt okoz az embereknek. Ráadásul arra tanítottam a gyermekemet, hogy a hírnévre és a haszonra törekedjen, és még a kötelességeimet is halogattam eközben. Valóban elhanyagoltam a tényleges kötelességeimet, és csalódást okoztam Istennek. Nagyon megbántam ezt, és imádkoztam Istenhez: „Istenem! Nem értem az igazságot. Szülőként sem teljesítek megfelelő színvonalon. Hogyan neveljem a gyermekemet, és hogyan kezeljem az érdeklődési körét és a hobbijait? Kérlek, világosíts meg, és vezess engem!”

Később Isten szavaiban megtaláltam a gyakorláshoz vezető utat. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor a szülők különféle elvárásokat és követelményeket rónak a gyermekeikre, nem a feladataikat teljesítik. Nos, mik az ő »feladataik«? A legalapvetőbb feladatok, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kellene, hogy megtanítsák a gyermekeiket beszélni, megtanítsák nekik, hogy legyenek jószívűek és ne legyenek rossz emberek, valamint pozitív irányba vezessék őket. Ezek a legalapvetőbb feladataik. Ezenkívül támogatniuk kell a gyermekeiket bármilyen ismeretek, tehetségek és egyebek elsajátításában, amelyek megfelelőek számukra az életkoruk, a képességeik és az érdeklődésük alapján, illetve az alapján, hogy mennyi mindennel tudnak megbirkózni. A valamelyest jobb szülők segítenek a gyermekeiknek megérteni, hogy az embereket Isten teremtette, és Isten ebben a világegyetemben létezik, rávezetve a gyermekeiket, hogy imádkozzanak és olvassák Isten szavait, mesélve nekik néhány történetet a Bibliából, és remélve, hogy követni fogják Istent, és miután felnőnek, egy teremtett lény kötelességét fogják végezni ahelyett, hogy világi irányzatokat hajszolnának, bent rekednének különféle bonyolult személyes kapcsolatokban, és tönkretennék őket a világ és a társadalom különféle irányzatai. Azoknak a feladatoknak, amelyeket a szülőknek teljesíteniük kell, semmi közük az elvárásaikhoz. Szülői szerepükben a következő feladatokat kellene teljesíteniük: ellátni a gyermekeiket pozitív útmutatással és megfelelő támogatással, mielőtt elérik a felnőttkort, kellő időben gondoskodni róluk testi mivoltukban étellel, ruházattal, hajlékkal, illetve ha megbetegszenek. Ha a gyermekeik megbetegszenek, bármilyen betegségről is van szó, a szülőknek kezelniük kell azt; nem szabad elhanyagolniuk a gyermekeiket, vagy azt mondani nekik: »Menj csak iskolába, tanulj – nem maradhatsz le az órákról. Ha nagyon lemaradsz, nem tudod majd bepótolni.« Amikor a gyermekeiknek pihenésre van szükségük, a szülőknek hagyniuk kell pihenni őket; amikor a gyermekeik betegek, a szülőknek segíteni kell nekik meggyógyulni. Ezek a szülők feladatai. Egyfelől gondoskodniuk kell gyermekeik testi egészségéről, másfelől támogatniuk, oktatniuk, segíteniük kell a gyermekeiket a mentális egészségük vonatkozásában. Ezeket a feladatokat kellene a szülőknek teljesíteniük, ahelyett, hogy bármilyen irreális elvárásokat vagy követelményeket rónának a gyermekeikre. A szülőknek teljesíteniük kell a feladataikat akkor is, amikor a gyermekeik mentális igényeiről van szó, és akkor is, amikor azokról a dolgokról van szó, amelyekre a gyermekeiknek testi mivoltukban van szükségük. A szülőknek nem szabad hagyniuk, hogy a gyermekeik télen megfagyjanak, meg kell tanítaniuk nekik pár általános életbölcsességet, például, hogy milyen körülmények között fázhatnak meg, hogy meleg ételt kell enniük, mert ha hideg ételt esznek, akkor fájni fog a gyomruk, és hogy nem szabad hanyag módon kitenni magukat a szélnek, vagy hideg időben levetkőzni huzatos helyeken – ezzel segítve nekik megtanulni vigyázni a saját egészségükre. Ezenkívül, amikor valamilyen gyerekes, éretlen ötletek, esetleg szélsőséges gondolatok merülnek fel a gyermekeik fiatal elméjében a jövőjükről, a szülőknek azonnal el kell látniuk őket helyes útmutatással, mihelyt észreveszik ezt, ahelyett, hogy erővel elfojtanák azokat; rá kell venniük a gyermekeiket, hogy fejezzék ki és mondják el az ötleteiket, hogy a problémát valóban meg lehessen oldani. Ez a feladataik teljesítése. A szülői feladatok teljesítése egyfelől azt jelenti, hogy gondoskodnak a gyermekeikről, másfelől tanácsot adnak gyermekeiknek és kijavítják őket, valamint útmutatást adnak nekik a helyes gondolatok és nézetek vonatkozásában” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (18.)). Isten szavaiból láttam, hogy a szülők felelőssége a kisgyermekeikért egyrészt magába foglalja, hogy gondoskodjanak a gyerekek fizikai szükségleteiről és biztosítsák, hogy egészségesen nőjenek fel, másrészt pedig azt, hogy többet kommunikáljanak a gyerekekkel, és időben tanácsot adjanak nekik a pszichológiai problémákat illetően. Még jobb, ha gyermekeiket Isten elé viszik. Isten szavaira van igazán szüksége az embereknek. Ezek gyakorlati módon megtanítanak minket arra, hogyan viselkedjünk, és hogyan bánjunk a gyermekeinkkel. Sok éve voltam szülő, és fogalmam sem volt róla, hogy mit jelent valójában azt tenni, ami a legjobb a gyermekemnek. Ekkor beláttam, hogy csak Isten szavait követve tudom igazán teljesíteni a szülői feladataimat, és hogy ez azt is lehetővé teszi, hogy a gyermekem egészségesen nőjön fel. Felismerve ezeket a dolgokat, többé nem kényszerítettem a gyermekemet arra, hogy részt vegyen az edzéseken vagy versenyeken, ehelyett tiszteletben tartottam a kívánságait. Ugyanakkor beszélgettem vele, mondván: „Nem akarunk sztárjátékost csinálni belőled. Mivel szeretsz focizni, csak azzal foglalkozz, hogy jól érezd magad a játékban!” Meglepett és boldog volt, amikor ezt hallotta tőlem. Én is sokkal nyugodtabb lettem, és már nem aggódtam annyira amiatt, hogy a fiamból sztárjátékos lesz-e. Fontossági sorrendet állítottam fel a kötelességeim között, és hagytam, hogy a fiam egyedül intézze az edzéseket vagy a versenyeket. Lehiggadtam, hogy a saját kötelességeimre összpontosíthassak, és nem aggódtam tovább ezek miatt a dolgok miatt. Ahogy közeledett a fiam bizonyítványosztása, volt egy mérkőzés. Látva, hogy a versengő csapatok erősek, aggódtam az ádáz verseny miatt, ezért nem akartam, hogy ez a gyermekemet ismét visszahúzza a hírnév és a haszon örvényébe, így aztán azt javasoltam, hogy ne vegyen részt a meccsen. De a fiam ragaszkodott a részvételhez. Ebben az évben májusban a fiam a bizonyítványosztás előtti utolsó mérkőzésén játszott, a csapattársai figyelmetlensége miatt két gólt kaptak, és az utolsó büntetőpárbajban az idegesség miatt ő is kihagyott egy gólt. A fiam kissé feldúlt és csalódott volt, de türelmesen tanácsot adtam neki a gondolatait illetően, és arra bátorítottam, hogy nyugodtan nézzen szembe a dologgal. Ezt hallva a fiam nagyon megkönnyebbült. Általában megtaláltam a megfelelő pillanatokat, hogy tanúságot tegyek gyermekemnek Isten teremtő munkájáról. Beszéltem neki arról, hogy az embert Isten teremtette, és arról, hogy a Sátán hogyan rontja meg az embereket. A fiam nagyon érdeklődő volt, és meg tudta érteni. Továbbra is arra tanítottam a gyermekemet, hogy Istenre támaszkodjon, amikor nehézségekkel kell szembenéznie, hogy legyen őszinte a szavaiban és a tetteiben, és ne tegyen rossz dolgokat.

A hírnév és a haszon utáni vágy időnként még mindig felkavarta a szívemet, és különösen akkor bizonytalanodtam el, ha láttam, hogy mások gyermekei bizonyos érdeklődési körökben vagy hobbikban sikereket érnek el. Vágyaimat azonban már nem erőltettem rá a gyermekemre. Egyik este rábukkantam Isten szavainak egy részletére. Ez olyasmi volt, amire a fiamnak és nekem is szükségünk volt, ezért odahívtam őt, hogy olvassa el velem. Mindenható Isten azt mondja: „Az, hogy Isten ad neked egy bizonyos érdeklődési kört, hobbit vagy erősséget, még nem jelenti azt, hogy mindenképpen az érdeklődési köröddel, hobbiddal vagy erősségeddel kapcsolatos kötelességet vagy munkát kell végeztetnie veled. Némelyek ezt kérdezik: »Ha nem arra kérnek, hogy ezen a területen végezzek kötelességet vagy hogy ezzel kapcsolatos munkában vegyek részt, akkor miért adatott nekem ilyen érdeklődési kör, hobbi vagy erősség?« Isten az emberek túlnyomó többségének a különféle állapotaik alapján adott bizonyos érdeklődési köröket és hobbikat. Természetesen sok dolog figyelembevételre kerül: Először is, ez az emberek megélhetését és túlélését szolgálja; másrészt pedig az emberek életének a gazdagítására van. Néha szükség van egy ember életében bizonyos érdeklődési körökre és hobbikra, akár kikapcsolódás és szórakozás végett, akár azért, hogy hogy megfelelő feladatokban vehessen részt, és ettől kiteljesedett legyen az emberi élete. Természetesen bármelyik aspektusból nézzük is, oka van annak, amikor Isten ad, ahogyan arra is megvan Istennek a Maga indoka és oka, ha nem ad. Ez lehet az, hogy az emberi életedhez és túlélésedhez nincs szükség arra, hogy Isten érdeklődési köröket, hobbikat és erősségeket adjon neked, és más eszközök útján is fenntarthatod a megélhetésed, illetve gazdagíthatod és kiteljesedetté teheted az emberi életed. Röviden: függetlenül attól, hogy adott-e Isten érdeklődési köröket, hobbikat és erősségeket az embereknek vagy sem, ez a dolog nem magukkal az emberekkel kapcsolatos. Még ha nincsenek is erősségei valakinek, ez nem rendellenesség az emberi mivoltában. Az embereknek helyesen kell felfogniuk és helyesen kell kezelniük ezt. Ha valakinek vannak bizonyos érdeklődési körei, hobbijai és erősségei, akkor azokat becsben kell tartania és helyesen kell alkalmaznia; ha pedig nincsenek neki, akkor nem szabad panaszkodnia” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (12.)). Isten szavaiból láttam, hogy Isten azért ad az embereknek érdeklődési köröket és hobbikat, hogy azok egyrészt gazdagítsák az emberi életet, másrészt pedig lehetővé tegyék, hogy az emberek megélhetést szerezzenek általuk. De hogy az ember végül is az érdeklődési köréhez vagy a hobbijához kapcsolódó területen dolgozhat-e, az továbbra is Isten rendelkezéseitől függ. Lehet, hogy ezek csak hobbik maradnak. Beszélgettem az értelmezésemről a fiammal, és felismertük, hogyan kell kezelni az érdeklődési köröket és a hobbikat. A fiam így szólt: „Köszönöm Istennek, hogy megengedte, hogy szeressem a focit. Ez nagyon sok örömet szerzett nekem, de az, hogy tudok-e a futballal kapcsolatos munkát végezni, vagy hogy a jövőben miből fogok megélni, az továbbra is Isten rendelkezéseitől függ.” Ezt mondtam: „Így van. Csak Isten szavai jelentik az igazságot, és így kell felfognunk ezt a dolgot.” Úgy érzem, hogy Istenben hinni olyan csodálatos! Isten szavai az igazságot jelentik, és mindenben a gyakorlás alapelveit nyújtják számunkra, megadva nekünk egy követendő utat. Hálát adok Istennek, hogy vezet engem, hogy helyes nézeteket adjak át a gyermekemnek, és azért is, hogy szabadságot és felszabadulást adott a szívünknek.