53. Amit a háromszori letartóztatásomból tanultam

2011 májusában anyukám hirdette nekem Isten utolsó napokbeli evangéliumát. Miután Isten szavait olvastam, megtudtam, hogy a mennyet és a földet és minden dolgot Isten teremtett, hogy az emberiséget is Isten alkotta, és hogy tökéletesen természetes és indokolt, hogy az emberek higgyenek Istenben, és imádják Őt. Miután egy ideig vizsgálódtam, elfogadtam Mindenható Isten utolsó napokbeli munkáját. Mivel a KKP letartóztatja és üldözi az Istenben hívőket, az apám, a nagyapám és a nagymamám – attól félve, hogy ők is belekeverednek – mindig is ellenezték anyukám hitét, és üldözték őt miatta, így nem mertem a családom tudtára adni, hogy én is hiszek Istenben.

2012 végén letartóztattak az evangélium hirdetése miatt; ekkor 19 éves voltam. Bár a rendőrség nem talált semmilyen bizonyítékot a hitemre vonatkozóan, mégis törvénytelenül fogva tartottak 32 órán át. Csak miután a családom kapcsolatokat mozgatott meg, akkor engedtek el. A nagypapám és a nagybátyám jött értem. Útközben a nagybátyám azt mondta: „Nagy erőfeszítésbe telt a nagypapádnak és a nagymamádnak, hogy felneveljenek, és még ilyen idősen is folyton aggódniuk kell miattad. Amint a nagymamád meghallotta, hogy letartóztattak, annyira aggódott, hogy aludni sem tudott.” A nagypapám ősz haját nézve elszorult a szívem. Amikor hazaértem, láttam, hogy a nagymamám és a nagynénéim az udvaron ülnek. A nagymamám remegő ujjal rám mutatott, és azt mondta: „Mondd meg nekem, követted anyádat az Istenbe vetett hitben?” A nagynéném gúnyosan így szólt: „Nem tudnál megkímélni minket attól, hogy aggódnunk kelljen miattad? A rendőrség itt járt nálad. Ha te nem is szégyelled magad, én szégyellem magam helyetted! Most szégyent hoztál az egész családra. Hogy lehet, hogy ennyire nem vagy ránk tekintettel?” A nagymamám remegő hangon mondta: „Ezúttal a nagynénédnek és a nagybátyádnak kellett kapcsolatokat megmozgatnia, hogy kihozzanak. Különben a rendőrség börtönbe zárt volna. Nem hihetsz többé Istenben!” A nagynénéim mondtak olyan dolgokat is, amelyekkel káromolták és elítélték Istent. Miközben hallgattam, ahogy szidnak, úgy éreztem, mintha valami szörnyű rosszat tettem volna, és nem tudtam a szemükbe nézni. Nagyon igazságtalannak is éreztem a helyzetet. Istenben hinni nyilvánvalóan jó dolog, ők mégis úgy szidtak, mintha valami szörnyű bűnt követtem volna el. Szüntelenül imádkoztam Istenhez, kérve Őt, hogy óvja meg a szívemet. Aztán eszembe jutottak Isten szavai: „Az emberi faj tagjaiként és odaadó keresztényekként mindannyiunk felelőssége és kötelezettsége az, hogy az elménket és a testünket felajánljuk Isten megbízatásának beteljesítésére, mivel teljes lényünk Istentől jött, és Isten szuverenitásának köszönhetően létezik. Ha az elménket és a testünket nem Isten megbízatásának és az emberiség igaz ügyének szánjuk oda, akkor a lelkünk szégyellni fogja magát azok előtt, akik vértanúhalált haltak Isten megbízatásáért, és még inkább szégyellni fogja magát Isten előtt, aki mindent megadott nekünk” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 2. függelék: Isten szuverenitást gyakorol az egész emberiség sorsa felett). Azt gondoltam magamban: „Így van, az életem Istentől származik. Az evangélium hirdetése és az Isten szavairól való bizonyságtétel minél több embernek, hogy elfogadhassák Isten üdvösségét – ez a legigazságosabb dolog mind közül! De mivel a hitem miatt letartóztattak, és aggodalmat és gondot okoztam a családomnak, úgy éreztem, hogy aggodalmat és szégyent hoztam rájuk, mintha valami rosszat tettem volna. Egyáltalán nem tettem különbséget a helyes és a helytelen között! Istenben hinni és az evangéliumot hirdetni a legigazságosabb dolog. Meg kell legyen a saját meggyőződésem a hitet illetően.” Amikor erre gondoltam, már nem éreztem magam korlátozva.

Néhány nappal később a KKP alaptalan szóbeszédeket és téveszméket kezdett terjeszteni a tévében, a főbb médiumokban és az interneten, hogy rágalmazza a Mindenható Isten Egyházát, és tömegesen kezdték letartóztatni az Egyház keresztényeit. Miután a családom hallotta ezeket az alaptalan szóbeszédeket, elkezdtek megfigyelni. Sűrűn felhívtak, hogy ellenőrizzék, merre járok, és gyakran próbáltak lebeszélni a hitemről. A nagyapám azt mondta: „Tudod, hogy mire ítélték azokat, akiket most letartóztattak? Vannak, akik több mint tíz évet kaptak, és ez még a családjukat is érinti – az idősek elveszítik a juttatásaikat, a gyerekek pedig nem járhatnak iskolába. Mi olyan jó abban, hogy hiszel Istenben? Letartóztatnak és elítélnek, függetlenül attól, hogy hány éves vagy. Tőlünk északra egy veled egyidőst három évre ítéltek. Mind azt hittük, hogy a gyilkosság a legnagyobb bűn, és azért jár a legsúlyosabb büntetés, de az Istenbe vetett hitet súlyosabban büntetik, mint a gyilkosságot!” Később, valahányszor elmentem a nagyapámékhoz, időről időre azt mondta nekem: „Nem hihetsz Istenben, hallod? Nem láttad a tévében? Azt mondják, ha valaki hisz Mindenható Istenben, azt a családja három generációja megsínyli. Ez hatással lesz a nagynénéid és nagybátyáid munkájára, az öcsédnek és a húgodnak pedig gondot fog okozni, amikor megpróbálnak bejutni az egyetemre. Hogyne neheztelnének rád? A saját érdekedben mondom ezt neked!” Emlékszem, a nagynéném egyszer azt mondta: „Fogalmad sincs, milyen nehéz volt gondoskodni rólad gyerekkorodban. Többször is megbetegedtél, és majdnem meghaltál. A nagymamád volt az, aki sosem mozdult el mellőled, éjjel-nappal ápolt. Szívét-lelkét kitette érted. Súlyos vérszegénységed volt akkoriban, és nem volt vér a vérbankban. A nagyapád volt az, aki vért adott neked. Most, hogy felnőttél, még mindig aggodalmat akarsz okozni nekik?” Elszorult a szívem. A nagypapám és a nagymamám neveltek fel; gondoskodtak rólam és áldozatokat hoztak értem. Most felnőttem, mégis aggodalmat okoztam nekik. Úgy éreztem, hogy nincs lelkiismeretem. Egy másik alkalommal, amikor hazamentem, a nagyapám azt mondta nekem: „»A testedet a szüleidtől kaptad.« Még ha magadra nem is gondolsz, a családodra gondolnod kell. Ha egy nap letartóztatnak a hited miatt, és szenvedned kell a börtönben, hogyne szakadna meg a szívünk, és lennénk elkeseredve?” Ezt hallva kavargó érzelmek kerítettek hatalmukba. Úgy éreztem, annyi aggodalmat okozok nekik, és annyira nem vagyok tekintettel az érzéseikre, mintha a felnevelésembe fektetett minden erőfeszítésük hiábavaló lett volna. Nagyon gyengének éreztem magam, ezért imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem, minél többet aggódik értem a családom, annál inkább úgy érzem, tartozom nekik. Tudom, hogy Benned hinni jó, de a szívem mégis annyira fáj. Kérlek, vezess engem!” Imádkozás után eszembe jutottak Isten ezen szavai: „Isten teremtette ezt a világot, és belehelyezte az embert, egy élőlényt, akinek életet adott. Az embernek pedig szülei és rokonai lettek, és többé nem volt egyedül. Amióta az ember először pillantotta meg ezt az anyagi világot, az volt a sorsa, hogy Isten elrendelése szerint létezzen. Az Istentől származó élet lehelete az, ami minden egyes élőlényt támogat a felnőtté válás során. E folyamat során senki sem érzi, hogy az ember Isten gondviselése alatt létezik és nő fel; inkább úgy gondolják, hogy az ember a szülői nevelés kegyelme alatt nő fel, és a saját életösztöne irányítja a felnövekedését. Ez azért van, mert az ember nem tudja, hogy ki adományozta neki az életét, vagy hogy honnan származik, még kevésbé azt, hogy az életösztön milyen módon hoz létre csodákat. Csak azt tudja, hogy élete az élelem alapján folytatódik, hogy a kitartás az élete létezésének forrása, és hogy az elméjében lévő hiedelmek jelentik azt a tőkét, amelytől a túlélése függ. Isten kegyelméről és ellátásáról az ember mit sem tud, és ily módon pazarolja el az Istentől kapott életet... Egyetlenegy ember, akiről Isten éjjel-nappal gondoskodik, sem kezdeményezi az Ő imádását. Isten csak tovább munkálkodik az emberen, akivel szemben nincsenek elvárásai, ahogyan azt Ő tervezte. Abban a reményben teszi ezt, hogy egy napon az ember felébred álmából, és hirtelen felismeri az élet értékét és értelmét, azt az árat, amelyet Isten fizetett mindazért, amit adott neki, és azt a buzgóságot, amellyel Isten égetően sóvárog arra, hogy az ember visszatérjen Hozzá” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten az ember életének forrása). Isten szavaiból felismertem, hogy az életem Istentől származik. Bár a nagypapám és a nagymamám nevelt fel, Isten volt az, aki a háttérből mindig vigyázott rám és oltalmazott. Egyszer, amikor kicsi voltam, véletlenül patkánymérget ettem. A családom három kórházba is elvitt, de egyik sem volt hajlandó kezelni; csak azt mondták a családomnak, hogy készüljenek a temetésemre. A nagyapám orvos volt, de még ő is tehetetlen volt. Végül egy kórház vonakodva beleegyezett, hogy megpróbáljon megmenteni, és miután sürgősségi ellátásban részesítettek, csodával határos módon túléltem. Egy másik alkalommal akut bélelzáródásom volt. Az orvos azt tanácsolta, hogy ne masszírozzuk, mondván, attól csak szorosabb lesz az elzáródás. Már majdnem műtétre volt szükségem, de a nagymamám megmasszírozta a hasamat, és tényleg sikerült megszüntetnie az elzáródást. Az, hogy ma élek és egészséges vagyok, teljes mértékben Isten csodálatos oltalmának köszönhető. Hálásnak kell lennem Isten megmentéséért, ahelyett, hogy mindezt a nagyszüleimnek tulajdonítanám. Miután ezt megértettem, többé nem éreztem magam az adósuknak. Egy hónappal később megtudtam, hogy a gyülekezetnek emberekre van szüksége az evangelizációs munkában való együttműködéshez, ezért felmondtam a munkahelyemen, és belevetettem magam.

2013. október 22-én délután egy gonosz ember feljelentett, miközben összejövetelen voltam, és újra letartóztattak. 15 napig tartottak fogva, és ezer jüanra bírságoltak. Apám jött értem. Hazafelé menet az arca komor volt, és teljesen hallgatag volt. Minél hallgatagabb volt, annál jobban féltem; olyan volt, mint a vihar előtti csend. Magamban így imádkoztam: „Istenem, nem tudom, mivel kell szembenéznem. Kérlek, óvj meg engem! Bárhogyan is támad a családom, szilárdan meg kell állnom a bizonyságtételemben Melletted!” Miután megérkeztünk a nagyszüleim házához, apukám rám kiabált: „A rendőrség azt mondta nekem: az, akiben hiszel, csak egy ember! Mindannyiótokat becsaptak, te mégis annyira megszállott vagy!” Dühös lettem, amikor ezt hallottam tőle, ezért visszavágtam: „Te régen hittél az Úr Jézusban. Hát nem ember volt ő is kívülről? De isteni lényege volt, és végezhette Isten munkáját.” Apukám rám mutatott, és azt mondta: „Megszállott! Teljesen megszállott! A rendőrség azt mondta, hogy ti egy szervezet vagytok...” Félbeszakítottam, és megkérdeztem: „Mi az a szervezet? Egy szervezetet emberek hoznak létre; ez egy olyan csoport, amely saját céljai és érdekei érdekében üzletel. A Mindenható Isten Egyháza Isten munkája által jött létre. Mi csak összegyűlünk, hogy olvassuk Isten szavait, imádjuk Istent, beszélgessünk önmagunk megismeréséről, és közösséget vállaljunk Isten szándékairól. Ennek semmi köze egy szervezethez. Isten egyházát szervezetnek nevezni csupán a fogalmak összekeverése. Ezt csak egy zavaros fejű ember mondaná. Egy okos ember maga vizsgálná meg, és nem hallgatna vakon erre a badarságra.” De meglepetésemre a nagyapám is rám mutatott, és azt mondta: „Nézz körül ebben a faluban! Van még valaki olyan, mint te? Ilyen fiatalon Istenben hinni! Óriási szégyent hoztál ránk!” A nagymamám és a nagybátyám is csatlakoztak, és ők is szidtak. Apám faggatni kezdett: „Úgy tűnik, elég sokat tudsz. Mióta hiszel? Hol vannak az összejöveteleitek?” Azt hittem, a családom halálra aggódta magát miattam, miután fél hónapra be voltam zárva, de az elém táruló jelenettől megdermedt a szívem. Hogyan váltak ilyenné az egykor szerető rokonaim? A ház olyan jéghidegnek érződött, mint egy börtön. Csak az Istenbe vetett hitem miatt a saját családom kirekesztett, és összefogott ellenem. Senki sem értett meg, és senkit sem érdekelt, hogyan érzek. Úgy éreztem, a hit útja túl nehéz, és hihetetlenül negatívvá és gyengévé váltam. Apám, mivel szégyellt engem, mindennap bezárt a szobámba. Amikor a falubeliek megtudták, hogy a hitem miatt letartóztattak, néhányan megálltak a házunk előtt, hogy gúnyolódjanak és pletykáljanak. Néhány neveletlen gyerek még be is kiabált: „Itthon van a hívő? Itt a rendőrség!” Egyik este apám újra szidni kezdett, mondván, hogy az egész család nem mer mutatkozni miattam. Utána csak ült a szobában, és komor hallgatásban dohányzott. Nem sokkal később hallottam az elfojtott zokogását. Egész életemben soha nem hallottam apámat sírni, és a sírását hallva én is sírni kezdtem. Arra gondoltam: „A hitem ilyen negatív hatással van a családomra. A nagypapám és a nagymamám már olyan öregek, és még mindig aggódniuk kell miattam. Ráadásul ez már a második alkalom, hogy letartóztattak. Ha továbbra is kitartok a hitemben, és újra letartóztatnak, hogyan tudná ezt a családom elviselni? Talán egyszerűen fel kellene adnom a hitemet, munkát kellene találnom, és csak a pénzkeresésre kellene koncentrálnom, hogy legalább megnyugtassam őket.” A gondolat szörnyű fájdalmat okozott, és imádkoztam: „Istenem, hinni akarok Benned, de a családom nem hagy fel az üldözésemmel és akadályozásommal, és olyan gyengének érzem magam. Istenem, kérlek, vezess engem!” Imádkozás után olvastam Isten szavait: „Tudnod kell, hogy mindaz, ami veled történik, egy nagy próbatétel és olyan alkalom, amikor Istennek szüksége van a te bizonyságtételedre. Bár kívülről talán nem tűnnek fontosnak, de amikor ezek a dolgok megtörténnek, megmutatják, szereted-e Istent vagy sem. Ha igen, képes leszel szilárdan állni a Mellette való bizonyságtételedben, ha pedig nem ültetted át a gyakorlatba az Iránta való szeretetet, az azt mutatja, hogy nem vagy olyasvalaki, aki gyakorlatba ülteti az igazságot, hogy nélkülözöd az igazságot és az életet, és pelyva vagy!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Csak az Isten iránti szeretet az igaz hit Istenben). Isten szavain töprengve megértettem, hogy ezek a dolgok Isten engedelmével értek utol. Ez az Ő próbája volt számomra, hogy lássa, vajon ragaszkodom-e a hitemhez és szilárdan megállok-e a bizonyságtételben, vagy kompromisszumot kötök a Sátánnal. A családom támadásaival és a szomszédok pletykálkodásával szembesülve, és különösen, amikor hallottam apámat sírni, a hitemet hibáztattam, amiért gúnyt hozott a családomra, és amiért miattam aggódnak. Akkor megfordult a fejemben, hogy feladom a hitemet – vajon nem a Sátánnal való megalkuvás lenne ez? Ha a családom valóban aggódott volna amiatt, hogy rossz dologban hiszek, segíteniük kellett volna utánajárni és megvizsgálni, hogy amiben hiszek, az-e az igaz út. De ők csak önkényesen megtámadtak. Az igazság az volt, hogy csak attól féltek, hogy a hitem bajba sodorja őket, és sérti a saját érdekeiket. Nem láttam át az indítékaikat, és megtévesztett az irántam tanúsított úgynevezett aggodalmuk. Majdnem bedőltem a Sátán trükkjének, és elárultam Istent – ez annyira veszélyes volt! Bárhogyan is üldözzön a családom a jövőben, szilárdan meg kell állnom az Isten melletti bizonyságtételemben, és nem szabad megadnom magam a családom támadásainak.

2013. november 14-én apám erőszakkal elvitt magával oda, ahol dolgozott, és házi őrizetbe vett. Amikor elment dolgozni, két zárral zárt be a házba. Minden módot megpróbáltam, ami csak eszembe jutott a szökésre, de semmi sem vált be. Egy nap apám visszajött, leült az ágy szélére, és megszidott: „Nézz magadra! Ilyen fiatalon már kétszer letartóztattak! Nem szégyelled magad?” Azt mondtam: „Istenhívőként csak Isten szavait olvasom. Nem tettem semmi rosszat. Miért kellene szégyenkeznem?” Soha nem gondoltam volna, hogy ezután ennyire dühös lesz. Felugrott, megragadta a nyakamat, és elkezdte pofozni az arcomat újra és újra, kiabálva: „Hinni akarsz? Majd kiverem belőled azt a hitet!” Az orrom erősen vérzett, de ő nem hagyta abba, amíg egy szomszéd nem kopogott az ajtón. Rám meredt, és rám mordult: „Ha továbbra is hiszel, továbbra is ütni foglak! Addig verlek, amíg nem engedelmeskedsz!” Az orrom akkor nem akarta abbahagyni a vérzést. Ahogy néztem, hogy a szemetes megtelik véres zsebkendőkkel, hatalmas fájdalom töltötte el a szívemet. „A saját apám ilyen brutális, csak azért, mert hiszek Istenben. Hogy lehet ő az apám? Ő egy ördög!” Arccal az ágyra borultam, és sokáig keservesen sírtam, úgy érezve, hogy Istenben hinni egyszerűen túl nehéz. Arra gondoltam: „Ha továbbra is hiszek, akkor soha nem ér véget ez az üldöztetés? Talán csak azt kellene mondanom neki, hogy feladtam a hitemet. Találhatnék itt munkát, és titokban hihetnék. Akkor abbahagyná a verést.” Imádkoztam Istenhez: „Istenem, kérlek, világosíts meg és adj útmutatást nekem, hogy megértsem a szándékaidat!”

Három nappal később találtam egy régi mobiltelefont, elővettem egy memóriakártyát Isten szavaival, amit elrejtettem, és beletettem. Bekapcsoltam a telefont, és olvastam Isten szavait: „A megpróbáltatások során normális, hogy az emberek gyengék, hogy belül negatívak, hogy nem értik Isten szándékait, vagy hogy nem látnak elég tisztán a gyakorlás útjával kapcsolatban. De mindenesetre kell, hogy legyen hited Isten munkájában, és nem szabad megtagadnod Istent, ahogy Jób se tette. Bár Jób gyenge volt és megátkozta saját születése napját, nem tagadta, hogy minden dolgot, amit az emberek születésük után birtokolnak, Jahve adományozott, és Jahve az Egyetlen, aki ezeket el is veszi. Bármilyen próbatételen kellett is átmennie, ő megtartotta ezt a hitet. [...] Mire utal a hit? A hit az a valódi meggyőződés és az az őszinte szív, amellyel az embereknek rendelkezniük kell, amikor nem láthatnak vagy érinthetnek meg valamit, amikor Isten munkája nem felel meg az emberi elképzeléseknek, vagy amikor elérhetetlen az ember számára. Ez az a hit, amelyről beszélek. Szükséges, hogy az embereknek legyen hitük a szenvedés idején és a finomítás idején, és amikor van hitük, akkor néznek szembe a finomítással – a finomítás és a hit nem választható el egymástól. Ha, bárhogyan is munkálkodjon Isten, és bármilyen is legyen a környezeted, képes vagy az életre törekedni, az igazságot keresni, és Isten munkájának megismerésére törekedni, valamint az Ő tetteinek megismerését keresni, és képes vagy az igazságnak megfelelően cselekedni, akkor ez jelenti azt, hogy igaz hited van, és ez bizonyítja, hogy nem vesztetted el az Istenbe vetett hitedet” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). „Függetlenül attól, hogy milyen a tényleges érettséged, először is rendelkezned kell mind ezzel az elszántsággal a szenvedésre, mind ezzel az igaz hittel, és meg kell lennie benned az elszántságnak, hogy lázadj a hús-vér test ellen. Hajlandónak kell lenned személyesen szenvedni és megtapasztalni, hogy a saját érdekeidet veszteségek érik, hogy eleget tegyél Isten szándékainak. Képesnek kell lenned arra is, hogy a szívedben megbánást érezz önmagaddal kapcsolatosan: a múltban nem tudtál megfelelni Istennek, és most megbánást élhetsz át önmagaddal kapcsolatban. Nem szabad, hogy ezek közül bármelyik hiányozzon – Isten ezeken keresztül fog tökéletesíteni téged. Ha nem tudsz megfelelni ezeknek a kritériumoknak, akkor nem tudsz tökéletességre jutni” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük). „Elfogadtátok-e valaha is az áldásokat, amelyek számotokra készültek? Törekedtetek-e valaha is a nektek tett ígéretekre? Ti a fényem vezetésével biztosan áttöritek majd a sötétség erőinek elnyomását. Ti biztosan nem fogjátok elveszíteni a fény útmutatását a sötétség közepette. Biztosan ti lesztek majd minden dolog urai. Biztosan győztesekké lesztek a Sátán előtt. A nagy vörös sárkány országának bukásakor biztosan a miriádnyi ember között álltok majd, az Én győzelmem bizonyítékaként. Biztosan szilárdan és megingathatatlanul álltok majd Színím földjén. A szenvedéseken keresztül, amelyeket kiálltok, megöröklitek áldásaimat, és biztosan az Én dicsfényemet sugározzátok majd szerte a világegyetemben” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 19. fejezet). Újra és újra elolvastam ezeket a szakaszokat. Jób jutott eszembe. Próbatételei során elvesztette minden vagyonát és a gyermekeit, testét fájdalmas kelések borították, és még a felesége és a barátai is támadták. De Jób soha nem tagadta meg Isten nevét. Ehelyett alávetette magát Isten vezénylésének és elrendezésének, dicsérte Jahve nevét, és szilárdan megállt a bizonyságtételben a megpróbáltatások közepette, megszégyenítve a Sátánt. Mindaz, amit elviseltem, csak annyi volt, hogy apám bezárt és megvert – csak egy kis testi szenvedés –, és máris úgy éreztem, hogy Istenben hinni túl nehéz és fájdalmas, sőt még arra is gondoltam, hogy feladom a hitemet. Nem Isten elárulása és a Sátán előtti meghajlás volt ez? Olyan kicsi volt a hitem Istenben! Az, hogy kényelmes környezetben aktívan részt vettem az összejöveteleken és végeztem a kötelességemet, nem jelentette azt, hogy igaz hitem van. Az igaz hit azt jelenti, hogy képesek vagyunk követni Istent még akkor is, ha ellenséges környezetben szenvedünk. Apám elhozott erre az ismeretlen helyre, elvágott a testvérektől, és megvert – mindezt Isten engedelmével. Isten ezt arra használta, hogy tökéletesítse a hitemet és a szenvedésre való elszántságomat. Ez volt az Ő áldása! Amikor megértettem Isten szándékait, imádkoztam, és kértem Istent, hogy vezessen, hogy szilárdan megállhassak a bizonyságtételemben. Ezalatt a huszonvalahány nap alatt, amíg apám fogva tartott, mindig Isten szavait olvastam, amikor ő elment dolgozni. A szívem egyre közelebb került Istenhez, és már nem éreztem, hogy szenvedek.

Kicsivel több mint húsz nappal később a szülővárosom rendőrei eljöttek értem, és visszavittek a fogdába. 2014 májusának végén a KKP megvádolt „törvényvégrehajtás aláásása veszélyes szektaszervezet felhasználásával”, és három év börtönbüntetésre ítélt, négy év próbaidőre felfüggesztve. A családomnak több mint százezer jüant kellett fizetnie a rendőrségnek, hogy elérjék a szabadon bocsátásomat. A próbaidőm alatt minden héten jelentkeznem kellett a helyi igazságügyi hivatalban, és folyamatosan elérhetőnek kellett lennem. Ha nem tudtak elérni, figyelmeztetést kaptam; három nem fogadott hívás után azonnal visszaküldtek volna a börtönbe. Bár szabadlábon voltam, nem rendelkeztem semmiféle személyes szabadsággal. A nagybátyám a munkahelyével kezeskedett a szabadulásomért, és ezután a családom még súlyosabban üldözött. Minden lépésemről be kellett számolnom nekik. Egyszer, amikor alig több mint három óráig voltam távol, 14 nem fogadott hívásom volt a nagynénémtől. Este, ha kicsit korábban feküdtem le, a nagymamám bejött ellenőrizni, hogy imádkozom-e, és még azt sem engedte, hogy becsukjam az ajtót, amikor aludtam. Még a nagynéném boltjába is követett, amikor ott dolgoztam. Ezzel az éjjel-nappali megfigyeléssel szembesülve hihetetlenül gyengének éreztem magam, és nem tudtam, hogyan viseljem el. Gyakran imádkoztam, kérve Istent, hogy nyisson utat a számomra. Egy nap, útban az igazságügyi hivatal felé, összefutottam egy nővérrel. Elmondta, hogy a testvérek mind imádkoznak értem, és hogy nekem is többet kellene imádkoznom, és Isten útmutatást fog adni. A szavai mélyen megérintettek. Titokban a kezembe csúsztatott egy MP5 lejátszót és egy memóriakártyát, rajta Isten szavainak videóival. Ezután Isten szavait olvastam: „Az Én bátorságomnak kell benned lennie, és kell, hogy legyenek elveid, amikor olyan rokonokkal kell szembenézned, akik nem hisznek. Az Én kedvemért azonban semmilyen sötét erőnek sem szabad engedned. Bízzál az Én bölcsességemben, hogy a tökéletes úton járj; ne engedd, hogy a Sátán ármánykodásai eredményesek legyenek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 10. fejezet). Isten szavaiból megértettem, hogy Ő ezt a környezetet használja arra, hogy növelje a bátorságomat és a hitemet, és segítsen tisztán látni a Sátán elvetemültségét, hogy ne hódoljak be a befolyásának, hanem bölcsességet használva legyőzhessem azt. A testemet uralhatták, de a szívemet nem. Folyamatosan figyeltek, hogy megakadályozzanak az imádkozásban, de a szívemben továbbra is el tudtam gondolkodni Isten szavain, és el tudtam csendesedni Isten előtt, hogy közeledjek Hozzá. A szívem fokozatosan megszabadult a csüggedéstől.

Egy alkalommal azt mondtam a családomnak, hogy egyéni felkészüléssel vizsgát szeretnék tenni, és visszaköltöztem a régi otthonomba, hogy egyedül éljek. Így végül kiszabadultam a megfigyelésük alól. Mivel a hitem miatt már háromszor letartóztattak, a falubeliek távolságot tartottak tőlem. Néha, ha egy csoport beszélgetett az utcán, abban a pillanatban szétszéledtek, ahogy elmentem mellettük. Mások messziről bámultak, mintha valami szörnyeteg lennék, a hátam mögött súgdolóztak és mutogattak rám. A családom szégyenkezett miattam, és nem voltak hajlandók együtt mutatkozni velem nyilvánosan. Teljesen kitaszítottnak éreztem magam, akit mindenki elutasít, és mélységesen igazságtalannak éreztem a helyzetet. Sokszor felkiáltottam magamban: „Én csak hiszek Istenben és imádom Őt, és arra törekszem, hogy lelkiismerettel és józan ésszel bíró ember legyek. Mit vétettem? Miért nincsenek még alapvető emberi jogaim sem? Miért kell elviselnem a családom elutasítását és a szomszédaim megkülönböztetését?” Hihetetlenül elnyomottnak éreztem magam, és nagy fájdalom gyötört. Abban az időben gyakran imádkoztam, és kerestem a választ arra, hogyan kellene megtapasztalnom ezt a környezetet.

Később olvastam Isten szavait, és ez nagy bátorítást adott. Megértettem, hogyan kell megtapasztalnom ezt. Mindenható Isten azt mondja: „Isten testben töltött harminchárom és fél éve a földön önmagában is rendkívül fájdalmas dolog volt, és senki sem értette meg Őt. [...] A fő szenvedés, amelyet elvisel, az a végletekig romlott emberiséggel való együttélés, a gúny, sértegetés, ítélet és elítélés eltűrése mindenféle embertől, valamint az, hogy gonosz démonok üldözik, és a vallásos világ elutasítja és ellenségesen viselkedik Vele, olyan sebeket ejtve a lélekben, amelyeket senki sem tud jóvátenni. Ez egy fájdalmas dolog. Ő mérhetetlen türelemmel menti meg a romlott emberiséget, sebei ellenére is szereti az embereket, és ez nagyon fájdalmas munka. Az emberiség kegyetlen ellenállása, elítélése és rágalma, hamis vádaskodásai, zaklatása, üldözésük és megölésük miatt Isten teste nagy kockázatot vállalva végzi ezt a munkát. Ki tudná megérteni Őt, amint ezeket a fájdalmakat elszenvedi, és ki tudná megvigasztalni Őt?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Krisztus lényege a szeretet). Eszembe jutott az Úr Jézus, akit a kormányzat születésének pillanatától fogva üldözött. Amikor elkezdte munkáját, kigúnyolták, elítélték és káromolták Őt, végül pedig a farizeusok és a római kormányzat keresztre feszítette. Az utolsó napokban Mindenható Isten eljött, hogy munkálkodjon és megmentse az emberiséget, és Őt is elítéli és körözi a KKP-kormány. Isten oly sokat szenved, hogy megmentsen minket, még sincs senki, aki tekintettel lenne Rá vagy megértené Őt. Vajon mit érezhet a szíve? Eszembe jutott Noé is. Isten felszólította, hogy építse meg a bárkát. Saját vagyonát áldozta az építésre, miközben közvetítette Jahve Isten szándékát, és hívta az embereket, hogy szálljanak fel a bárkára. Tetteit gúnnyal fogadták, de Noé nem gyengült el, és nem panaszkodott emiatt. Szilárdan kitartott Isten akaratának követésében. Én pedig ennyire negatívvá és nyomorulttá váltam, csak mert egy kis megkülönböztetéssel és gúnnyal kellett szembenéznem Isten követése miatt. Olyan törékeny voltam. Semmi voltam Noéhoz képest! Eszembe jutott az is, amit az Úr Jézus mondott: „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt” (Máté 7:13-14). Az Úr Jézus már régen megmondta, hogy két út áll az ember előtt. Az egyik a széles kapun át vezet: ez a világra való törekvés útja, a látható előnyök – mint a testi élvezetek, hírnév, nyereség és pénz – hajszolása; sokan járnak ezen az úton. A másik a szűk kapun át vezet: ez az Istenbe vetett hit és Isten követésének útja. Ez a szenvedés útja, ahol gúnnyal, megvetéssel, sőt rágalmakkal és szidalmakkal találkozol, és egyik akadállyal a másik után kell szembenézned. Nagyon kevesen képesek erre az útra lépni. Túl sokat törődtem a hiúságommal, a hírnevemmel és a státuszommal; ezek mind terhet jelentettek a hitem útján. Tudtam, hogy el kell engednem mindezt, és ragaszkodnom kell az Istenbe vetett igaz hithez, hogy tovább tudjak haladni, és végül elnyerjem az életet. Ráadásul ezeknek a nem hívőknek az elismerése teljesen értelmetlen és értéktelen. A hitemben arra kell törekednem, hogy elnyerjem az igazságot, és hogy Isten értékeljen engem. Nem számít, hogyan látnak mások, ki kell tartanom az Istenbe vetett hitben és az Ő követésében. Erre gondolva már nem éreztem magam korlátozva.

Később megtudtam, hogy apám és a nagymamám a hátam mögött többször is elmentek a munkahelyemre, hogy ellenőrizzék, szokás szerint bejárok-e dolgozni. Úgy éreztem, egyáltalán nincs magánéletem, sem emberi jogaim. Egyszer olvastam Isten szavait, és némi tisztánlátásra tettem szert a családommal kapcsolatban. Mindenható Isten azt mondja: „Azok az emberek, akik jó lelkiismerettel rendelkeznek, de nem fogadják el az igaz utat, démonok; az ő lényegük az Istennel szembeni ellenállás. Azok, akik nem fogadják el az igaz utat, azok, akik ellenállnak Istennek, és még ha az ilyen emberek sok megpróbáltatást viselnek is el, akkor is elpusztulnak. Mindazok, akik nem hajlandók lemondani a világról, akik nem bírják elviselni, hogy elváljanak a szüleiktől, és akik nem bírnak megszabadulni a saját testi élvezeteiktől, lázadnak Isten ellen, és mindannyian pusztítás tárgyai lesznek. Aki nem hisz a megtestesült Istenben, az démoni, sőt a pusztulásé lesz. Azok, akiknek van hite, de nem gyakorolják az igazságot, azok, akik nem hisznek a megtestesült Istenben, és azok, akik egyáltalán nem hisznek Isten létezésében, szintén a pusztítás tárgyai lesznek. Mindazok, akiknek megengedik, hogy fennmaradjanak, azok az emberek, akik átmentek a finomítás szenvedésén, és szilárdan álltak; ezek azok az emberek, akik valóban kiállták a próbákat. Bárki, aki nem ismeri el Istent, ellenség; vagyis bárki, aki nem ismeri el a megtestesült Istent – függetlenül attól, hogy ezen az áramlaton belül vagy kívül van-e vagy sem –, az antikrisztus! Ki a Sátán, kik a démonok, és kik Isten ellenségei, ha nem azok az ellenállók, akik nem hisznek Istenben?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten és ember együtt fog bemenni a nyugalomba). Isten szavainak olvasása elgondolkodtatott a családtagjaimról, akik akadályozták a hitemet. Anyám bizonyságot tett nekik Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumáról, de egyetlen egy sem kereste vagy vizsgálta meg azt. Abban a pillanatban, ahogy a hitem érintette az érdekeiket, mindenféle módszert bevetettek, hogy üldözzenek és akadályozzanak az Istenbe vetett hitemben, és azzal az ürüggyel szidtak, hogy „csak azt teszik, ami a legjobb nekem”. Házi őrizetbe vettek és megvertek, hogy arra kényszerítsenek, áruljam el Istent, és egészen addig a napig követtek és megfigyeltek. Láttam, hogy a természetlényegük gyűlöli Istent, és ellenáll Neki. Eszembe jutott Jób, akit a felesége támadott a megpróbáltatásai során. Ő nem dőlt be ennek, és nem vált negatívvá; ehelyett megfeddte őt, mint egy bolond asszonyt. Jóbnak voltak alapelvei abban, ahogyan a családjával bánt, és ragaszkodott a hitéhez. Követnem kellett a példáját, el kellett utasítanom az Istennek ellenálló családtagjaimat, és egyértelmű határvonalat kellett húznom közém és közéjük.

Egyszer hívott a rendőrség, de nem hallottam. Néhány nappal később a nagyapám odajött hozzám, és azt mondta: „Miért nem vetted fel a rendőrség hívását? Ne felejtsd el felvenni a telefont!” A neheztelés hulláma öntött el. Később elolvastam egy passzust Isten szavaiból, és némi tisztánlátást nyertem a KKP Istennek ellenálló, elvetemült lényegéről. Mindenható Isten azt mondja: „Ez a föld, amely több ezer éve mocskos, kibírhatatlanul szennyes, tele nyomorúsággal, mindenütt szabadon portyáznak a kísértetek, becsapva és megtévesztve az embereket, alaptalanul vádaskodva, kegyetlenül aljas eszközöket alkalmazva, tiporva ezt a kísértetvárost és holttestekkel tele hagyva azt hátra; az enyészet bűze lepi el a földet és járja át a levegőt, és a hely szigorú őrizet alatt áll. Ki láthatja az egeken túli világot? Az ördög gúzsba köti az ember egész testét, fátylat borít mindkét szemére, és szorosan lepecsételi az ajkait. Az ördögök királya több ezer éve tombol, mind a mai napig, amikor még mindig éberen figyeli a kísértetvárost, mintha az a démonok bevehetetlen palotája lenne; ez az őrkutyafalka közben haragos szemekkel néz, mélyen rettegve attól, hogy Isten meglepetésszerűen rajtuk üt, eltörli mindannyiukat, és nem marad többé békés, boldog hely számukra. Hogyan láthatta volna valaha Istent egy ilyen kísértetváros népe? Élvezhették valaha Isten kedvességét és szeretetreméltóságát? Megérthetnék valaha is az emberi világ dolgait? Ki képes közülük megérteni Isten buzgó szándékait? Nem csoda hát, hogy a megtestesült Isten teljesen rejtve marad. Egy ilyen sötét társadalomban, ahol a démonok könyörtelenek és embertelenek, az ördögök királya, aki szemrebbenés nélkül öl embereket, hogyan tűrhetné egy olyan Isten létezését, aki szeretetre méltó, jóságos és szent? Hogyan tapsolhatna és ujjonghatna Isten érkezésén? Ezek a talpnyalók! A jóságért gyűlölettel fizetnek, már régen ellenségként kezdték kezelni Istent, bántalmazzák Istent, rendkívül vadak, a legkevésbé sincsenek tekintettel Istenre, támadnak és fosztogatnak, minden lelkiismeretüket elvesztették, minden lelkiismerettel szembemennek, az ártatlan emberiséget pedig kábulatba csábítják. Mi az, hogy a régiek ősapái? Mi az, hogy szeretett vezetők? Mind nyomorultak, akik szembeszállnak Istennel! Az ő beavatkozásuk miatt van a menny alatt minden a sötétség és káosz állapotában! Mi az, hogy vallásszabadság? Mi az, hogy a polgárok törvényes jogai és érdekei? Ezek mind csak trükkök a gonoszság elleplezésére!” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Munka és belépés (8.)). Isten szavaiból még világosabban láttam a KKP démoni lényegét, amely ellenséges Istennel szemben. A felszínen a vallásszabadság zászlaját lengeti, de a valóságban elferdíti a helyest és a helytelent, és mindenféle eretnekséget és téveszmét terjeszt, hogy félrevezesse a tudatlan embereket, hogy az ő oldalára állva támadják Istent, ellenálljanak Neki, és üldözzék a keresztényeket. A célja, hogy mindenki csatlakozzon hozzá az Istennel szembeni ellenállásban, és a pusztulásba rohanjon. A KKP egy földi ördög, Isten ellensége; teljesen aljas és elvetemült! Mindössze három év hit alatt háromszor tartóztattak le. Még a szabadulásom után sem volt személyes szabadságom. A KKP azzal fenyegetőzött, hogy a családtagjaim három generációjának munkája és juttatásai veszélybe kerülnek, hogy arra bujtsa fel a családomat, hogy akadályozzák a hitemet. A saját érdekeik miatt a családom vakon üldözött engem, elítélték és káromolták Istent, és folyamatosan nyomon követtek és megfigyeltek. A falubeliek is elkerültek és kirekesztettek, mert letartóztattak. Mindezt a KKP üldözése eredményezte. A KKP minden eszközt bevetett, hogy akadályozza a hitemet, de soha nem gondolta volna, hogy tettei nemcsak abban segítenek, hogy tisztán lássam Istennek ellenálló lényegét, hanem a családom természetlényegét is. Ez csak megerősítette a hitemet Isten követésében. A KKP uralhatta a testemet, de a szívemet nem tudta uralni. Nem adom fel a hitemet vagy a kötelességemet.

2015 májusának végén kihasználtam az alkalmat, amikor a húgomat kísértem az új munkahelyére, hogy végleg elhagyjam az otthonomat, és végezzem a kötelességemet. Abban a pillanatban, ahogy kiléptem a házból, úgy éreztem, mintha kiszabadultam volna a béklyókból; a testem és a lelkem teljesen szabad volt. Ha Isten szavai nem adtak volna hitet, és nem világosítottak volna meg, hogy megértsem az igazságot, soha nem tudtam volna legyőzni a családom szüntelen támadásait. Isten volt az, aki kivezetett a „családom” béklyóiból, lehetőséget adva, hogy végre végezhessem a kötelességemet. Hála Istennek!