94. Elengedtem a státuszhoz való ragaszkodásomat

2023 decemberében prédikátornak választottak. Amikor meghallottam a hírt, kicsit aggódni kezdtem: „Prédikátorként több gyülekezetért is felelnem kell. Gyakran kell majd gyülekezeti vezetőkkel és diakónusokkal összegyűlnöm, és közösséget vállalnom velük a munka irányítása érdekében. Ehhez érteni kell az igazságot, és képesnek kell lenni az igazságról közösséget vállalni a problémák megoldása érdekében. Csak rövid ideje hiszek Istenben, és csak kevéssé értem az igazságot. Épp csak elkezdtem a gyülekezeti vezetői képzést, és még mindig nagy hiányosságaim vannak abban, hogy az igazságról közösséget vállalva oldjak meg problémákat. Ha nem tudom megoldani a problémákat, amikor a testvérekkel gyűlök össze, mit fognak gondolni rólam? Vajon nem azt fogják gondolni, hogy nem vagyok alkalmas erre a kötelességre, és nem fognak lenézni engem?” De aztán arra gondoltam: „A kötelesség Isten engedélyével adódik, és ráadásul ez Isten kegyelme. Nem okozhatok csalódást Istennek, és a munkavégzés során Rá kell támaszkodnom.” Így hát elfogadtam ezt a kötelességet.

Kezdetben csak levelek útján kommunikáltam a gyülekezeti vezetőkkel és diakónusokkal a munkáról, de ez nem volt túl hatékony. Egyes munkák megkívánták, hogy találkozzunk, hogy saját szememmel lássam a helyzetet, és gyakorlati útmutatást adjak. Arra gondoltam, hogy a legtöbb gyülekezeti vezető hosszabb ideje hisz Istenben, mint én, és biztosan több igazságot értenek nálam. Ha nem tudok jól közösséget vállalni, és nem tudom megoldani a problémáikat és nehézségeiket, az nem lenne nagyon kínos? Ha levelek útján kommunikálunk, először tisztán megérthetem a problémát, aztán időt szánhatok a töprengésre, és ha valamit nem értek, kérhetek segítséget a feletteseimtől. Legalább nem járatom le magam mindenki előtt. Azonban összejövetelek nélkül nem lehetett részletesen megérteni a problémáikat és nehézségeiket, így nem volt más választásom, mint meghívni őket egy összejövetelre. Aznap rendkívül ideges voltam. Az összejövetel alatt egy nővér azt mondta, hogy sok problémával találkozott a tisztogatási munka során, nem tudta, hogyan oldja meg őket, és a lelkiállapota is rossz volt. Először teljesen leblokkolt az agyam, és elsőre nem értettem, mi a probléma, így még idegesebb lettem. Arra gondoltam, hogy a nővér még mindig arra vár, hogy közösséget vállaljak vele, és aggódtam, mit fognak gondolni a testvérek, ha az első összejövetelemen nem tudom megoldani a problémákat. Vajon nem azt fogják gondolni, hogy a prédikátori munka túl nehéz nekem, ha még ezt a problémát sem tudom megoldani? Hogy megakadályozzam, hogy a testvérek átlássanak rajtam, nem volt más választásom, mint kényszeríteni magam, hogy Isten szavai között keresgéljek. Hosszú keresgélés után sem találtam olyan szavakat, amelyek a nővér lelkiállapotára vonatkoztak volna. Végül nagy nehezen találtam egy részletet, de miután felolvastam, senki sem vállalt vele kapcsolatban közösséget. A szobában síri csend volt, és én halálosan szégyelltem magam. Azt gondoltam magamban: „Ez kész csőd. Biztos az történt, hogy az Isten szavaiból talált részlet nem volt helyénvaló, és nem tudja megoldani a problémát. A testvérek most már biztosan tudják, milyen szinten vagyok valójában. Hogyan nézzek a szemükbe a jövőben?” Minél többet gondolkodtam ezen, annál inkább úgy éreztem, hogy nem tudom ezt a kötelességet végezni. Végül csak odavetettem pár szót közösségvállalás gyanánt, majd gyorsan témát váltottam azzal, hogy a munkáról kezdtem kérdezősködni. De mivel ideges voltam, és aggódtam, hogyan fognak rám nézni a testvérek, ha nem tudom megoldani a problémákat, csak felületes képem lett a munkáról, és épphogy kibírtam a gyűlés végéig. Nagyon negatív voltam, amikor hazaértem, és azt gondoltam magamban: „A mai összejövetel teljes kudarc volt. Nemcsak hogy nem sikerült megoldanom a testvérek problémáit, de alaposan le is lepleztem a valódi tudásomat. Hogyan nézzek a testvérek szemébe a jövőben?” Abban az időben negatív állapotban éltem, és nem volt energiám Isten szavait enni és inni. A munka utánkövetésében sem voltam olyan szorgalmas, és szándékosan kerültem az összejöveteleket. Majdnem egy hónapig még a vezetőkkel és diakónusokkal sem mertem összejönni. Abban az időben néhány gyülekezeti vezető nem értette az alapelveket, és a tisztítási anyagok rendszerezése különösen lassan haladt. Több levélváltás után sem volt javulás, így személyesen kellett volna találkoznunk gyakorlati útmutatásért. Azonban én nem mentem el, hogy megőrizzem a tekintélyemet. Ez késleltette a tisztítási munka előrehaladását.

Később, amikor a munkatársaimmal gyűltem össze, elmondtam nekik az állapotomat. A nővér, akivel párban dolgoztam, mutatott nekem egy videót, amiben Isten szavait olvasták föl. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor vezetővé választanak meg valakit a testvérek, vagy előléptet valakit Isten háza, hogy egy bizonyos munkarészt vagy egy bizonyos kötelességet végezzen, az nem azt jelenti, hogy különleges státusza vagy pozíciója van az illetőnek, sem azt, hogy mélyebb igazságokat vagy több igazságot ért másoknál – azt pedig még kevésbé, hogy képes alávetni magát Istennek és nem fogja elárulni Őt. Természetesen nem jelenti azt sem, hogy ismeri Istent, és hogy olyasvalaki, aki féli Istent. Valójában ezek egyikét sem érte el. Az előléptetése és a művelése mindössze a szó egyszerű értelmében vett előléptetés és művelés, és nem egyenlő azzal, hogy Isten előre rendelkezett volna róla és elismerte volna őt. Egyszerűen azt jelenti az előléptetése és a művelése, hogy elő lett léptetve és művelésre vár. Ennek a művelésnek a végső kimenetele pedig attól függ, hogy törekszik-e az illető az igazságra, és hogy képes-e az igazságra való törekvés útját választani. Így aztán, amikor az egyházban valakit vezetővé léptetnek elő és művelnek, akkor azt csak a szó legegyszerűbb értelmében véve léptetik elő és művelik; ez nem azt jelenti, hogy vezetőként már megfelelő színvonalú és hozzáértő, vagy hogy máris képes vezetői munkát elvállalni és valódi munkát végezni – nem ez a helyzet. A legtöbb ember nem látja át ezeket a dolgokat, és a saját képzelődései alapján felnéz azokra, akiket előléptettek. Ez hiba. Nem számít, hány éve hisznek Istenben, vajon valóban birtokában vannak az igazságvalóságnak azok, akiket előléptettek? Nem feltétlenül. Képesek-e végrehajtani Isten házának munkarendjeit? Nem feltétlenül. Van felelősségérzetük? Hűségesek? Képesek alávetni magukat? Képesek keresni az igazságot, ha problémával szembesülnek? Mindez ismeretlen. Van-e istenfélő szíve ezeknek az embereknek? És pontosan milyen nagy az istenfélő szívük? Képesek-e arra, hogy kerüljék a saját akaratuk követését, amikor cselekednek? Képesek-e keresni Istent? Abban az időszakban, amíg vezetői munkát végeznek, képesek-e gyakran Isten elé járulni, hogy Isten szándékait keressék? Képesek-e az embereket az igazságvalóságba vezetni? Minden bizonnyal képtelenek ilyesmikre. Nem kaptak képzést, és nincs elegendő tapasztalatuk, ezért képtelenek ezekre a dolgokra. Ezért az, hogy valakit előléptetnek és művelnek, nem jelenti azt, hogy az illető már érti az igazságot, és azt sem jelenti, hogy már képes oly módon végezni a kötelességét, amely megfelelő színvonalú. Mi tehát a célja és a jelentősége annak, hogy valakit előléptetnek és művelnek? Az, hogy ezt a személyt, mint egyént, annak érdekében léptetik elő, hogy gyakoroljon, valamint, hogy különleges öntözésben és képzésben részesüljön, ezáltal lehetővé téve számára az igazságalapelveknek, valamint a különböző dolgok végzése és a különféle problémák megoldása alapelveinek, eszközeinek és módjainak, valamint annak a megértését, hogy miként kezelje azokat a különféle környezeteket és embereket, amelyekkel és akikkel Isten szándékai szerint találkozik, és miként foglalkozzon velük, mégpedig oly módon, ami óvja Isten házának érdekeit. E pontok alapján ítélve vajon kellőképpen képesek az Isten háza által előléptetett és művelt tehetséges emberek a munkájuk elvállalására és arra, hogy jól végezzék a kötelességüket az előléptetés és a művelés időszaka alatt, vagy az előléptetést és művelést megelőzően? Természetesen nem. Így aztán elkerülhetetlen, hogy a művelés időszaka alatt metszésben, ítéletben, fenyítésben, valamint leleplezésben, sőt akár elbocsátásban is részük legyen ezeknek az embereknek; ez normális, ez a képzés és művelés” (Az Ige, V. kötet – A vezetők és a dolgozók felelőssége. A vezetők és a dolgozók felelőssége (5.)). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy csak azért, mert valakit előléptetnek és képeznek, az nem jelenti azt, hogy jobb bárki másnál, sem azt, hogy rendelkezik az igazságvalósággal, vagy hogy képes átlátni és megoldani minden problémát. Amikor a gyülekezet előléptet és képez valakit, felelősséget és terhet ró rá, és lehetővé teszi számára, hogy több lehetősége legyen a gyakorlásra, valamint hogy megtanulja felismerni a problémákat, és keresni az igazságot a megoldásuk érdekében. Teljesen normális, ha van néhány dolog, amit nem ért vagy nem tud megoldani. Pontosan így volt ez akkor is, amikor a testvérekkel gyűltem össze és közösséget vállaltam. Mivel rövid ideje hittem Istenben, és épp csak elkezdtem ezt a kötelességet, teljesen normális volt, hogy nem tudtam, hogyan oldjak meg néhány problémát. Én viszont mindig azt hittem, hogy prédikátorként képesnek kell lennem a problémák megoldására, és nem mondhatom, hogy fogalmam sincs, mit kell tenni. Így az összejövetel alatt minden problémát át akartam látni és megoldani, és amikor ez nem sikerült, inkább elrejtettem a hiányosságaimat. Negatív is voltam, és azt az ítéletet mondtam magamról, hogy képtelen vagyok erre a kötelességre, és majdnem egy hónapig nem is mertem összejönni a vezetőkkel és diakónusokkal, ami késleltette a gyülekezet munkáját. Valójában, bár prédikátor voltam, még mindig ugyanaz az ember voltam. Még mindig sok hiányosságom volt, kevéssé értettem az igazságot, és többet kellett volna keresnem és kérdeznem azokról a dolgokról, amiket nem értettem vagy nem tudtam megtenni, és nyíltan közösséget kellett volna vállalnom a testvérekkel, kihasználva az ő erősségeiket, hogy ellensúlyozzam a gyengeségeimet, és jól végezzem a kötelességemet. Miután ezt megértettem, hajlandó voltam találkozni a gyülekezeti vezetőkkel egy összejövetelen.

De amikor írtam, hogy értesítsem őket az összejövetelről, a korábbi aggodalmaim tudat alatt újra felszínre törtek. Később Isten szavait olvastam: „Minden romlott ember szenved egy közös problémától: ha nincs pozíciójuk, nem nagyzolnak, amikor kapcsolatba lépnek vagy beszélnek valakivel, és nem is vesznek fel egy bizonyos stílust vagy hangnemet a beszédükben; egyszerűen csak átlagosak és normálisak, s nincs szükségük arra, hogy megjátsszák magukat. Nem éreznek semmilyen pszichológiai nyomást, nyíltan és szívből tudnak kommunikálni. Megközelíthetőek, és könnyű velük kapcsolatot teremteni; a többiek úgy érzik, hogy nagyon jó emberek. Amint pozícióhoz jutnak, magasra törnek és hatalmaskodnak, nem vesznek tudomást az átlagemberekről, senki sem közelítheti meg őket; úgy érzik, hogy egyfajta nemességgel bírnak, és hogy őket és az átlagembereket nem egy fából faragták. Lenézik az átlagembereket, beszéd közben nagyzolnak, és nem vállalnak nyíltan közösséget másokkal. Miért nem vállalnak többé nyíltan közösséget? Úgy érzik, hogy most már pozíciójuk van, és ők a vezetők. Úgy gondolják, hogy a vezetőknek bizonyos imázzsal kell rendelkezniük, egy kicsit magasztosabbnak kell lenniük, mint az átlagembereknek, nagyobb érettséggel kell rendelkezniük, és jobban tudják vállalni a felelősséget; úgy vélik, hogy az átlagemberekhez képest a vezetőknek több türelmük kell hogy legyen, képesnek kell lenniük többet szenvedni és többet feláldozni, és képesnek kell lenniük ellenállni a Sátán minden kísértésének. Még ha a szüleik vagy más családtagjaik meg is halnak, úgy érzik, hogy uralkodniuk kell magukon, hogy ne sírjanak, vagy legalábbis titokban kell sírniuk, mások szeme elől elzárva, hogy senki ne láthassa hiányosságaikat, hibáikat vagy gyengeségeiket. Még azt is érzik, hogy a vezetők nem hagyhatják, hogy bárki is megtudja, ha passzívvá váltak, és minden ilyesmit el kell titkolniuk. Szerintük így kell viselkednie annak, akinek pozíciója van. Amikor ilyen mértékben elnyomják magukat, akkor vajon nem a pozíció lett az istenük, az uruk? És ha ez így van, vajon megvan még bennük a normális emberi mivolt? Amikor ilyen gondolataik vannak – amikor ilyen skatulyába zárják magukat, és felveszik ezt a viselkedésformát –, vajon nem váltak-e a pozíció szerelmeseivé?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oldjuk meg a státusz kísértéseinek és rabságának problémáját?). Isten szavai leleplezték, miért nem tudtam soha helyesen kezelni a hiányosságaimat, amióta prédikátor lettem: azért, mert a prédikátori tisztséget piedesztálra emeltem. Az összejövetel előtt, amint arra gondoltam, hogy a vezetők, akikkel szembe kell néznem, sok éve hisznek Istenben, ideges lettem, attól félve, hogy nem fogom tudni megoldani a problémáikat, és hogy azt fogják hinni, hogy alkalmatlan prédikátor vagyok, ami miatt szégyenben maradtam volna. Az összejövetel alatt, bár nyilvánvalóan nem láttam át a nővér problémáját, és nem tudtam megoldani, mégis azt hittem, hogy prédikátorként nem mondhatom ki, hogy nem világos. Ezért csak találomra kiválasztottam egy szakaszt Isten szavaiból, és felületesen szóltam néhány szót közösségvállalásként, nem törődve azzal, hogy a nővér lelkiállapota megoldódott-e vagy sem, mielőtt a munka más részeiről kezdtem volna kérdezni. Még akkor is, mivel aggódtam, hogy nem tudom megoldani problémákat, csak nagyon röviden kérdeztem rá a munkára. Ennek eredményeként az összejövetel valójában semmilyen problémát nem oldott meg. Valójában, ha képes lettem volna megnyílni és őszintének lenni abban, hogy nem tudom, hogyan oldjam meg a nővér lelkiállapotát, majd mindenkivel együtt közösséget vállaltam és kerestem volna, a probléma bizonyos mértékig megoldódhatott volna. Azonban folyamatosan a prédikátori státuszomat és a rólam kialakult képet védtem. Nem vállaltam terhet a kötelességemben, és csak a státusz járt a fejemben; csak megjátszottam és álcáztam magam. Visszagondoltam azokra az alkalmakra, amikor a felső vezetőkkel gyűléseztem. Arról vállaltam közösséget, amit értettem, és nyitott szívvel rákérdeztem mindenre, amit nem tudtam. Azok alatt az összejövetelek alatt végig felszabadult voltam. Amikor viszont a testvérekkel gyűltem össze, ez a nyugodt és felszabadult érzés teljesen eltűnt. Azt hittem, prédikátorként az a dolgom, hogy megoldjam a problémáikat, és így természetesen piedesztálra emeltem magam. Folyamatosan próbáltam takargatni a hiányosságaimat, és emiatt nem tudtam érezni, hogy Isten vezet. Emiatt a gyűlések elejétől a végéig eredménytelenek voltak, és rendkívül fárasztóak.

Később még többet olvastam Isten szavaiból: „Az, ahogyan az antikrisztusok dédelgetik a hírnevüket és a státuszukat, túlmegy a normális emberek hasonló viselkedésén, és valami olyasmi, ami a beállítottságuk lényegében van; nem egy ideiglenes érdeklődés vagy a környezetük átmeneti hatása – az életükben, a zsigereikben lévő valami, így tehát a lényegük. Ez azt jelenti, hogy mindenben, amit az antikrisztusok tesznek, az első megfontolásuk a saját hírnevük és státuszuk, semmi más. Az antikrisztusoknak a hírnév és a státusz az életük és az egész életen át tartó céljuk. Mindenben, amit tesznek, ez az első szempontjuk: »Mi történik majd a státuszommal? És a hírnevemmel? Ha ezt teszem, azzal jó hírnevet szerzek magamnak? Vajon emelni fogja a státuszomat az emberek fejében?« Ez az első dolog, amire gondolnak, ami kellőképp bizonyítja, hogy az antikrisztusok beállítottságával és lényegével bírnak; ezért tekintik így a dolgokat. Azt lehet mondani, hogy az antikrisztusok számára nem holmi plusz követelmény a hírnév és a státusz, és még kevésbé olyan dolgok, amelyek külsődlegesek számukra, amelyek nélkül ellennének. Ezek részei az antikrisztusok természetének, a zsigereikben, a vérükben vannak, velük született dolgok. Az antikrisztusok nem közömbösek aziránt, hogy van-e hírnevük és státuszuk; nem ez a hozzáállásuk. Akkor mi a hozzáállásuk? A hírnév és a státusz szorosan kapcsolódik a mindennapi életükhöz, a naponkénti állapotukhoz, ahhoz, hogy mire törekednek napi szinten. Az antikrisztusok számára tehát a státusz és a hírnév az élet. Nem számít, hogyan élnek, nem számít, milyen környezetben élnek, nem számít, milyen munkát végeznek, nem számít, mire törekednek, mik a céljaik, mi az életük iránya, minden a jó hírnév és a magas státusz körül forog. Ez a cél pedig nem változik; soha nem tudják az ilyen dolgokat félretenni. Ez az antikrisztusok valódi arca és lényege” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Harmadik rész)). Isten szavai leleplezik, hogy az antikrisztusok a hírnevet és a státuszt az életüknek tekintik. Nem számít, mit tesznek, mindig a saját hírnevüket és státuszukat veszik figyelembe először, és hírnév és státusz nélkül nincs motivációjuk semmire. Ezt a természetlényegük határozza meg. Elgondolkodtam azon, hogy én is mindig a hírnevemet és a státuszomat védtem. Amikor prédikátornak választottak, már azelőtt aggódni kezdtem, hogy nem tudom megoldani a problémákat, mielőtt bármilyen összejövetelre mentem volna. Nem akartam összejövetelekre menni, mert féltem, hogy a testvérek átlátnak rajtam, és meglátják a valódi szintemet. Bár teljesen tisztában voltam vele, hogy a testvérek nem értik a tisztogatási anyagok rendszerezésének alapelveit, és személyes útmutatásra van szükségük, féltem, hogy leégetem magam előttük, ezért nem mentem el az összejövetelre. Emiatt a tisztogatási munkában felmerülő problémák megoldása sokáig elhúzódott, ami akadályozta a gyülekezet munkáját. Túl nagy fontosságot tulajdonítottam a hírnévnek és a státusznak! Visszagondoltam a múltra: amíg világi életet éltem, különösen erős vágyam volt a hírnévre és a státuszra. Amikor dolgoztam, a műszakvezető gyakran dicsért meg az értekezleteken, mert jó munkamorálom és készségeim voltak. A főnök is nagyra tartott, és megtett felelőssé néhány feladatért. Ez nagyon boldoggá tett. De amikor a munkámat újra kellett csinálni, és a műszakvezető megrótt, mivel úgy éreztem, hogy ennyi ember előtt leégtem, legszívesebben azonnal felmondtam volna. Miután Isten házába jöttem, hogy a kötelességemet végezzem, még mindig a saját büszkeségemet és státuszomat helyeztem előtérbe, és nem mertem beismerni, ha valamiben tanácstalan voltam. Nem régóta hittem Istenben, de Isten kegyelméből prédikátorként végezhettem a kötelességemet. Isten szándéka az volt, hogy a kötelességem végzése közben arra képezzem magam, hogy keressem az igazságot a kötelességemben lévő problémák megoldására. Ez jó lehetőség volt az igazság elnyerésére. Azonban nem arra gondoltam, hogyan végezzem jól a kötelességemet és hogyan tegyek eleget Istennek, hanem minden erőmmel próbáltam védeni a saját büszkeségemet és státuszomat. Amikor megoldandó problémákat láttam a gyülekezet munkájában és a nővér állapotában, kitértem a problémamegoldás elől, hogy megvédjem a prédikátori címemet. Egyáltalán nem törődtem a gyülekezet munkájával és a testvéreim lelkiállapotával, és csak a saját arcom és a pozícióm számított nekem. Különösen önző és aljas voltam. Az út, amin jártam, az Istennek ellenálló antikrisztusok útja volt. Amikor erre ráébredtem, úgy éreztem, hogy az állapotom nagyon veszélyes, és kész voltam azonnal megtérni és változtatni.

Később, miután a felső vezetők tudomást szereztek az állapotomról, megosztottak velem két szakaszt Isten szavaiból, amelyek gyakorlási utat mutattak a státusz elengedéséhez. Mindenható Isten azt mondja: „Hogyan tudtok olyan emberek lenni, akik átlagosak és normálisak? [...] Először is, ne adj magadnak egy titulust és kösd magad ahhoz, mondván: »Én vagyok a vezető, én vagyok a csapat feje, én vagyok a felügyelő, nálam jobban senki nem ismeri ezt az ügyet, senki sem érti jobban a készségeket, mint én.« Ne ess az önjelölt titulusod fogságába. Amint ezt teszed, megköti a kezed-lábad, és hatással lesz arra, amit mondasz és teszel. A normális gondolkodásodra és ítéletedre szintén hatással lesz. Meg kell szabadítanod magad ennek a státusznak a korlátozásaitól. Először is, fokozd le magad erről a hivatalos címről és pozícióról, és állj egy átlagos ember helyére. Ha megteszed, a gondolkodásmódod valamelyest normálissá válik. Azt is el kell ismerned és ki kell mondanod, hogy »Nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, és nem értem ezt sem – kell egy kis kutatást és tanulmányozást végeznem«, vagy »Soha nem tapasztaltam ezt, tehát nem tudom, mit tegyek.« Amikor képes vagy azt mondani, amit valójában gondolsz, és becsületesen beszélni, akkor normális értelemmel bírsz majd. Mások a valódi önmagadat fogják ismerni, és így normális képük lesz rólad, nem kell majd színészkedned, és nem is lesz rajtad semmiféle nagy nyomás, és így képes leszel normálisan kommunikálni az emberekkel. Így élni szabad és könnyű; bárki, aki kimerítőnek találja az életet, magának okozta ezt. Ne színlelj, és ne nagyzolj. Először is nyílj meg arról, amit a szívedben gondolsz, a valódi gondolataidról, hogy mindenki tisztában legyen velük, és megértse őket. Ennek eredményeképpen az aggodalmaid, valamint a közted és mások között lévő akadályok és gyanakvások mind megszűnnek. Valami más is korlátoz téged. Mindig úgy tekintesz magadra, mint egy csapat fejére, vezetőre, dolgozóra, vagy olyasvalakire, aki titulussal, státusszal és állással bír: Ha azt mondod, hogy nem értesz valamit, vagy nem tudsz megcsinálni valamit, vajon nem hozod rossz hírbe magad? Amikor félreteszed ezeket a szívedben lévő bilincseket, amikor felhagysz azzal, hogy vezetőként vagy dolgozóként gondolj magadra, és amikor felhagysz azzal a gondolattal, hogy jobb vagy, mint más emberek, és úgy érzed, hogy átlagos ember vagy, ugyanolyan, mint bárki más, és hogy vannak területek, ahol gyengébb vagy másoknál – amikor ezzel a hozzáállással közlöd az igazságot és a munkával kapcsolatos dolgokat, a hatás más, ahogyan a légkör is. Ha a szívedben folyton aggályok vannak, ha folyton stresszesnek és akadályoztatva érzed magad, és ha meg akarsz szabadulni ezektől a dolgoktól, de nem tudsz, akkor komolyan kellene imádkoznod Istenhez, elgondolkodni magadon, látni a hiányosságaidat, és az igazság felé törekedni. Ha gyakorlatba tudod ültetni az igazságot, lesznek eredményeid. Bármit is teszel, ne egy bizonyos pozícióból, vagy egy bizonyos címet használva beszélj vagy cselekedj. Először tedd félre ezt az egészet, és helyezd magad egy átlagos ember helyébe” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). „Mit jelent számodra a pozíció? Valójában a pozíció egyszerűen egy extra, kiegészítő dolog, mint egy ruhadarab vagy egy kalap. Csak egy dísz. Nincs valódi haszna, és a jelenléte nem befolyásol semmit. Akár van pozíciód, akár nincs, ugyanaz a személy vagy. Annak, hogy az emberek meg tudják-e érteni az igazságot, el tudják-e nyerni az igazságot és az életet, semmi köze a pozícióhoz. Amíg nem tartod túl nagy dolognak a pozíciót, addig az nem korlátozhat téged. Ha szereted a pozíciót, és különös hangsúlyt fektetsz rá, mindig fontos kérdésként kezeled, akkor az irányítása alá kerülsz; nem leszel hajlandó megnyílni, felfedni magad, megismerni önmagad, vagy félretenni vezetői szerepedet, hogy cselekedj, beszélj és érintkezz másokkal, és végezd a kötelességedet. Miféle probléma ez? Nem arról van-e szó, hogy a pozíció korlátoz? Ez azért történik meg, mert a pozíciódból beszélsz és cselekszel, és nem tudsz leszállni a magas lóról. Vajon nem csak kínzod magadat ezzel? Ha valóban érted az igazságot, és ha lehet pozíciód anélkül, hogy úgy tartod magad, ahogy tartod, ehelyett arra tudsz összpontosítani, hogy hogyan végezd jól a kötelességeidet, hogyan tegyél meg mindent, amit kell, és hogyan teljesítsd a teljesítendő kötelességedet, valamint, ha úgy tekintesz önmagadra, mint egy közönséges testvérre, akkor vajon nem fog korlátozni a státusz?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan oldjuk meg a státusz kísértéseinek és rabságának problémáját?). Isten szavainak elolvasása után megértettem, hogy a „prédikátor” szó csak egy cím, és nem képvisel semmit. Nem arról volt szó, hogy csak azért, mert prédikátor voltam, értettem az igazságot; valójában, akár végezném ezt a kötelességet, akár nem, az érettségem ugyanaz lenne, és továbbra sem tudnám megtenni azokat a dolgokat, amikre nem vagyok képes. Isten azt reméli, hogy komolyan és őszintén tudok egy hétköznapi ember lenni; hogy a címek nem fognak kötni és korlátozni; hogy megnyílok a romlottságomról és hiányosságaimról az összejövetelek alatt, és annyiról vállalok közösséget, amennyit értek; hogy becsületes ember leszek, aki azt mondja: „nem tudom”, amikor olyan problémákkal vagy nehézségekkel szembesül, amiket nem tud megoldani; és hogy közösséget vállalok és keresek a testvéreimmel, hogy jól végezzem a kötelességemet. Miután megértettem Isten szándékát, hajlandó voltam Istenre támaszkodni, hogy e tekintetben belépjek. Később az összejövetelek alatt már nem helyeztem magam a prédikátori piedesztálra, és amikor olyan problémákkal találkoztam, amiket nem értettem, mindenkivel együtt megvitattam és megoldottam őket.

Egyszer elmentem egy gyülekezetbe, hogy megismerjem a munkáját. Amikor megérkeztem az összejövetel helyszínére, megláttam egy testvért, akivel korábban kapcsolatban álltam. Ez a testvér nagy hangsúlyt fektet a saját életbe való belépésére, és képes az igazságról közösséget vállalni, hogy megoldjon néhány problémát. Elkezdtem gondolkodni: „Ha nem vagyok olyan jó a problémamegoldásban, mint ő, mit fognak gondolni rólam a testvérek? Vajon nem azt fogják gondolni, hogy én, egy prédikátor, még az igazságot sem tudom használni a problémák megoldására? Ez olyan kínos lenne!” Ráébredtem, hogy ismét a státuszom és a címem befolyásol, és visszagondoltam a múltbeli összejövetelekre, amikor a hírnév és a státusz miatt elrejtettem és álcáztam magam, és nem mertem megnyílni és felfedni azokat a dolgokat, amiket nem értettem vagy nem tudtam megtenni. Az a színészkedés az összejöveteleken igazán nyomorúságos és gyötrelmes volt! Nem akartam ezt többé csinálni. Eszembe jutottak Isten szavai: „Ha nem akarsz a tűzön ülve perzselődni, fel kellene adnod mindezeket a címeket és glóriákat, és elmondanod a testvéreidnek a szívedben lévő valós állapotokat és gondolatokat. Ily módon a testvérek helyesen tudnak bánni veled, neked pedig nem kell álruhát öltened. Most, hogy megnyíltál és fényt derítettél a valós állapotodra, nem érzi-e könnyebbnek és nyugodtabbnak magát a szíved? Miért jársz ilyen nehéz teherrel a válladon? Ha kiadod a valódi állapotodat, tényleg le fognak nézni téged a testvérek? Tényleg el fognak hagyni? Egyáltalán nem. Ellenkezőleg, a testvérek el fognak ismerni és csodálni fognak, amiért mertél a szívedből beszélni. Azt fogják mondani, hogy becsületes ember vagy. Ez nem fogja akadályozni munkádat a gyülekezetben, sőt a legcsekélyebb negatív hatással sem lesz rá. Ha a testvérek valóban látják, hogy nehézségeid vannak, önként fognak segíteni, és veled dolgoznak majd. Mit mondotok? Vajon nem így lenne?” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten szavainak becsben tartása az Istenbe vetett hit alapja). Isten szavaiból megértettem, hogy ha el akarom engedni a státuszt és a címeket, akkor becsületes embernek kell lennem, nyíltan közösséget kell vállalnom az igazi gondolataimról a testvéreimmel anélkül, hogy elrejteném vagy álcáznám a dolgokat, olyannak kell mutatnom magam, amilyen vagyok, keresnem kell a testvéreimmel és közösséget kell vállalnom mindenkivel azokról a dolgokról, amiket nem értek, így tanulunk egymás erősségeiből, hogy pótoljuk a gyengeségeinket. Ez jót tesz nekem is és a gyülekezet munkájának is. Ezért csendben imádkoztam Istenhez, hogy vezessen engem, hogy elengedjem a büszkeséget és a státuszt, levessem a címek korlátait, és nyíltan közösséget vállaljak, becsületes emberként. Az összejövetel alatt megnyíltam, és elmondtam, hogy sok hiányosságom van, és ha bárkinek problémája vagy negatív állapota van, együtt kereshetjük, közösséget vállalhatunk és megoldhatjuk őket, tanulva egymás erősségeiből. Már nem helyeztem magam a prédikátori piedesztálra, és már nem voltam olyan feszült vagy korlátozott az összejövetelen. Ehelyett igazán felszabadultnak éreztem magam az egész összejövetel alatt. A testvéreim közösségéből is nyertem némi fényt, és tisztábban láttam a problémákat. Szívem mélyéből éreztem, micsoda megkönnyebbülés elengedni a címeket az összejövetel alatt.

Ezen időszak tapasztalatai révén megértettem, hogy amikor hírnévre és státuszra törekedtem a kötelességem végzése során, az csak gyötrelmet és kínokat hozott nekem, és hogy az út, amin jártam, az Istennek ellenálló antikrisztusok útja volt. Ennek csak az lenne a vége, hogy Isten kiiktat. Csak akkor végezhetem jól a kötelességemet, ha komolyan megállok a teremtett lény megfelelő pozíciójában, egyenesen megnyílok, és becsületes ember vagyok.