75. A betegségem Isten áldása volt
Tizenöt éves koromban pulmonális hipertóniával, egy ritka betegséggel diagnosztizáltak. Eleinte csak a megerőltető mozgást nem bírtam, de nemsokára már a puszta sétától is kifulladtam, a mellkasom pedig hihetetlenül szorított. Ott kellett hagynom az iskolát, és különböző helyekre kellett elutaznom, hogy orvosi kezelést kapjak, de az állapotom napról napra romlott. Eljutottam arra a pontra, hogy már nem tudtam ellátni magamat, és még fekvés közben is nehezemre esett a légzés. Amikor súlyosbodott a helyzet, oxigént kellett kapnom. Az orvos azt mondta, hogy legfeljebb három hónapom van hátra. A gondolattól, hogy az életem tizenöt évesen véget ér, teljesen reményvesztettnek éreztem magam. Azt gondoltam magamban: „Ha meg kell halnom, hát legyen. A halál megváltás lenne.” De három hónappal később, csodával határos módon, még mindig éltem. A betegségem azonban még mindig nagyon súlyos volt. A legkisebb megerőltetés is heves szívdobogást és légszomjat okozott. Amikor rosszul voltam, nem kaptam levegőt, úgy éreztem, megfulladok, és mindjárt elájulok. Bár az életem egyelőre megmaradt, nem élhettem úgy, mint egy normális ember, és az álmom, hogy egyetemre menjek, szertefoszlott. Úgy éreztem, teljesen elnyel a sötétség és a nyomorúság. 1999-ben édesanyámmal elfogadtuk Mindenható Isten utolsó napokban végzett munkáját. Ezután gyakran olvastam Isten szavait. A szavaiból megértettem, hogy Isten három szakaszban végezte a munkáját az emberiség megmentéséért. Az utolsó napokban Isten testté lett, hogy kifejezze az igazságot az emberek megtisztítása és megmentése érdekében, és hogy végül teljesen megmentse őket a Sátán befolyásától, és egy gyönyörű rendeltetési helyre vezesse őket. A szívem kezdett felderülni, és úgy éreztem, újra van remény az életben. Hittem abban, hogy amíg őszintén hiszek Istenben, addig esélyem van arra, hogy megmeneküljek, és belépjek a királyságába, és talán egy nap még a betegségem is meggyógyul. Folyamatosan olvastam Isten szavait, és jártam az összejövetelekre, a testem pedig fokozatosan erősödött. Elkezdtem kötelességet is végezni a gyülekezetben.
Később egy másik vidékre mentem hirdetni az evangéliumot, és néha több tucat kilométert kellett bicikliznem. Eleinte nagyon aggódtam, és azon tűnődtem: „Vajon bírni fogja ezt a testem?” De aztán eszembe jutott, hogy hívő vagyok. Arra gondoltam, hogy amíg megfelelően végzem a kötelességemet, Isten látni fogja a fáradozásomat és az áldozathozatalomat, és megóv engem. A betegségem Isten kezében van, így nincs miért aggódnom. Egy idő után az állapotom nem romlott, és nagyon hálás voltam Isten gondoskodásáért és oltalmáért. Ez idő alatt, legyen szó fagyos télről vagy perzselő nyárról, vagy arról, hogy az evangélium lehetséges befogadói elzavartak, sőt feljelentettek a rendőrségen és köröztetnek, soha nem hátráltam meg, és csak tovább végeztem a kötelességemet. 2005-ben egy összejövetel során azt hallottam, hogy egy nővér súlyos vérzési rendellenességben szenvedett, amit a kórházban nem tudtak meggyógyítani. De miután kitartott a kötelessége végzése mellett, a betegsége észrevétlenül meggyógyult. Azt gondoltam magamban: „Isten utolsó napokban végzett munkája főként arra irányul, hogy kifejezze az igazságot az emberek romlott beállítottságának feloldása érdekében, nem pedig arra, hogy betegeket gyógyítson és démonokat űzzön ki. Nem kellene kérnem Istent, hogy gyógyítson meg, de amíg megfelelően végzem a kötelességemet, Isten kegyelmet és áldásokat fog adni nekem a teljesítményem alapján. Annak a nővérnek nagyon súlyos volt a betegsége, mégis meggyógyult. Ha továbbra is végzem a kötelességemet, talán egy nap az én betegségem is meggyógyul. Ha meggyógyulnék, nem kellene többé elviselnem a betegség gyötrelmeit.” Így még motiváltabb lettem a kötelességemben.
Később, 2006-ban véletlenül találkoztam egy hagyományos kínai orvossal, aki azt mondta, van remény a betegségem meggyógyítására. Nagyon izgatott lettem, amikor ezt hallottam, és azon tűnődtem, vajon Isten ezt az orvost fogja-e felhasználni arra, hogy meggyógyítson. Így aktívan együttműködtem a kezelés során. De közel két hónapos kezelés után az állapotom egyáltalán nem javult. Hihetetlenül csalódott voltam. „Miért nem tudják meggyógyítani a betegségem?” – tűnődtem. „Évek óta hátrahagytam a családomat és a karrieremet, hogy végezzem a kötelességemet, és még a betegségem ellenére is kitartottam az evangélium hirdetése mellett. Nem tettem eleget? Nem tettem elég jól? Miért van az, hogy néhány testvér meggyógyult, de én nem? Ha kigyógyulnék a betegségemből, vajon nem tudnám még jobban végezni a kötelességemet?” Minél többet gondoltam erre, annál nyomorultabbul éreztem magam. Még járni sem volt erőm. Bár továbbra is végeztem a kötelességemet, kimerültnek éreztem magam, és semmihez sem tudtam erőt gyűjteni. Később, a lelki áhítatom során elolvastam egy passzust Isten szavaiból, és az állapotom változni kezdett. Isten azt mondja: „Ha mindazok után, amit Rám áldoztál, nem teszek eleget néhány kérésednek, akkor el fogsz-e csüggedni, és csalódsz-e Bennem? Vagy netán dühös leszel, és gyalázkodó szavakat fogsz kiabálni?” „Ha te mindig nagyon hűséges voltál, és nagy szeretettel voltál Irántam, mégis betegség gyötrelmétől, anyagi feszültségtől szenvedsz, és attól, hogy elhagynak a barátaid és rokonaid, vagy bármely más balszerencsétől az életben – akkor is kitart-e majd az Irántam való hűséged és szereteted?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Egy nagyon komoly probléma: az árulás (2.)). Isten kérdéseivel szembesülve leírhatatlan érzés fogott el. Isten megköveteli, hogy az emberek úgy végezzék a kötelességüket, hogy nem próbálnak alkudozni vagy követeléseket támasztani, és bármi történjék is, hűségesek legyenek Hozzá, és igazán alávessék magukat Neki. De mivel elviseltem némi nehézséget, tettem némi erőfeszítést és hoztam áldozatokat a kötelességemben, úgy gondoltam, Istennek el kellene vennie a betegségemet. Amikor a követelésem nem teljesült, félreértettem Istent és panaszkodtam Rá, és elvesztettem minden motivációmat a kötelességem iránt. Bár soha nem imádkoztam kifejezetten azért, hogy Isten gyógyítson meg, a szívemben ott rejtőzött ez a túlzó vágy. Különösen azután, hogy láttam néhány testvért felépülni a betegségéből, meggyőződésemmé vált, hogy az én gyógyulásom napja sincs messze. Ezzel az indítékkal végeztem a kötelességemet, sőt azt hittem, hogy egészen odaadó vagyok. De a valóságban minden erőfeszítésem és áldozathozatalom arra irányult, hogy meggyógyuljon a betegségem. Próbáltam alkudozni Istennel. Hol volt a Hozzá való hűségem vagy a szeretetem Iránta? Isten megóvott és életben tartott a mai napig, sőt lehetőséget adott arra, hogy végezzem a kötelességemet, és törekedjek az igazságra. Amit Isten adott nekem, az már több volt, mint elég. Komolyan kellett volna végeznem a kötelességemet, hogy viszonozzam Isten szeretetét; nem lett volna szabad követeléseket támasztanom, se alkudoznom Istennel. Ezután továbbra is végeztem a kötelességemet, nem idegeskedtem és nem aggódtam többé a betegségem miatt.
Néhány évvel később a családom vett nekem egy másik fajta gyógyszert, mondván, hogy ez segíthet az állapotomon. Visszaemlékezve az előző kezeléssel kapcsolatos tapasztalatomra, megkérdeztem magamtól: „Ha ez a gyógyszer is hatástalan, hogyan kezeljem ezt az állapotot?” Eszembe jutottak Isten szavai: „Hogyan tapasztald meg a betegséget, amikor utolér? Járulj Isten elé és imádkozz, keresd és fogd fel Isten szándékát; vizsgáld meg magad, hogy kiderítsd, mit tettél, ami ellenkezett az igazsággal, és milyen romlottságot nem oldottál meg magadban. A romlott beállítottságod nem oldható meg anélkül, hogy szenvedésen mennél át. Csak a szenvedés által megedződve képesek rá az emberek, hogy ne legyenek kicsapongóak és mindig Isten előtt tudjanak élni. Amikor valaki szenved, mindig imádkozik. Nem gondol az étel, a ruházat és egyéb élvezetek gyönyöreire; állandóan imádkozik a szívében, megvizsgálva magát, vajon tett-e bármi rosszat, illetve esetleg hol ellenkezett az igazsággal mostanában. Rendszerint, amikor komoly betegséggel vagy furcsa bajjal szembesülsz, ami nagy szenvedést okoz számodra, ez nem véletlenül történik. Akár beteg vagy, akár egészséges, ott van ebben Isten szándéka. Amikor a Szentlélek munkálkodik és te fizikailag jól vagy, általában tudod Istent keresni, ám amikor megbetegszel és szenvedsz, abbahagyod Isten keresését, és azt sem tudod, hogyan keresd Őt. Betegségben élsz, mindig azon töprengve, hogy milyen kezelés fog gyorsabban meggyógyítani. Ilyenkor irigyled azokat, akik nem betegek, és amint lehet, meg akarsz szabadulni a betegségedtől és a fájdalomtól. Ezek negatív és ellenálló érzelmek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb dolog). „A megbetegedéssel szemben tényleg tehetetlenek vagyunk. Ha lebetegszel, és nincs mód a gyógyítására, akkor ez az a szenvedés, amelyet el kell viselned. Ne próbálj megszabadulni tőle; először alá kell vetned magad, Istenhez imádkoznod és Isten vágyait keresned. [...] Ha valóban olyasvalaki vagy, akinek Isten ott van a szívében, akkor bármi érjen is, ne engedd, hogy elmenjen melletted. Imádkozz és keress, mindenben tapogasd ki Isten szándékát, és tanuld meg alávetni magad Istennek. Ha Isten látja, hogy alá tudod vetni magad és alávetett szívvel vagy Őiránta, akkor enyhíteni fogja a szenvedésedet. Isten a szenvedés és a finomítás eszközeivel ér el ilyen hatásokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az Istenbe vetett hitben az igazság elnyerése a legfontosabb dolog). Isten szavaiból megértettem, hogy mindig azon rágódtam, mikor gyógyulok ki a betegségemből, és hogy a gyógyszer meg tud-e gyógyítani. Csak azon járt az eszem, hogyan szabaduljak meg a betegségemtől. Ez negatív érzelem volt. Rájöttem, hogy keresnem kell Isten szándékait a betegségemben, és meg kell tanulnom alávetni magam Neki. Ez a pozitív hozzáállás. Bár betegnek lenni fájdalmas, számomra ez az oltalom egy formája is volt. Gyermekkorom óta keményen tanultam, és még a megbetegedésem után is ragaszkodtam ahhoz, hogy iskolába járjak, abban a reményben, hogy a tudás révén megváltoztathatom a sorsomat. A világ, a hírnév, a nyereség és a státusz utáni törekvés útján jártam. Ha nem betegedtem volna meg, biztosan nem döntöttem volna úgy, hogy hiszek Istenben. Továbbra is a hírnévre, nyereségre és státuszra törekedtem volna, ebben a sötét és gonosz világban élve, a Sátán által gyötörve. A betegségem miatt fogadtam el Isten utolsó napokban végzett munkáját. Ez volt Isten általi megmentésem, és az Ő nagyszerű oltalma felettem. Azt is felismertem, hogy Isten arra használja ezt a betegséget, hogy megtisztítson és átalakítson engem. Ha nem lenne ez a betegség, azt hittem volna, hogy őszintén feláldozom magam Istenért, soha nem ismertem volna fel, milyen tisztátalanságok rejtőznek a kötelességem végzésének indítékaiban, nem tartottam volna bűnbánatot, és nem kezdtem volna el megváltozni. Ezt megértve így imádkoztam Istenhez: „Ó, Istenem! Tudom, hogy ez a betegség az oltalom egy formája számomra, amelynek célja, hogy megtisztítson és átalakítson engem. Többé nem foglak kérni, hogy gyógyíts meg. Akár javul ez a betegség, akár nem, hajlandó vagyok alávetni magam.” Az imádkozás után mély könnyebbséget éreztem a szívemben, olyan megkönnyebbülést, amit soha nem tapasztaltam azelőtt.
Aztán 2017-ben hallottam Hszü Liang testvért, akivel együttműködtem, arról beszélni, hogy milyen gyomorproblémái voltak régebben. Hosszú ideig próbálta kezeltetni őket siker nélkül. Aztán egyszer kiújult a gyomorbaja, miután megfázott, ám a fellángolást követően meglepő módon elmúltak a panaszai. A történetét hallva önkéntelenül is enyhe csüggedtséget éreztem. Eszembe jutott, hogy a pulmonális hipertóniám gyakran okozott szívpanaszokat, és mindennap gyógyszert kellett szednem a kezelésére, ami mindenféle mellékhatással járt: fejfájás, homályos látás, alsó végtagi ödéma, hányinger, és így tovább. Mások kigyógyultak a betegségükből, de én vajon mikor leszek jobban? Rájöttem, hogy a szívem mélyén még mindig követeléseket támasztok Istennel szemben, még mindig remélve, hogy elveszi a betegségemet. Szörnyen éreztem magam, és nem tudtam, miért esik mindig olyan nehezemre alávetni magam. Később olvastam Isten szavait, és megtaláltam a probléma gyökerét. Mindenható Isten azt mondja: „Sokan, akik Istent követik, csak azzal törődnek, hogyan nyerhetnek áldásokat, illetve hogyan háríthatják el a csapásokat. [...] Az ilyen emberek szándéka Isten követésében nagyon egyszerű, és egyetlen célt szolgál: hogy áldottak legyenek. Ezek az emberek nem veszik a fáradságot, hogy bármi másra figyelmet fordítsanak, aminek nincs semmi köze ehhez a célhoz. Számukra nincs jogosabb cél, mint Istenben hinni, hogy áldásokban részesüljenek – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem járul hozzá ehhez a célhoz, akkor az teljesen hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, áldozatot is hoznak Istenért, Istennek szánják oda magukat, és megteszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, elhagyják családjukat és karrierjüket, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, buzgón foglalatoskodva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyre törekednek; de az Istenbe vetett hitük célját nem tudják megváltoztatni. Lótnak-futnak, hogy a saját becsvágyaik irányítását intézzék; nem számít, milyen messze van az út, nem számít, mennyi nehézségbe és akadályba ütköznek útközben, mindvégig kitartanak, és nem félnek a haláltól. [...] Leszámítva a hozzájuk oly szorosan kapcsolódó előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen sokat adnak Érte? Itt egy korábban nem azonosított problémát fedezhetünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs rokoni ragaszkodás, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és irgalom. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg). „Az »ők Isten ellenségei« szavaknak van lényegük: nem azt mondják, hogy Isten tekinti az embert ellenségnek, hanem azt, hogy az ember tekinti Istent ellenségnek. Először is, amikor az emberek elkezdenek hinni Istenben, melyiküknek nincsenek saját céljai, motivációi és ambíciói? Még ha egy részük hisz is Isten létezésében, és látta Isten létezését, az Istenbe vetett hitük továbbra is tartalmazza azokat a motivációkat, az Istenbe vetett hitük végső célja pedig az, hogy megkapják az Ő áldásait és a dolgokat, amiket szeretnének. [...] Ez azt jelenti, hogy szíve mélyén az ember állandóan próbára teszi Istent, állandóan terveket sző Istennel kapcsolatban, állandóan vitatkozik Istennel a saját egyéni sorsa ügyében, és megpróbál nyilatkozatot kicsikarni Istentől és meglátni, hogy Isten meg tudja-e adni neki, amit akar, vagy sem. Miközben az ember keresi Istent, nem kezeli Őt Istenként. Az ember mindig is megpróbált alkudozni Istennel, szüntelenül követeléseket támasztva Vele szemben, sőt minden lépésnél nyomást gyakorolva Rá, s megpróbál egy kilométert megszerezni, miután egy centimétert kapott. Miközben az ember alkudozni próbál Istennel, vitatkozik is Vele, sőt vannak olyanok, akik, amikor próbatételek érik őket, vagy bizonyos helyzetekbe kerülnek, gyakran gyengék, negatívak és hanyagok lesznek a munkájukban, és folyton panaszkodnak Istenre. Attól kezdve, hogy az ember először hinni kezdett Istenben, bőségszarunak, svájci bicskának tekintette Őt, magát pedig Isten legnagyobb hitelezőjének tartotta, mintha az Istentől jövő áldások és ígéretek megszerzésére való törekvés eredendő joga és kötelessége lenne, míg az ember megóvása, a vele való törődés és az ellátása olyan felelősségek lennének, amelyeknek Istennek eleget kell tennie. Ez az »Istenbe vetett hit« alapvető felfogása mindazok részéről, akik hisznek Istenben, és ez az Istenbe vetett hitük fogalmának legmélyebb megértése” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.). Amit Isten leleplezett, az a valós állapotom volt. Láttam, hogy az a mentalitásom, hogy áldásokért hiszek Istenben, rendkívül mélyen gyökerezik; ez nem olyan dolog, ami megváltoztatható pusztán néhány feltárás megtapasztalása után. Amikor hívő lettem, azt hittem, hogy ha lemondok dolgokról és feláldozom magam Istenért, Ő kegyelmet és áldásokat ad nekem, és hogy előbb-utóbb kigyógyulok a betegségemből. Ezzel az elhatározással hajlandó voltam bármilyen nehézséget elviselni a kötelességemben. De amikor nem gyógyultam ki a betegségemből, panaszkodtam, hogy Isten nem igazságos, és még a motivációt is elvesztettem a kötelességemhez. Most, amikor hallottam, hogy valaki más meggyógyult a betegségéből, ez újra felfedte a hitemben lévő tisztátalanságokat. Láttam, hogy még mindig követeléseket támasztok Istennel szemben. A hitem csak a kegyelem elnyeréséről szólt, arról, hogy rávegyem Istent, gyógyítson meg. Úgy kezeltem Istent, mint egy nagyszerű orvost, mint valakit, akit ki lehet használni, és egyáltalán nem Istenként. Amikor Isten nem elégítette ki a követeléseimet, jutalmat próbáltam követelni Tőle. Nem volt bennem egy szikrányi istenfélő szív sem. Hogyan lehetne az olyat, mint én, hívőnek nevezni? Pálra gondoltam. Minden szenvedése, áldozathozatala és kemény munkája az igazságosság koronájának elnyeréséért történt. A megfizetett árat a mennyei királyság áldásaira akarta elcserélni. Pálban egyáltalán nem volt meg az Isten iránti alávetettség; az út, amelyen járt, az Istennek való ellenállás útja volt. Ugyanazon az úton jártam, mint Pál. Ha így folytatom, függetlenül attól, hogy hány évig hiszek még, vagy mennyire fáradozom és áldozom fel magam, soha nem leszek képes elnyerni az igazságot, sem a beállítottságom megváltozását elérni. Végül Isten mégis ki fog vetni. Láttam, milyen igazán veszélyes Istenben hinni anélkül, hogy törekednénk az igazságra! Helyre kellett igazítanom a törekvésem mögött álló téves szempontokat, el kellett engednem a túlzó vágyaimat, és Isten követelményei szerint kellett végeznem a kötelességemet. Ezek után, valahányszor azt hallottam valakitől, hogy kigyógyult a betegségéből, képes voltam helyesen hozzáállni, és többé nem kértem Istent, hogy szüntesse meg az én betegségemet.
Egy szempillantás alatt eltelt több mint húsz év azóta, hogy először megkaptam ezt a betegséget. Néha még mindig kellemetlen érzést éreztem a szívemben, és aggódtam, hogy rosszabbodik-e az állapotom. Ha súlyossá válik, az szívelégtelenséget jelent – vajon meghalok, ha ez megtörténik? Aztán még többet olvastam Isten szavaiból: „Isten mindenki élettartamát előre elrendelte. Egy betegség orvosi szempontból halálos lehet, ám ha Isten álláspontja szerint az élettartamod még nem ért véget, és még nem jött el a te időd, akkor nem halhatsz meg, akkor sem, ha akarnál. Ha van egy megbízatásod Istentől, és a küldetésed még nem teljesült, akkor nem fogsz meghalni, még akkor sem, ha olyan betegségben szenvedsz, amit halálosnak tartanak – Isten nem fogja még elvenni az életedet. Még ha nem is imádkozol, és nem keresed az igazságot, és nem törődsz a betegséged kezelésével, sőt, ha elhalasztod a kezelésedet, akkor sem fogsz meghalni. Ez különösen igaz azokra, akiknek fontos megbízatásuk van Istentől. Amikor a küldetésük még nem teljesült, bármilyen betegség érje is őket, nem fognak azonnal meghalni; a küldetésük teljesítésének utolsó pillanatáig élni fognak” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). „Vajon jó dolog vagy rossz dolog, ha normális emberként a betegség közepette képes vagy alávetni magad Isten rendeléseinek, elviselni mindenfajta szenvedést, ám továbbra is normálisan teljesíteni a kötelességedet és végrehajtani azokat a megbízásokat, amelyeket Isten ad neked? Ez jó dolog, ez bizonyságtétel az Istennek való alávetettséged mellett, bizonyságtétel amellett, hogy hűségesen teljesíted a kötelességedet, és olyan bizonyságtétel, amely megszégyeníti a Sátánt és diadalt arat felette. Így tehát minden teremtett lény és Isten választott népének minden egyes tagja el kell, hogy fogadjon bármilyen szenvedést, és alá kell, hogy vesse magát annak. Így kell ezt értenetek, meg kell tanulnotok ezt a leckét, és el kell jutnotok az Isten iránti igazi alávetettségre. Ez összhangban van Isten szándékával, és ez Isten kívánsága. Ez az, amit Isten minden teremtett lény számára elrendez. Amikor ilyen helyzetekbe és állapotokba visz téged Isten, az egyenlő azzal, mintha felelősséget, kötelezettséget és megbízást adna neked, így aztán el kell fogadnod azokat” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (1)). Miután elolvastam Isten szavait, a szívem hirtelen felderült. Bár az orvos már régen kimondta felettem a halálos ítéletet, amíg az életem még nem ért véget, és a küldetésem nem teljesedett be, addig nem fogok meghalni, függetlenül attól, mennyire súlyosbodik a betegségem. Az, hogy mikor hal meg az ember, Isten kezében van; ennek semmi köze a betegsége súlyosságához. Ha egy nap mégis ebbe a betegségbe halok bele, az azt jelenti, hogy eljött az időm, és a küldetésem teljesült. Még ekkor is alá kell vetnem magam, és köszönetet kell mondanom Istennek a kegyelméért, hogy lehetőséget adott a kötelességem végzésére és az igazságra való törekvésre. Lehetővé tette számomra, hogy számos igazságot és misztériumot megértsek, és megismerjem az élet értelmét. Még ha meg is halok, az életem nem volt hiábavaló. Ennek megértése hatalmas megkönnyebbülést hozott. Hajlandóvá váltam arra, hogy a betegségem közepette is törekedjek az igazságra, és kitartsak a kötelességem mellett, és többé nem aggódtam a saját életem vagy halálom miatt.
2020 októberében elmentem egy tartományi kórházba kivizsgálásra. Az orvos azt mondta: „Lehetetlen, hogy pulmonális hipertóniája legyen. Ennél a betegségnél az átlagos várható élettartam mindössze két-három év, és az ön jelenlegi állapota egyáltalán nem tükrözi ezt.” Ezután egy sor vizsgálatra küldött. Miután átnézte az eredményeket, elismerte, hogy valóban pulmonális hipertóniám van, de viszonylag enyhe, és a szívműködésem még mindig rendben van. Tudtam, hogy ez Isten oltalma. Olyan sokan mások, akik ebben a betegségben szenvednek, kipróbáltak különféle kezeléseket: egyeseknél néhány éven belül szívelégtelenség alakul ki, míg mások meghalnak, amikor az állapotuk rosszabbodik. De én élek ma, és képes vagyok végezni a kötelességemet. Ez valóban Isten kegyelme és irgalma! Most, bár ez a betegség mindig velem van, többé nem tekintem béklyónak, és nem érzek fájdalmat miatta. Ehelyett el tudom fogadni, és alá tudom vetni magam. Azt is felismertem, hogy ez a betegség Isten általi megmentésem és az Ő oltalma felettem. Szívem mélyéből köszönöm Istennek!
