93. Nem aggódom többé a feleségem betegsége miatt

2005 tavaszán a feleségemmel, Huj-csüannal abban a szerencsében részesültünk, hogy elfogadtuk Mindenható Isten utolsó napokbeli evangéliumát, és később mindketten felvállaltuk a kötelességeinket a gyülekezetben. Valahányszor nehézségekbe és kihívásokba ütköztünk a kötelességeink során, együtt imádkoztunk, kerestük az igazságot és olvastuk Isten szavait, valamint segítettünk egymásnak, és beszélgettünk. Isten szavainak útmutatása nyomán megértettünk néhány igazságot. Észre sem vettük, és több mint tíz év telt el, és már mindketten a hatvanas éveinkben jártunk. Az egészségünk megromlott, különösen a feleségemé. Magas lett a vérnyomása, és gyakran kellett gyógyszert szednie. Néha, amikor az állapota igazán súlyosra fordult, szédült, és mozdulni sem bírt. A szíve és a gyomra is elég rossz állapotban volt. A mindennapi életünkben gondoskodtunk egymásról, beszélgettünk, és támogattuk egymást, én pedig nyugodtnak és elégedettnek éreztem magam.

2023 szeptemberében egy nap levelet kaptam a felsőbb vezetőktől, amelyben arra kértek, hogy vállaljam el az evangelizációs munkát egy másik térségben. Nagyon örültem ennek, és tudtam, hogy ezzel Isten a kegyében részesít és felemel engem. Bár értettem néhány alapelvet, és volt némi tapasztalatom az evangélium hirdetésében, még mindig sok hiányosságom volt az igazságról való beszélgetés terén. Ha máshová mennék végezni a kötelességemet, több lehetőségem lenne, hogy képezzem magam, gyakran tudnék társalogni a testvérekkel, és igazán gyorsan fejlődnék. Ráadásul az evangelizációs munka Isten házának központi munkája, és Isten legsürgetőbb szándéka az, hogy minél több ember jöjjön Őelé, és fogadja el az üdvösségét, ezért figyelembe kellett vennem Isten szándékát, és együtt kellett működnöm az evangelizácós munkával. Erre gondolva a feleségem felé fordítottam a fejem, és arra gondoltam: „Mi lesz vele, ha elmegyek? Teljesen egyedül marad itthon. Már így is magas a vérnyomása, a szisztolés értéke 160 és 180 Hgmm körül, a diasztolés pedig 120 és 130 Hgmm körül mozog. Amikor rosszullét tör rá, úgy érzi, mintha forogna vele az ágy, és összedőlne a szoba, és csak fekszik az ágyban, túlságosan rémülten ahhoz, hogy akár csak megmozduljon. Vajon képes lenne boldogulni úgy, hogy nem vagyok mellette és nem gondoskodok róla?” Akaratlanul is elmerültem ezekben az aggodalmakban. Könnyeket láttam a feleségem szemében, és megkérdeztem tőle: „Mi a baj?” Egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt: „Ha elmégy, nem lesz senki, akire rábízhatnám magam. Öregszem, és beteges a testem. Ha mellettem vagy, az azt jelenti, hogy van kire támaszkodnom, és van, aki törődik velem.” A feleségem szavakba öntötte azt, amin legbelül gondolkodtam: „Vajon szomorú és zaklatott lesz, ha elmegyek? És ha rosszabbodik az állapota, és hirtelen felugrik a vérnyomása, mit fog tenni? A fiunk a kötelességeit végzi a gyülekezetben, és nem lehet velünk, de én még gondoskodhatok róla, ha mellette vagyok. Az emberek gyakran mondják: »fiatalon társak, öregkorban partnerek«, és ahogy öregszünk, az az elvárás, hogy együtt kell lennünk, vigyázva egymásra.” Erre gondolva nem tudtam, mit tegyek. Folyton ezen rágódtam magamban, de egyszerűen nem tudtam dönteni. A közelben lakó nővérek meglátogatták őt, de én csak aggódtam, arra gondolva: „Mi van, ha rosszul lesz, és valami baj történik? Képes lesz boldogulni nélkülem? Ki fog gondoskodni róla? Talán írnom kellene egy levelet a vezetőknek, hogy elmagyarázzam a valós nehézségeinket, és megkérjem őket, hogy keressenek valaki mást.” De aztán azt gondoltam: „Az evangelizációs munka felügyelete súlyos felelősség, és mivel ez a kötelesség engem talált meg, ez Isten szuverenitása és elrendezése. Ha nem megyek el végezni, az engedetlenség lenne, de mi lesz a feleségemmel, ha elmegyek? Őt sem hanyagolhatom el.” Ezért imádkoztam Istenhez: „Istenem, végezni akarom ezt a kötelességet, de a feleségem betegsége valódi nehézséget jelent. Istenem, nem tudom, mit tegyek. Kérlek, adj útmutatást nekem!” Abban a pillanatban eszembe jutott Isten szavainak egy szakasza: „És mindenben Isten családjának érdekeit tartod elsődlegesnek” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Milyen a kapcsolatod Istennel?). Megértettem, hogy teremtett lény vagyok, és alá kell vetnem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, valamint a gyülekezet munkáját kell előtérbe helyeznem. Az evangélium hirdetése és a kötelességeim végzése elháríthatatlan felelősség, és alá kell vetnem magam.

Másnap reggel láttam, hogy a feleségem az ágyban fekszik. A vérnyomása ismét felszökött, túlságosan szédült ahhoz, hogy felkeljen, az arca pedig sápadt és nyúzott volt. A szívem ismét nyugtalan lett, és arra gondoltam: „A betegsége bármikor lecsaphat – mi van, ha felkel vízért, és elájul, és ez más betegségekhez vagy akár bénuláshoz vezet? Így, hogy ilyen állapotban van, nem tudnám nyugodt szívvel itthagyni! Főleg, mert ahogy öregszik, egyre nagyobb eséllyel fog kiújulni a betegsége, és még inkább szüksége lesz a gondoskodásomra. Írhatnék a vezetőknek, hogy megkérdezzem, a feleségem velem jöhetne-e, hogy együtt végezzük a kötelességeinket, és ő végezhetne vendéglátói kötelességet. Így nem kellene aggódnom miatta.” Később megírtam egy levelet, de ahogy a megírt levelet néztem, nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Azt kérdeztem magamtól: „Mit teszek én ezzel a levéllel? Hát nem csak feltételeket szabok? Hívő vagyok, mégis, amikor olyan kötelességgel szembesülök, amely nem egyezik a vágyaimmal, kifogásokat keresek, hogy visszautasítsam. Milyen módon vetem alá magam ezzel? Hát nem arra kérem Istent, hogy az én akaratom szerint tegye a dolgokat? Van bennem egyáltalán bármi józan ész?” Ismét ránéztem a feleségemre, hogy milyen rosszul van, és kavarogtak a gondolataim. Az egyik oldalon az evangélium hirdetésének kötelessége állt, a másikon pedig a feleségem betegsége. Aggódtam miatta, de nem akartam lemondani a kötelességemről sem. Abban a pillanatban a feleségem szédülése enyhült, és mindketten letérdeltünk, hogy imádkozzunk Istenhez. Azt mondtam: „Istenem, hajlandó vagyok elfogadni a kötelességemet, de túl kicsi az érettségem ahhoz, hogy félretegyem a feleségemet. Kérlek, adj nekem útmutatást!”

Az áhítatom során olvastam Isten szavait, és a gyakorlás útjára találtam. Isten azt mondja: „Valójában Isten soha nem szándékozott erőltetni, megkötözni vagy manipulálni az embereket. Isten soha nem korlátozza vagy kényszeríti az embereket, és még kevésbé erőlteti őket. Amit Isten ad az embereknek, az bőséges szabadság – megengedi az embereknek, hogy megválasszák az utat, amelyen járniuk kell. Még ha Isten házában vagy is, és még ha Isten előre elrendelt és kiválasztott is téged, akkor is szabad vagy. Választhatod, hogy elutasítod Isten különféle követelményeit és elrendezéseit, vagy dönthetsz úgy, hogy elfogadod őket; Isten megadja neked a szabad választás lehetőségét. De nem számít, mit választasz, vagy hogyan cselekszel, vagy mi a nézőpontod egy olyan ügy kezelésében, amellyel szembesülsz, vagy milyen eszközöket és módszereket használsz végül annak megoldására, felelősséget kell vállalnod a tetteidért. A végső kimeneteled nem a személyes ítéleteiden és meghatározásaidon alapul, ehelyett Isten nyilvántartást vezet rólad. Miután Isten nagyszámú igazságot kifejezett, és miután az emberek meghallották ezt a nagyszámú igazságot, Isten szigorúan fel fogja mérni minden egyes ember helyes és helytelen cselekedeteit, és minden egyes ember végső kimenetelét az alapján határozza meg, amit Ő mondott, amit Ő megkövetel, és az emberek számára Őáltala megfogalmazott alapelvek alapján. Ebben a kérdésben Isten vizsgálódása, valamint Isten vezénylései és elrendezései nem azt jelentik, hogy Isten manipulálja az embereket, vagy hogy Ő megköti az embereket – te szabad vagy. Nem kell óvakodnod Istentől, és nem kell félned vagy nyugtalankodnod. Te az elejétől a végéig szabad ember vagy. Isten szabad környezetet ad neked, akaratot, hogy szabadon válassz, és teret a szabad választásra, lehetővé téve, hogy magad válassz, és bármi is lesz végül a kimeneteled, azt teljes mértékben az általad választott út határozza meg. Ez igazságos, nemde? (Igen.) Ha végül meg leszel mentve, és olyan valaki vagy, aki aláveti magát Istennek és összeegyeztethető Istennel, és olyan valaki vagy, akit Isten elfogad, akkor azt a helytálló döntéseid miatt kapod; ha végül nem leszel megmentve, és nem vagy képes összeegyeztethető lenni Istennel, és Isten nem nyer meg téged, és nem vagy olyan valaki, akit Isten elfogad, akkor az is a te saját döntéseidnek köszönhető. Ezért Isten az Ő munkájában nagy teret ad az embereknek a választásra, és abszolút szabadságot is ad nekik” (Az Ige, VII. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (2.)). Miután Isten szavait olvastam, végre ráébredtem: „Isten szabad akaratot adott a választásra, és amikor kötelesség hárul rám, Isten figyeli a választásomat és az utat, amelyre lépek – hogy azt választom-e, hogy alávetem magam Istennek, és teremtett lényként végzem a kötelességemet, vagy azt választom, hogy félreteszem a kötelességemet, és otthon maradok, hogy gondoskodjak a feleségemről. A vezetők arra kértek, hogy vállaljam el az evangelizációs munka vezetését. Ez lehetőséget ad arra, hogy képezzem magam a kötelességemben, és Isten szándéka van e mögött. A csapások egyre súlyosabbá válnak, és sokan még mindig nem hallották Isten hangját, és még mindig a Sátán gyötrelme és bántalmazása alatt szenvednek. Isten nem akarja látni, hogy a csapásokba hulljanak, és azt reméli, hogy minél több ember hirdeti az evangéliumot, és tesz bizonyságot az Ő utolsó napokbeli munkájáról.” De bár tudtam, hogy az evangelizációs munkának sürgősen együttműködő emberekre van szüksége, aggódtam, hogy a feleségem rosszul lehet, ezért otthon akartam maradni, és gondoskodni róla; vissza akartam utasítani és el akartam kerülni a kötelességemet. Még azt is akartam, hogy jöjjön el velem, hogy vendéglátó kötelességet végezhessen, noha tudtam, hogy az állapota miatt nem tudná végezni ezt a kötelességet. A viselkedésem valóban az Istennek való alávetettség teljes hiányát mutatta. Ha nem tudnám végezni a kötelességemet, mert a feleségemről akarok gondoskodni, nemcsak hogy nem viszonoznám a szív vérét, amit Isten belém fektetett, de elveszíteném a lehetőséget is arra, hogy képezzem magam a kötelességem végzése közben, és elnyerjem az igazságot, és az életbe való belépésem is kárát látná. Előtérbe kellett helyeznem a gyülekezet munkáját, és aktívan el kellett fogadnom a kötelességemet, mivel ezt kell tennie egy teremtett lénynek.

Később azt gondoltam: „Miért nem tudom elengedni a szívemben a feleségemet? Még arra is gondoltam, hogy kibújjak a kötelességem alól, csak hogy gondoskodhassak róla.” A gondolkodás során rájöttem, hogy ez azért van, mert testi érzésekben éltem. Olvastam Isten szavait: „Nem adom meg a lehetőséget az embereknek arra, hogy kifejezzék érzéseiket, mivel Én testi érzések nélküli vagyok, és rendkívüli mértékben megutáltam az emberek érzéseit. Az emberek közötti érzések miatt taszítottak Engem félre, és így váltam »mássá« a szemükben; az emberek közötti érzések miatt felejtettek el Engem; az ember az érzései miatt ragadja meg a lehetőséget, hogy »lelkiismeretét« felvegye; az ember az érzései miatt idegenkedik mindig az Én fenyítésemtől; az ember az érzései miatt nevez Engem tisztességtelennek és igazságtalannak, és mondja, hogy nem törődöm az ember érzéseivel, amikor a dolgokat kezelem. Vajon Nekem is vannak rokonaim a földön? Ki dolgozott valaha Hozzám hasonlóan éjjel-nappal, anélkül, hogy élelemre vagy alvásra gondolt volna, az Én teljes irányítási tervem érdekében? Hogyan lehetne az ember Istenhez hasonlítható? Hogyan lehetne az ember összeegyeztethető Istennel? Hogyan lehetne Isten, aki teremt, ugyanolyan jellegű, mint az ember, aki teremtetett? Hogyan tudnék mindig együtt élni és cselekedni az emberrel a földön? Ki képes aggódni a szívemért?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 28. fejezet). „Vannak, akik rendkívül érzelmesek. Mindennap az érzelmeik szerint élnek mindabban, amit mondanak, és abban, ahogy viselik magukat és kezelik az ügyeket. Érzéseket táplálnak különféle személyek iránt, és napjaikat kapcsolatokkal és érzésekkel kapcsolatos ügyekkel töltik. Az érzések birodalmában élnek mindenben, amivel szembesülnek. [...] az érzéseik túl elsöprőek. Azt mondhatjuk, hogy ennek az embernek a végzetes hiányossága az érzések. Mindenben az érzéseik korlátozzák őket, képtelenek az igazságot gyakorolni vagy elvek szerint cselekedni, és gyakran hajlamosak lázadni Isten ellen. Az érzéseik a legnagyobb gyengeségük, a végzetes hiányosságuk, és az érzéseik teljes mértékben képesek tönkretenni és elpusztítani őket. A túlságosan érzelmes emberek képtelenek gyakorlatba ültetni az igazságot vagy alávetni magukat Istennek. A hús-vér testtel vannak elfoglalva, ostobák és zavaros fejűek. Az ilyen emberek természete az, hogy nagyon érzelmesek, és az érzéseik szerint élnek” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan ismerhető meg az ember természete?). Miután Isten szavait olvastam, megértettem, miért gyűlöli Isten az emberek közötti érzéseket. Azért, mert amikor az emberek érzések között élnek, a legkevésbé sem veszik figyelembe a kötelességüket, sőt képesek elárulni Istent. Most Isten evangelizációs munkája minden nemzet felé terjed, és a testvérek aktívan hirdetik az evangéliumot, és bizonyságot tesznek Istenről. Volt némi megértésem az evangélium hirdetésével kapcsolatos igazságokról és alapelvekről, és elértem némi eredményt az evangelizációs munkámban, így végeznem kellett a kötelességemet. De nem vettem figyelembe Isten szándékát, és helyette a feleségem egészsége miatt aggódtam. Aggódtam, hogy magányos lesz otthon egyedül, és hogy nem lesz senki, aki gondoskodjon róla, ha rosszul lenne. Az érzéseim irányítottak, és egyáltalán nem vettem figyelembe az evangelizációs munkát. Annak érdekében, hogy otthon gondoskodhassak a feleségemről, írni akartam a vezetőknek, hogy közöljem, nem megyek el többé végezni a kötelességemet, vagy megkérdezzem, hogy a feleségem eljöhet-e velem, hogy vendéglátási kötelességet végezzen, így gondoskodhatnék róla. Belegondolva, mivel a feleségem olyan rossz egészségi állapotban volt, az, hogy vendéglátási kötelességet végezzen, teljesen ellentétes volt az alapelvekkel, de a házastársi érzéseim miatt nem vettem figyelembe az alapelveket, amelyek szerint az embereket felhasználják Isten házában. Csak azt vettem figyelembe, hogy ha együtt lehetnénk, és ha gondoskodhatnék róla, az elég lenne. Rájöttem, hogy a feleségem iránti érzéseim túl erősek. A szívemben a feleségem iránti érzések fontosabbak voltak, mint Isten házának érdekei és a kötelességem. Milyen helye volt akkor Istennek a szívemben? Az érzéseim szerint éltem, és azok minden tekintetben gúzsba kötöttek. Nem tudtam végezni a kötelességeimet, nem is beszélve az igazság gyakorlásáról és az Istennek való alávetettségről. Az ilyen viselkedés teljesen gyűlöletes Isten számára. Gyorsan imádkoztam Istenhez: „Istenem, az érzéseim miatt nem tudom igazán alávetni magam Neked, és még a kötelességem alól is ki akartam bújni. Nincs lelkiismeretem! Istenem, szeretnék bűnbánatot tartani, és azt kérem Tőled, vezess engem, hogy kiszabaduljak az érzéseim béklyóiból, és jól végezzem a kötelességeimet.”

Később többet olvastam Isten szavaiból, és a szívem világosabb lett. Isten azt mondja: „Isten házasságot rendelt számodra és adott egy társat neked. Házasságra lépsz, ám az Isten előtti identitásod és státuszod nem változik. Akár férfi vagy, akár nő, egy dolog mindkettőtökben közös, mégpedig az, hogy a Teremtő előtt mindketten teremtett lények vagytok. A házasság keretei között elviselitek és szeretitek egymást, segítitek és támogatjátok egymást, ez pedig a felelősségeiteknek való eleget tevés. Isten előtt azonban a teljesítendő felelősségeid és a megvalósítandó küldetésed nem helyettesíthetők a társaddal szemben teljesített feladataiddal. Ezért, ha a társadat illető felelősségeid összeütközésbe kerülnek azzal a kötelességgel, amelyet egy teremtett lénynek kell végrehajtania Isten előtt, a teremtett lény kötelességének végrehajtását kell választanod, nem pedig a társadat illető felelősségek teljesítését. Ez az az irány és cél, amelyeket választanod kell, és persze ez az a küldetés is, amelyet teljesítened kell. Egyesek azonban tévesen a házastársi boldogság hajszolását, vagy a társukat illető felelősségeik teljesítését, valamint a társukkal való törődést, gondoskodást, az ő dédelgetését és megóvását teszik életük küldetésévé, és a társukat a mennyországuknak, az életüknek tekintik – ez helytelen. [...] Ezért Isten nem fog megemlékezni az olyan házastárs tetteiről, aki a házasság keretei között mindenáron a házastársi boldogságra törekszik, vagy annak érdekében bármilyen áldozatra hajlandó. Nem számít, milyen jól vagy milyen tökéletesen teszel eleget a kötelezettségeidnek és a feladataidnak a társaddal szemben, vagy mennyire felelsz meg a társad elvárásainak – más szóval nem számít, milyen jól vagy milyen tökéletesen tartod fenn a házastársi boldogságodat, vagy az mennyire irigylésre méltó –, ez nem jelenti azt, hogy teljesítetted a teremtett lény küldetését, sem azt nem bizonyítja, hogy megfelelő színvonalon álló teremtett lény vagy. Lehet, hogy tökéletes feleség vagy tökéletes férj vagy, ez azonban a házasság kereteire korlátozódik. A Teremtő az alapján méri le, hogy miféle ember vagy, hogy hogyan végzed a teremtett lény kötelességét Előtte, milyen utat követsz, milyen az életszemléleted, mire törekszel az életben és hogyan teljesíted a teremtett lény küldetését. Isten ezekkel a dolgokkal méri az általad teremtett lényként követett utat és a jövőbeli rendeltetési helyedet. Nem az alapján méri ezeket a dolgokat, hogy feleségként vagy férjként hogyan teljesíted a feladataidat és a kötelezettségeidet, sem az alapján, hogy a társad iránti szereteted tetszik-e a társadnak” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (11.)). Isten szavai világosan közlik azokat a felelősségeket, amelyeknek a házastársaknak eleget kell tenniük egymás felé. Amikor a kötelességek feltartóztatása elkerülhető, a házastársaknak figyelembe kell venniük egymást, törődniük kell egymással, segíteniük és támogatniuk kell egymást. A múltban, amikor nem késleltettem a kötelességeimet, amikor a feleségem egészsége rossz volt, vele voltam és gondoskodtam róla, és ezzel eleget tettem a férji felelősségemnek és kötelezettségeimnek. Ez azonban nem jelentette azt, hogy egy teremtett lény kötelességeit végzem, és eleget teszek egy teremtett lény felelősségeinek. Amikor a gyülekezet megköveteli tőlem, hogy végezzem a munkáját, elvitathatatlan kötelességem előtérbe helyezni a gyülekezet munkáját, és eleget tenni egy teremtett lény felelősségeinek. Vagyis amikor a feleségemről való gondoskodás ütközik a kötelességeimmel, a kötelességeim végzését kell választanom. Ez a helyes választás, ez a kötelesség, amelyet jól kell végeznem, és a felelősség, amelynek eleget kell tennem. Jelenleg az evangelizációs munkához sürgősen együttműködő emberekre van szükség, és az evangélium hirdetése és az Istenről való bizonyságtétel az én felelősségem és küldetésem. Határozottan a kötelességeim végzését kell választanom. De én a „férji és feleségi mély szeretet” és a „fiatalon társak, öregkorban partnerek” sátáni eszméiben merültem el, és a házastársak közötti érzelmi köteléket minden más fölé helyeztem, azt gondolva, hogy ahogy öregszünk, együtt kell maradnunk, kísérnünk kell egymást, törődnünk, segítenünk és támogatnunk kell egymást, és hogy mindig együtt kell lennünk. Különösen mivel a feleségem rossz egészségi állapotban van, azt gondoltam, hogy azzal, hogy gondoskodom róla, eleget teszek a férji felelősségemnek, és hogy csak akkor nyugszik meg, ha mellette vagyok, és akkor ismerjük meg a boldogságot öregkorunkban. Az elmémet kitöltötték a feleségem betegségével és a jövőbeli életünkkel kapcsolatos gondolatok, és egyáltalán nem vettem figyelembe a gyülekezet evangelizációs munkáját, és azt sem, hogyan teljesítsem az evangélium hirdetésének és az Istenről való bizonyságtételnek a küldetését. Még vissza is akartam utasítani a kötelességeimet. Az igazság gyakorlásának tekintettemazt, hogy eleget tegyek a házastársak közötti felelősségnek, és a feleségemről való gondoskodást és a vele való együttlétet az életem egyetlen céljának láttam. Bár Isten szavai megvilágosítottak, hogy megértsem a szándékát, mégis azt választottam, hogy otthon maradok mellette, hogy gondoskodjak róla. A szívemben minden más fölé helyeztem a feleségemet, még Isten fölé is. Igazán lázadó voltam! A dolgokat a „fiatalon társak, öregkorban partnerek” sátáni nézőpontja szerint szemléltem. Még azt is jobbnak láttam, hogy kibújjak a kötelességeim alól, hogy otthon maradjak és gondoskodjak a feleségemről. Milyen önző voltam! Nem számít, milyen jól gondoskodtam a feleségemről, ezzel csupán eleget tettem a házastársi felelősségnek és kötelezettségnek, ez nem az igazság gyakorlása volt. Azonban egy teremtett lény kötelességeinek jó végzése, eleget tenni az evangelizációs munkában vállalt felelősségeimnek és a küldetésem végrehajtása az, ami értéket és értelmet ad az életemnek, és ezek azok a célok, amelyekre törekednem kell. Isten lehetőséget adott nekem, hogy higgyek Benne és megmentést nyerjek, valamint lehetőséget, hogy képezzem magam a kötelességeimben és elnyerjem az igazságot, mégsem tudtam megfelelően végezni a kötelességeimet, hogy viszonozzam Isten szeretetét. Még sátáni nézetekhez is ragaszkodtam, és nem volt bennem hűség és alávetettség Isten iránt. Valóban hiányzott belőlem a lelkiismeret és az emberi mivolt. Ez nemcsak azt váltaná ki, hogy Isten utáljon, hanem végül pusztulásba is döntene.

Később rájöttem, hogy az, hogy képtelen voltam elengedni a feleségemet, és az a gondolatom, hogy csak akkor tudok jól gondoskodni róla, ha mellette vagyok, az Isten szuverenitásába vetett hit hiányát mutatta. Felidéztem Isten szavait: „Az ember sorsát Isten keze irányítja. Te képtelen vagy irányítani magadat: még ha az ember mindig a saját érdekében rohan és szorgoskodik is, továbbra is képtelen irányítani magát. Ha ismerhetnéd a saját kilátásaidat, ha irányíthatnád a saját sorsodat, akkor is teremtett lény lennél?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Az ember normális életének helyreállítása és eljuttatása csodálatos rendeltetési helyére). „Ki az, aki valóban képes teljesen feláldozni magát Értem és felajánlani mindenét Énértem? Ti mindannyian félszívűek vagytok; gondolataitok körbe-körbe járnak, a családra, a külvilágra, az ételre és a ruházatra gondolva. Annak ellenére, hogy itt vagy Előttem, és Értem teszel dolgokat, a szívedben még mindig az otthon lévő feleségedre, gyermekeidre és szüleidre gondolsz. Vajon ők a te tulajdonaid? Miért nem bízod őket az Én kezeimre? Nem bízol Bennem? Vagy attól félsz, hogy az elrendezéseim nem lesznek megfelelőek számodra? Miért jár mindig az eszed a hús-vér test szerinti családodon és szeretteiden? Elfoglalok Én egy bizonyos helyet a szívedben?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 59. fejezet). Isten szavai ráébresztettek, hogy a sorsom Isten kezében van, hogy a feleségem sorsa is Isten kezében van, és hogy én nem irányíthatom a sorsát. A fizikai állapota, hogy megbetegszik-e, vagy hogy súlyosbodik-e a betegsége, mind Isten szuverenitása alatt áll, és nem arról van szó, hogy ha mellette maradok és gondoskodom róla, akkor megszabadul a betegségtől. Ekkoriban minden napot mellette töltöttem, és gondoskodtam róla, de hát nem az volt a helyzet, hogy még mindig magas volt a vérnyomása, és annyira szédült, hogy mozdulni sem bírt? Rájöttem, hogy nem értettem igazán Isten szuverenitását, és nem is hittem igazán, nem is vetettem alá magam igazán, és amikor a feleségem betegségéről volt szó, mindig megpróbáltam magam irányítani azt, és kitörni Isten szuverenitása alól. Mennyire hiányzott belőlem a józan ész! Általában csak jelszavakat hangoztattam, mondván, hogy Isten szuverén minden felett, de Istennek nem volt helye a szívemben, és nem értettem igazán Isten szuverenitását és tekintélyét, és amikor Isten ténylegesen próbára tett, egyáltalán nem tettem bizonyságot. Nem mertem Istenre bízni őt. Miben nyilvánult meg akkor a valódi hitem Istenben? Isten irányít mindent, és szuverén minden felett, és az, hogy a feleségem mennyi szenvedést fog elviselni, mit fog átélni, mennyi nehézséggel kell szembenéznie, hogy súlyosbodik-e a betegsége, vagy lebénul-e, mind Isten kezében van. Ha Isten előre elrendelte, hogy a betegsége súlyosbodjon vagy hogy lebénuljon, akkor hiába maradok mellette, tehetetlen leszek. Ha előre el van rendelve, hogy lebénuljon, akkor le fog bénulni. Ha Isten nem rendelte el előre, hogy a betegsége súlyosbodjon vagy bénulást okozzon, akkor még ha nem is vagyok ott, hogy gondoskodjak róla, az állapota nem fog romlani. Eszembe jutott egy kórházigazgató, akit ismertem. A felesége egyik nap még teljesen jól volt, de másnap rosszul lett, és kórházba került, és a kivizsgálás után kiderült, hogy előrehaladott rákja van. Ez az igazgató orvosszakértő volt, és bár a felesége mellett maradt, tehetetlen volt, és az asszony végül meghalt, miután a kezelés sikertelennek bizonyult. Volt egy testvér is, aki együtt dolgozott velem. Hetvenéves volt. Elveszítette a feleségét, a gyermekei pedig máshol dolgoztak. Néha, amikor beteg volt, senki sem volt mellette, de ő Istenre hagyatkozott, hogy megtanulja a leckét, normálisan végezte a kötelességeit, és megmaradt az egészsége. Ebből láttam, hogy az emberek nem irányíthatják a saját sorsukat, és mások sorsát sem. Mindenki sorsa Isten kezében van. Újra arra gondoltam, hogy a feleségem is hisz Istenben, ami azt jelentette, hogy amikor rossz állapotban volt, vagy beteg volt, imádkozhatott Istenhez, és kereshette az igazságot, és csak Isten szavainak útmutatása és megvilágosítása által találhatott békére és nyugalomra a szíve, és bármilyen jól gondoskodtam is róla, amikor beteg volt, nem állt hatalmamban segíteni neki. Isten kezébe kellett helyeznem őt. Isten szavainak útmutatása nyomán abbahagytam az aggódást és idegeskedést a feleségem betegsége miatt, és a szívem megkönnyebbült és felszabadult. Ezért írtam a vezetőknek, kifejezve hajlandóságomat, hogy elmenjek, és végezzem a kötelességemet.

Később a feleségem egészsége javult egy kicsit, és rájött, hogy nem volt hely Isten számára a szívében, és nem hitt Isten szuverenitásában. Azért nem akarta, hogy elmenjek, mert csak velem, mint támasszal érezte magát biztonságban. Ő is elgondolkodott önmagán, és hajlandó volt alávetni magát Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Bárhová is megyek végezni a kötelességemet, támogatni fog, és azt mondta, ne aggódjak miatta. Azt mondta, imádkozni fog Istenhez, Rá támaszkodik, hogy megtapasztalja a szavait, és az életbe való belépésére összpontosít. Később elmentem, hogy az evangelizációs munka felelőse legyek, és nem sokkal később hallottam, hogy a feleségem betegsége sokat javult, és a tőle telhető legjobban végezte a kötelességét.

Ezen a tapasztalaton keresztül rájöttem, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottam az érzéseimnek, és hogy az érzéseim miatt még a kötelességemet is képes lettem volna visszautasítani, és képes lettem volna elárulni Istent, ami azt mutatta, hogy nem volt bennem hűség és alávetettség Isten iránt. Azt is megértettem, hogyan tekintsek a feleségem betegségére, és hajlandóvá váltam arra, hogy alávessem magam Isten szuverenitásának és elrendezéseinek, és előtérbe helyezzem a kötelességemet. Hála Istennek az irántam való szeretetéért és üdvösségéért!