22. Hogyan kell tekinteni az életre és a halálra
Isten szavai a Bibliából
„Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki mind a lelket, mind a testet elpusztíthatja a gyehennában.” (Máté 10:28)
„Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét Énértem, az megtalálja azt.” (Máté 10:39)
„Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig.” (Jelenések 12:11)
Az utolsó napok Mindenható Istenének szavai
A világegyetem és az égbolt végtelenségében számtalan teremtmény él és szaporodik, végtelen körforgásban követve az élet törvényét, egyetlen állandó szabályt betartva. Akik meghalnak, magukkal viszik az élők történeteit, és akik élnek, megismétlik az elhunytak tragikus történelmét. Ily módon az emberiség nem tehet mást, mint hogy felteszi magának a kérdést: Miért élünk? És miért kell meghalnunk? Ki parancsol ennek a világnak? És ki teremtette ezt az emberiséget? Valóban Természet Anya volt az, aki az emberiséget teremtette? Az emberiség valóban maga irányítja a saját sorsát?... Ezeket a kérdéseket teszi fel magának az emberiség szüntelenül, évezredek óta. Sajnos minél inkább a megszállottja lett az ember ezeknek a kérdéseknek, annál jobban kezdett szomjazni a tudományra. A tudomány rövid életű testi megelégedést és ideiglenes örömöt kínál, de távolról sem elegendő ahhoz, hogy megszabadítsa az embert a lelke mélyén lakozó magányosságtól, elhagyatottságtól, alig leplezett rettegéstől és tehetetlenségtől. Az emberiség csupán arra használja a szabad szemmel megfigyelhető és ésszel felfogható tudományos ismereteket, hogy érzéstelenítse a szívét. Ezek a tudományos ismeretek azonban nem elegendőek ahhoz, hogy megakadályozzák az emberiséget a titkok felfedezésében. Az emberiség egyszerűen nem tudja, hogy ki a világegyetem és a mindenség Legfőbb Ura, és még kevésbé ismeri az emberiség kezdetét és jövőjét. Az emberiség csupán benne él ebben a törvényben, mert nem tehet mást. Senki nem menekülhet meg előle, és senki nem változtathat rajta, mert mindenek között és a mennyekben, öröktől örökké csak Egyvalaki van, aki szuverén mindenek felett. Ő az, akit ember soha nem látott, akit az emberiség soha nem ismert, akinek a létezésében az emberiség soha nem hitt – mégis Ő az, aki lélegzetét az emberiség őseibe lehelte, és életet adott az emberiségnek. Ő az, aki gondoskodik az emberiségről és táplálja, lehetővé téve, hogy létezzen; és Ő az, aki mindmáig vezérli az emberiséget. Továbbá Ő és csakis Ő az, akitől az emberiség túlélése függ. Ő szuverén mindenek felett, és Ő kormányoz minden élőlényt a világegyetemben. Ő parancsol a négy évszaknak, és Ő hívja elő a szelet, zúzmarát, havat és esőt. Ő derít az emberiségre napfényt, és Ő hozza el az éjszakát. Ő terítette szét és rendezte el a mennyet és a földet, Ő látta el az embert hegyekkel, tavakkal, folyókkal és a bennük élő összes élőlénnyel. Az Ő tettei mindenütt jelenvalók, az Ő ereje mindenütt jelenvaló, az Ő bölcsessége mindenütt jelenvaló, és az Ő hatalma mindenütt jelenvaló. Ezek közül a törvények és szabályok közül mindegyik az Ő tetteinek megtestesülése, és mindegyik az Ő bölcsességét és hatalmát nyilvánítja ki. Ki vonhatja ki magát az Ő szuverenitása alól? És ki mentheti ki magát az Ő tervei alól? Minden az Ő tekintete alatt létezik, mi több, minden az Ő szuverenitása alatt él. Az Ő tettei és az Ő ereje nem hagynak más választást az emberiség számára, mint hogy tényként elismerje: Ő valóban létezik, és szuverenitást gyakorol minden fölött. Rajta kívül semmi sem képes irányítani a világegyetemet, még kevésbé képes vég nélkül gondoskodni erről az emberiségről. Tekintet nélkül arra, hogy képes vagy-e felismerni Isten tetteit, és hogy hiszel-e Isten létezésében, afelől semmi kétség, hogy a sorsodat Isten határozza meg, és semmi kétség, hogy mindig Isten fog uralkodni minden fölött. Az Ő létezése és hatalma nem azon alapul, hogy az ember felismeri és felfogja-e vagy sem. Csakis Ő ismeri az ember múltját, jelenét és jövőjét, és csakis Ő képes meghatározni az emberiség sorsát. Tekintet nélkül arra, hogy képes vagy-e elfogadni ezt a tényt, az emberiség nemsokára szemtanúja lesz mindezeknek, és ez az a tény, amelyet Isten hamarosan nyilvánvalóvá fog tenni. Az emberiség Isten szeme előtt él és hal. Az ember Isten irányításáért él, és amikor szemei végleg lecsukódnak, ezért az irányításért is csukódnak le. Az ember jön és megy, újra meg újra, oda és vissza. Ez kivétel nélkül mind Isten szuverenitásának és tervének része.
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg)
Ha valakinek a születését az előző élete rendelte el, akkor a halála ennek a sorsnak a végét jelzi. Ha valakinek a születése a küldetése kezdete ebben az életben, akkor a halála e küldetés végét jelzi. Mivel a Teremtő rögzítette minden egyes ember születésének körülményeit, bizonyos, hogy halálának körülményeit is rögzítette és elrendezte. Más szóval senki sem születik véletlenül, senkinek a halála sem hirtelen, és mind a születés, mind a halál szükségszerűen kapcsolódik az illető előző és jelenlegi életéhez. Hogy milyenek az ember születésének körülményei, és hogy milyenek a halálának körülményei, az a Teremtő által előre meghatározott elemekhez kapcsolódik; ez az ember sorsa, az ember végzete. Mivel egy ember születésére sokféle magyarázat van, szükségszerű, hogy egy ember halálának is meglegyenek a maga különféle sajátos körülményei. Így jött létre az emberiség körében az eltérő élettartam, valamint a halál különböző módjai és időpontjai. Egyesek erősek és egészségesek, mégis fiatalon halnak meg; mások gyengék és betegesek, mégis megélik az öregkort és békésen távoznak. Vannak, akik természetellenes okokból halnak meg, mások természetes módon. Egyesek az otthonuktól távol halnak meg, mások szeretteik körében hunyják le végleg a szemüket. Vannak, akik a levegőben halnak meg, mások a föld alatt. Egyesek vízbe fúlnak, mások katasztrófák során vesznek oda. Van, aki reggel, van, aki éjszaka hal meg... Mindenki fényes születésre, ragyogó életre és dicsőséges halálra vágyik, de senki sem haladhatja meg saját sorsát, senki sem menekülhet a Teremtő szuverenitása elől. Ez az emberi sors. Az emberek mindenféle terveket készíthetnek a jövőjüket illetően, de senki sem tervezheti meg, hogy miként születik meg, sem a világból való távozásának módját és idejét. Bár az emberek mindannyian mindent megtesznek azért, hogy elkerüljék a halál eljövetelét és ellenálljanak annak, mégis, tudtukon kívül, a halál csendesen közeledik. Senki sem tudja, mikor és hogyan fog meghalni, még kevésbé, hogy hol. Nyilvánvalóan nem az ember rendelkezik a legfőbb hatalommal élet és halál felett, sem a természeti világ valamely élőlénye, hanem a Teremtő, aki egyedülálló hatalommal bír. Az emberiség élete és halála nem a természeti világ valamely törvényének a terméke, hanem a Teremtő hatalma szuverenitásának az eredménye.
(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)
Minél közelebb kerül valaki a halálhoz, annál inkább meg akarja érteni, hogy miről is szól valójában az élet; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál inkább üresnek tűnik a szíve; minél közelebb kerül az ember a halálhoz, annál tehetetlenebbnek érzi magát; így a halálfélelme napról napra nagyobb lesz. Két oka van annak, hogy a halálhoz közeledve ilyen érzések élednek az emberekben: először is, hamarosan elveszítik a hírnevet és a vagyont, amelytől életük függött, hamarosan maguk mögött hagyják mindazt, amit a szemük lát a világon; másodszor, hamarosan teljesen egyedül szembesülnek egy szokatlan világgal, egy titokzatos, ismeretlen birodalommal, ahová félnek betenni a lábukat, és ahol nincsenek szeretteik és támaszaik. E két okból kifolyólag mindenki, aki szembesül a halállal, nyugtalanságot érez, pánikba esik és soha nem ismert tehetetlenséget érez. Amikor valaki valóban eljut erre a pontra, csak akkor döbben rá, hogy ha egy személy belép ebbe a világba, akkor először azt kell megértenie, hogy honnan jönnek az emberi lények, miért élnek az emberek, ki gyakorol szuverenitást az emberi sors felett, ki gondoskodik az emberi létről és kinek van szuverenitása felette – ez a megértés a tőke, amely segítségével az ember él, és ez az ember túlélésének nélkülözhetetlen alapja. Nem azt kellene először megtanulnia, hogyan tartsa el a családját, vagy hogyan törekedjen hírnévre és nyereségre, nem is azt, hogy miként tűnjön ki a többiek közül egy csoportban, vagy hogyan éljen gazdagabb életet, még kevésbé azt, hogy miként tud felülmúlni másokat és könnyedén versenyezni a különböző versenyeken. Bár a különböző túlélési készségek, amelyek elsajátításával az emberek az életüket töltik, lehetővé teszik számukra a bőséges anyagi jólétet, az ilyen készségek soha nem hoznak igazi vigaszt és stabilitást a szívükbe. Helyette az emberek állandóan elveszítik az irányt miattuk, nehezen tudják kontrollálni magukat és egymás után szalasztják el a lehetőségeket, hogy megtanulják az élet értelmét; ezek rejtett gondokat szülnek az emberekben azzal kapcsolatban, hogyan nézzenek megfelelően szembe a halállal – így megy tönkre az emberek élete. A Teremtő mindenkivel igazságosan bánik, mindenkinek egy életre elegendő lehetőséget ad arra, hogy megtapasztalja és megismerje az Ő szuverenitását, az ember mégis csak a halál közeledtével, amikor annak réme fenyegeti, kezdi meglátni a fényt – és akkor már túl késő!
Az emberek egész életüket a pénz és a hírnév hajszolásával töltik; ezekbe a szalmaszálakba kapaszkodnak, azt gondolva, hogy ezek jelentik az egyetlen támaszt, mintha ezek birtokában a halál alól felmentve élhetnének tovább. De csak akkor veszik észre, hogy ezek a dolgok milyen távol állnak tőlük, milyen gyengék a halállal szemben, milyen könnyen összetörnek, milyen magányosak és tehetetlenek és nincs hová fordulniuk, amikor közel a vég. Rájönnek, hogy az életet nem lehet pénzzel vagy hírnévvel megvásárolni, hogy bármennyire is gazdag valaki, bármennyire is magas pozícióban van, a halállal szemben mindenki egyformán szegény és jelentéktelen. Rájönnek, hogy a pénzen nem lehet életet vásárolni, hogy a hírnév nem törölheti el a halált, hogy sem pénz, sem hírnév nem hosszabbíthatja meg az ember életét egyetlen perccel, egyetlen másodperccel sem. Minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban vágynak arra, hogy tovább éljenek; minél inkább így éreznek az emberek, annál jobban rettegnek a halál közeledtétől. Csak ezen a ponton ismerik fel igazán, hogy az életük nem az övék, nem ők irányítják, és hogy az embernek nincs beleszólása abba, hogy él-e vagy hal – mindez kívül esik az ember irányításán.
(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)
Abban a pillanatban, amikor az ember megszületik, egy magányos lélek megkezdi a földi élet megtapasztalását, a Teremtő hatalmának megtapasztalását, azt, amit a Teremtő rendezett el számára. Mondanom sem kell, hogy az ember – a lélek – számára ez egy kiváló lehetőség arra, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását, megismerje és személyesen megtapasztalja az Ő hatalmát. Az emberek a sors törvényei szerint élik az életüket, amelyeket a Teremtő fektetett le számukra, és egyetlen józan, lelkiismeretes ember számára sem nehéz dolog, hogy élete évtizedei során megbékéljen a Teremtő szuverenitásával és megismerje az Ő hatalmát. Ezért minden embernek nagyon könnyen fel kellene ismernie saját, több évtizedes élettapasztalatai révén, hogy minden emberi sors előre elrendeltetett, és könnyen meg kellene értenie vagy össze kellene foglalnia, hogy mit jelent életben lenni. Ahogy az ember elsajátítja ezeket az életleckéket, fokozatosan megérti, honnan ered az élet, felfogja, mire van igazán szüksége a szívnek, mi vezet az élet igazi útjára, és mi kell legyen az emberi élet küldetése és célja. Az ember fokozatosan fel fogja ismerni, hogy ha nem imádja a Teremtőt, ha nem hódol be az Ő uralmának, akkor amikor eljön a halállal való szembenézés ideje – amikor a lelke újra szembe fog nézni a Teremtővel –, akkor a szíve határtalan félelemmel és nyugtalansággal lesz telve. Ha valaki már több évtizede a világon van, de mégsem érti, honnan ered az emberi élet, és nem ismeri fel, hogy kinek a tenyerén nyugszik az ember sorsa, akkor nem csoda, hogy nem lesz képes nyugodtan szembenézni a halállal. Aki az emberi élet több évtizedes megtapasztalása során megismerte a Teremtő szuverenitását, az helyesen értékeli az élet értelmét és értékét. Az ilyen embernek mélyreható tudása van az élet céljáról, valódi tapasztalattal és megértéssel rendelkezik a Teremtő szuverenitásáról, és ezen túlmenően képes alávetni magát a Teremtő hatalmának. Az ilyen ember megérti annak jelentését, hogy a Teremtő miért teremtette az emberiséget, megérti, hogy az embernek imádnia kell a Teremtőt, továbbá hogy minden, amit az ember birtokol, a Teremtőtől származik, és egy nap, a nem túl távoli jövőben visszatér Hozzá. Az ilyen ember megérti, hogy a Teremtő rendezi el az ember születését, és szuverenitása van az ember halála felett, továbbá hogy mind az életet, mind a halált a Teremtő hatalma előre elrendelte. Ha tehát valaki valóban megérti ezeket a dolgokat, akkor természetesen nyugodtan szembe tud majd nézni a halállal, nyugodtan félre tudja tenni minden külsődleges dolgát, boldogan elfogadja és aláveti magát mindannak, ami utána következik, és ahelyett, hogy vakon rettegne tőle és harcolna ellene, üdvözölni fogja az élet utolsó fordulópontját, amelyet úgy ahogy van, a Teremtő rendezett el. Ha valaki lehetőségként tekint az életre, hogy megtapasztalja a Teremtő szuverenitását, és megismerje az Ő hatalmát, ha valaki ritka lehetőségként tekint az életére, hogy végrehajtsa kötelességét teremtett emberi lényként és betöltse küldetését, akkor biztosan helyes életszemlélettel rendelkezik majd, biztosan a Teremtő által megáldott és vezérelt életet él, biztosan a Teremtő fényében jár, biztosan megismeri a Teremtő szuverenitását, biztosan megadja magát az Ő uralmának, és biztosan tanúja lesz az Ő csodálatos tetteinek, tanúja az Ő hatalmának. Mondanom sem kell, hogy az ilyen embert a Teremtő biztosan szeretni fogja és elfogadja, és csak az ilyen ember képes nyugodtan viszonyulni a halálhoz és örömmel fogadni az élet utolsó fordulópontját. Az egyik ember, aki nyilvánvalóan így viszonyult a halálhoz, Jób volt. Jób olyan helyzetben volt, hogy boldogan fogadta élete utolsó fordulópontját, és miután életútját zökkenőmentesen lezárta és teljesítette küldetését az életben, visszatért a Teremtő oldalára.
(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)
A Szentírás azt írja Jóbról: „Öregen halt meg Jób, az élettel betelve” (Jób 42:17). Ez azt jelenti, hogy amikor Jób eltávozott, nem bánkódott, nem érzett fájdalmat, hanem természetes módon távozott ebből a világból. Mint azt mindenki tudja, Jób istenfélő ember volt, és kerülte a gonoszt, amíg csak élt. Isten dicsérte tetteit, mások pedig megemlékeztek róluk, és elmondható, hogy élete mindenki másét felülmúló értékkel és jelentőséggel bírt. Jób élvezte Isten áldásait, aki igaznak nevezte őt a földön, ugyanakkor próbára is tette őt Isten, és megkísértette a Sátán. Jób tanúságot tett Isten mellett, és kiérdemelte, hogy Ő igaz embernek nevezze. Az Isten általi megmérettetése utáni évtizedekben még értékesebb, értelmesebb, megalapozottabb és békésebb életet élt, mint azelőtt. Igazságos tettei miatt Isten próbára tette őt, és szintén igazságos tettei miatt Isten megjelent neki, és közvetlenül szólt hozzá. Így a megpróbáltatásait követő években Jób konkrétabban megértette és értékelte az élet értékét, mélyebb megértésre jutott a Teremtő szuverenitásáról, valamint pontosabb és határozottabb ismeretekre tett szert arról, hogy a Teremtő hogyan adja és veszi el áldásait. Jób könyve feljegyzi, hogy Jahve Isten még nagyobb áldásokkal ajándékozta meg Jóbot, mint korábban, és ezáltal Jób még jobb helyzetbe került, hogy megismerje a Teremtő szuverenitását, és nyugodtan nézzen szembe a halállal. Így amikor Jób megöregedett és szembenézett a halállal, bizonyára nem aggódott a vagyona miatt. Nem voltak gondjai, nem volt mit sajnálnia, és természetesen nem félt a haláltól sem, hiszen egész életében az istenfélelem és a gonoszság elkerülésének útján járt. Nem volt oka aggódni saját elmúlása miatt. Ma hány ember tudna úgy cselekedni, ahogyan Jób cselekedett, amikor szembesült saját halálával? Miért nem képes senki ilyen egyszerű külső magatartást tanúsítani? Ennek egyetlen oka van: Jób úgy élte az életét, hogy szubjektív módon törekedett az Isten szuverenitásában való hitre, annak elismerésére és arra, hogy alávesse magát neki, és ezzel a hittel, felismeréssel és alávetettséggel élte át életének fontos fordulópontjait, élte le utolsó éveit, és üdvözölte élete utolsó fordulópontját. Függetlenül attól, amit Jób megtapasztalt, az ő törekvései és életcéljai nem fájdalmasak, hanem boldogok voltak. Nemcsak a Teremtőtől kapott áldás vagy elismerés miatt volt boldog, hanem ami ennél is fontosabb, a törekvései és életcéljai miatt, a Teremtő szuverenitásának egyre jobb ismerete és valódi megértése miatt, amelyre az istenfélelem és a gonosz elkerülése révén jutott, továbbá a Teremtő szuverenitásának alanyaként Isten csodálatos tetteiről szerzett személyes tapasztalatai, valamint az ember és Isten érintkezésének, ismeretségének és kölcsönös megértésének gyengéd, de felejthetetlen élményei és emlékei miatt. Jób boldog volt a Teremtő szándékainak ismeretéből fakadó vigasz és öröm miatt, és a félelem miatt, amely azután ébredt benne, hogy meglátta, hogy Ő nagyszerű, csodálatos, szeretetreméltó és hűséges. Jób képes volt szenvedés nélkül szembenézni a halállal, mert tudta, hogy a halálban visszatér a Teremtő oldalára. Az életben elért törekvései és nyereségei tették lehetővé számára, hogy nyugodtan nézzen szembe a halállal, lehetővé tették számára, hogy nyugodtan nézzen szembe azzal a kilátással, hogy a Teremtő visszaveszi az életét, sőt mi több, lehetővé tették számára, hogy szeplőtelenül és gondtalanul álljon a Teremtő elé. Vajon elérhetik az emberek manapság azt a fajta boldogságot, amelynek Jób a birtokában volt? Rendelkeztek az ehhez szükséges feltételekkel? Mivel manapság az emberek rendelkeznek ezekkel a feltételekkel, miért nem tudnak olyan boldogan élni, mint Jób? Miért nem tudnak megszabadulni a halálfélelem okozta szenvedéstől? Egyesek, amikor szembesülnek a halállal, kontrollálatlanul bevizelnek; mások reszketnek, elájulnak, ostorozzák az Eget és az embereket egyaránt; néhányan még jajonganak és sírnak is. Ezek semmiképpen sem természetes reakciók, amelyek hirtelen fellépnek, a halál közeledtekor. Az emberek főként azért viselkednek ilyen kínosan, mert szívük mélyén félnek a haláltól, mivel nem ismerik egyértelműen és nem értékelik Isten szuverenitását és az Ő rendelkezéseit, még kevésbé vetik alá igazán magukat ezeknek. Az emberek azért reagálnak így, mert nem akarnak mást, mint mindent maguk intézni és irányítani, uralni saját sorsukat, életüket és halálukat. Nem csoda tehát, hogy az emberek soha nem tudnak szabadulni a halálfélelemtől.
(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)
Ha az embernek nincs egyértelmű tudása és tapasztalata Isten szuverenitásáról és az Ő intézkedéseiről, akkor a sorsról és a halálról való tudása szükségszerűen zavaros lesz. Az emberek nem látják tisztán, hogy minden Isten tenyerén nyugszik, nem ismerik fel, hogy minden Isten irányítása és szuverenitása alatt áll, nem jönnek rá, hogy az ember nem tudja lerázni magáról ezt a szuverenitást vagy elszökni előle. Ezért, amikor eljön az idő, hogy szembenézzenek a halállal, utolsó szavaiknak, aggodalmaskodásuknak és sajnálkozásuknak se vége, se hossza. Annyi teher nehezedik rájuk, annyi vonakodás, annyi zavarodottság. Ez okozza azt, hogy félnek a haláltól. Bárki számára, aki erre a világra születik, a születés szükségszerű, a halál pedig elkerülhetetlen; senki sem emelkedhet a dolgok ezen menete fölé. Ha valaki fájdalommentesen szeretne távozni ebből a világból, ha azt akarja, hogy vonakodás és aggodalom nélkül nézhessen szembe az élet utolsó fordulópontjával, annak egyetlen módja, ha nem marad benne megbánás. És az egyetlen módja annak, hogy megbánás nélkül távozzon, az a Teremtő szuverenitásának és hatalmának ismerete, és az, hogy alávesse magát ezeknek. Csak így lehet távol maradni az emberi viszálytól, a gonosztól, a Sátán rabságától, és csak így lehet olyan életet élni, mint Jób: a Teremtő által vezérelt és megáldott életet, szabad és felszabadult, értékkel és értelemmel bíró, őszinte és nyílt szívű életet. Az ember csak így vetheti alá magát Jóbhoz hasonlóan a Teremtő által kiszabott megpróbáltatásoknak és nélkülözésnek, illetve a Teremtő vezényléseinek és intézkedéseinek. Az ember csak így imádhatja egész életében a Teremtőt, és nyerheti el az Ő elismerését, ahogy Jób, és hallhatja a hangját, láthatja Őt megjelenni. Csak így lehet boldogan élni és meghalni, mint Jób, fájdalom, aggodalom és megbánás nélkül. Csak így lehet fényben élni, mint Jób, és az élet minden egyes fordulópontján fényben áthaladni, zökkenőmentesen fejezni be az utat a fényben, sikeresen teljesíteni a küldetést – megtapasztalni, megtanulni és megismerni teremtett lényként a Teremtő szuverenitását –, majd eltávozni a fényben, és örökkön örökké a Teremtő oldalán állni teremtett emberi lényként, Általa elismerve.
(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló III.)
Bármilyen témával is foglalkozzanak az emberek, mindig aktív, pozitív hozzáállással kell viszonyulniuk hozzá, és ez még inkább igaz, amikor a halál témájáról van szó. Az aktív, pozitív hozzáállás nem azt jelenti, hogy együtt kell haladni a halállal, hogy várni kell a halálra, vagy hogy pozitívan és aktívan keresni kell a halált. Ha tehát ez nem a halál keresését, a halállal való együtt haladást vagy a halálra való várakozást jelenti, akkor mit jelent? (Alávetettséget.) Az alávetettség egyfajta hozzáállás a halál kérdéséhez, és ennek legjobb kezelési módja elengedni a halált, és nem gondolni rá. Egyesek azt mondják: „Miért ne gondoljunk rá? Ha nem gondolom végig, vajon képes leszek legyőzni? Ha nem gondolom végig, akkor vajon képes leszek elengedni?” Igen, képes leszel. És miért van ez így? Mondd csak, amikor a világra jöttél, a te ötleted volt, hogy megszüless? Az, ahogyan kinézel, a korod, az ágazat, amelyben dolgozol, a tény, hogy most itt ülsz, és ahogy éppen most érzed magad – vajon mindezt te gondoltad ki? Mindezt nem te gondoltad ki, mindez a napok és hónapok múlásával jött létre, és azzal, hogy napról napra élted a normális életedet, egyik nap követte a másikat, amíg eljutottál oda, ahol most vagy, és ez nagyon is természetes. A halál ugyanígy van. Anélkül, hogy ennek tudatában lennél, felnőtté válsz, középkorúvá válsz, idősebbé válsz, belépsz az utolsó éveidbe, aztán pedig jön a halál – ne gondolj rá. A dolgokat, amelyekre nem gondolsz, nem tudod elkerülni azzal, hogy nem gondolsz rájuk, és nem is jönnek el hamarabb, ha gondolsz rájuk; emberi akarattal nem lehet megváltoztatni őket, igaz? Ne gondolj rájuk! Mit értek az alatt, hogy „ne gondolj rájuk”? Mert ha ez a dolog valóban a közeljövőben fog bekövetkezni, akkor az, hogy mindig csak rá gondolsz, olyan érzés lesz, mintha láthatatlan nyomás nehezedne rád. E nyomás hatására félni fogsz az élettől, nem lesz aktív és pozitív hozzáállásod, sőt, még lehangoltabbá válsz. Mivel a halállal szembenéző ember nem érdeklődik semmi iránt, és semmihez nem viszonyul pozitív hozzáállással, csak levertnek érzi magát. Meg fog halni, mindennek vége, nincs többé értelme törekedni valamire vagy tenni valamit, nincs többé semmilyen kilátása vagy motivációja, és minden, amit tesz, a halálra való felkészülés és a halál felé haladás, tehát mi értelme van bárminek, amit tesz? Ezért minden, amit tesz, a negativitás és a halál elemeit és természetét hordozza. Tehát tudsz-e nem gondolni a halálra? Könnyű ezt elérni? Ha ez a dolog egyszerűen a saját mentális okoskodásod és képzeleted eredménye, akkor hamis riasztást adtál magadnak, megijeszted magad, és ez egyszerűen nem fog megtörténni a közeljövőben, akkor pedig minek gondolsz rá? Ez még inkább szükségtelenné teszi ezt. Aminek meg kell történnie, az mindig meg fog történni; aminek nem kell megtörténnie, az nem fog megtörténni, bárhogyan is gondolsz rá. Félni tőle felesleges, ahogyan aggódni is miatta. A halált nem lehet elkerülni azzal, hogy aggódsz miatta, és nem is fog elmúlni, csak azért, mert félsz tőle. Tehát az egyik szempont az, hogy engedd el a szívedben a halál kérdését, és ne gondolj rá egyáltalán; bízd Istenre, mintha a halálnak semmi köze nem lenne hozzád. Ez olyasmi, amit Isten rendez, tehát engedd, hogy Isten rendezze – hát nem lesz ez így egyszerűbb? Egy másik szempont, hogy aktívan és pozitívan kell viszonyulnod a halálhoz. Mondd csak, a milliárdnyi ember közül szerte a világon ki az, aki olyan áldott, hogy Isten ennyi szavát hallja, az élet annyi igazságát megérti, és ennyi misztériumot megért? Ki az közülük, aki személyesen részesülhet Isten vezetésében, Isten ellátásában, gondoskodásában és védelmében? Ki ilyen áldott? Nagyon kevesen. Ezért számotokra, akik kevesen, ma Isten házában élhettek, akik megkapjátok az Ő üdvösségét, és az Ő ellátását, mindez akkor is megéri, ha most azonnal meghalnátok. Annyira áldottak vagytok, nem igaz? (Igen.) Ebből a szemszögből nézve, az embereknek nem kellene megrettenniük a halál kérdésétől, és az nem is kellene, hogy korlátozza őket. Még ha nem is élveztétek a világ dicsőségét és gazdagságát, de részesültetek a Teremtő szánalmában, és hallottátok Isten oly sok szavát – nem áldott dolog ez? (De igen.) Nem számít, hány évet élsz ebben az életben, minden megérte, és nem bánod meg, mert állandóan tetted a kötelességedet Isten munkájában, megértetted az igazságot, megértetted az élet rejtélyeit, és megértetted az utat és a célokat, amelyekre az életben törekedned kell – oly sokat nyertél! Értékes életet éltél! Még ha nem is tudod nagyon világosan megmagyarázni, képes vagy néhány igazságot gyakorolni, rendelkezel némi valósággal, és ez azt bizonyítja, hogy szereztél némi életellátást és megértettél néhány igazságot Isten munkájából. Nagyon sokat nyertél – igazi bőséget –, és ez olyan nagy áldás! Az emberi történelem kezdete óta korszakokon át senki sem élvezte ezt az áldást, ti azonban élvezitek. Hajlandóak vagytok most meghalni? Ilyen hajlandósággal a halálhoz való hozzáállásotok valóban alávetett lenne, igaz? (Igen.) Az egyik szempont az, hogy az embereknek valódi megértéssel kell rendelkezniük, pozitívan és aktívan kell együttműködniük, valóban alá kell vetniük magukat, és helyes hozzáállással kell viszonyulniuk a halálhoz. Ily módon nem csökken-e nagymértékben az emberek gyötrelme, szorongása és aggodalma a halállal kapcsolatban? (De igen.) Nagymértékben csökken. [...]
A halál nem egy könnyen megoldható probléma, ez a legnagyobb nehézség az ember számára. Ha valaki azt mondja neked: „A romlott beállítottságaid nagyon mélyek, és az emberi mivoltod sem jó. Ha nem törekszel komolyan az igazságra, és a jövőben sok gonosz dolgot teszel, akkor a pokolba jutsz és megbűnhődsz!” Ezután egy ideig talán feldúltnak érzed magad. Lehet, hogy elgondolkodsz rajta, és miután aludtál rá egyet, sokkal jobban érzed magad, és már nem érzed magad annyira feldúltnak. Ha azonban halálosan megbetegszel, és már nincs sok időd hátra az életből, akkor azt nem lehet egy éjszakai alvással megoldani, és nem lehet olyan könnyen elengedni. Egy ideig edződnöd kell ebben a kérdésben. Azok, akik valóban törekszenek az igazságra, maguk mögött tudják hagyni az ügyet, mindenben az igazságot keresik, és az igazságot használják ennek megoldására – nincs olyan probléma, amit ne tudnának megoldani. Ha azonban az emberi módokat használják, akkor végül is csak arra lesznek képesek, hogy állandóan gyötrődjenek, szorongjanak és aggódjanak a halál miatt. Amikor a dolgok megoldhatatlanok, akkor rendkívüli intézkedéseket tesznek, hogy megpróbálják megoldani azokat. Vannak, akik lehangoltan és negatívan állnak hozzá, mondván: „Akkor majd meghalok. Ki fél a haláltól? A halál után egyszerűen reinkarnálódom és újra élek!” Meg tudod ezt erősíteni? Csak vigasztaló szavakat keresel, és ez nem oldja meg a problémát. Minden dolgot, legyen az látható vagy láthatatlan, anyagi vagy immateriális, a Teremtő keze irányít és kormányoz. Senki sem irányíthatja a saját sorsát, és az ember egyetlen hozzáállása, akár a betegséggel, akár a halállal szemben, a megértés, az elfogadás és az alávetettség kell, hogy legyen; az embereknek nem szabad a képzelődéseikre vagy elképzeléseikre hagyatkozniuk, nem szabad kiutat keresniük ezekből, és még kevésbé szabad elutasítaniuk ezeket, vagy ellenállniuk ezeknek. Ha vakon, saját módszereiddel próbálod megoldani a betegség és a halál kérdéseit, akkor minél tovább élsz, annál többet fogsz szenvedni, annál lehangoltabb leszel, és annál inkább csapdában fogod érezni magad. Végül mégis a halál útját kell majd járnod, és valóban ugyanaz lesz a véged, mint a halálod – valóban meg fogsz halni. Ha aktívan tudod keresni az igazságot, akár a betegséggel kapcsolatban, amelyet Isten rendezett el számodra, akár a halállal való szembenézéssel kapcsolatban, ha pozitívan és aktívan tudod keresni az igazságot, keresni a Teremtő vezénylését, szuverenitását és intézkedéseit az ilyen fontos eseményekkel kapcsolatban, és el tudod érni az igazi alávetettséget, akkor ez összhangban van Isten szándékaival. Ha emberi erőre és módszerekre támaszkodsz, hogy megbirkózz mindezekkel a dolgokkal, és keményen próbálkozol, hogy megoldd őket vagy megmenekülj tőlük, akkor még ha nem is halsz meg, és átmenetileg sikerül elkerülnöd a halál nehézségeit, de mivel nincs benned igazi megértés, elfogadás és alávetettség Isten és az igazság felé, ami ahhoz vezet, hogy nem teszel bizonyságot ebben a kérdésben, akkor a végeredmény az lesz, hogy amikor újra találkozol ezzel a kérdéssel, az még mindig nagy próbatétel lesz számodra. Továbbra is fennáll majd a lehetősége annak, hogy eláruld Istent és elbukj, és ez kétségtelenül veszélyes lesz számodra. Ezért, ha most tényleg betegséggel vagy halállal nézel szembe, akkor hadd mondjam el neked, hogy jobb, ha most azonnal kihasználod ezt a gyakorlati helyzetet, hogy keresd az igazságot és gyökerestől megoldd ezt az ügyet, ahelyett, hogy megvárnád, amíg a halál valóban eljön, és felkészületlenül ér, hogy elveszettnek, tanácstalannak és tehetetlennek érezd magad, és így olyan dolgokat tegyél, amelyeket életed végéig bánni fogsz. Ha olyan dolgokat teszel, amelyeket megbánsz és amelyek miatt bűntudatot érzel, akkor ez a vesztedet okozhatja. Ezért, bármilyen kérdésről is legyen szó, mindig azzal a megértéssel kell kezdened a belépést, amivel a kérdésben rendelkezned kell, és azokkal az igazságokkal, amelyeket meg kell értened. Ha állandóan olyan dolgok miatt gyötrődsz, szorongsz és aggódsz, mint a betegség, és ilyen típusú negatív érzelmekbe burkolózva élsz, akkor most azonnal el kell kezdened keresni az igazságot, és minél hamarabb meg kell oldanod ezeket a problémákat.
(Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (4.))
Az emberek nem tudják, hogyan kezeljék a halálukat, sem azt, hogyan éljenek értelmes életet. Nézzük hát, milyen Isten hozzáállása az emberek halálának kezeléséhez. A végrehajtandó kötelesség bármely aspektusáról van is szó, Isten célja az, hogy az emberek, miközben a kötelességüket végzik, megértsék az igazságot, átültessék a gyakorlatba, félredobják romlott beállítottságaikat, megéljék egy normális ember hasonlatosságát, és felnőjenek az üdvösség elérésének mércéjéhez, nem pedig az, hogy fejvesztve rohanjanak a halál felé. Egyesek súlyos betegséget vagy rákot kapnak, és ezt gondolják: „Ezek szerint Isten arra kér, hogy haljak meg és mondjak le az életemről, úgyhogy engedelmeskedem!” Valójában Isten nem mondott ilyesmit, sőt eszébe sem jutott ilyen gondolat. Ez semmi egyéb, mint az emberek félreértése. Mire gondol hát Isten? Mindenki egy bizonyos számú évig él, de az élettartamuk különböző. Mindenki akkor hal meg, amikor Isten elrendeli, a megfelelő helyen és időben. Ezt mind Isten rendeli így. Ő gondoskodik róla, hogy megtörténjen az illető élettartamául rendelt időnek, valamint a halála helyének és módjának megfelelően, és nem hagyja, hogy bárki is valami véletlenszerű dolog miatt haljon meg. Isten nagyon fontosnak tartja egy ember életét, és szintén nagyon fontosnak tartja egy ember halálát és fizikai életének végét. Mindezt Isten rendelte így. Ebből a szemszögből nézve, akár azt követeli meg Isten az emberektől, hogy végezzék kötelességeiket, akár azt, hogy kövessék Őt, nem kéri az emberektől, hogy a vesztükbe rohanjanak. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy Isten nem követeli meg tőled, hogy állj készen arra, hogy bármikor lemondj az életedről azért, hogy megtedd a kötelességedet, áldozatot hozz Istenért, vagy teljesítsd az Ő megbízatását. Nem kell ilyen előkészületeket tenned, nem kell ilyen gondolkodásmóddal rendelkezned, és semmiképpen nem kell így tervezned vagy gondolkodnod, mert Istennek nincs szüksége a te életedre. Miért mondom ezt? Mondani sem kell hogy az életed Istené, Ő ajándékozta azt neked, akkor hát miért akarná visszakérni? Értékes az életed? Isten szempontjából nem az a kérdés, hogy értékes-e, hanem csak az, hogy milyen szerepet játszol Isten irányítási tervében. Ami az életedet illeti, ha Isten el akarná venni, bármikor, bárhol és bármelyik percben megtehetné. Ezért minden ember élete fontos a saját maga számára, továbbá fontos a kötelességei, feladatai és kötelezettségei, valamint Istentől kapott megbízatása szempontjából. Természetesen annak a szerepnek a szempontjából is fontos, amelyet az illető Isten átfogó irányítási tervében játszik. Bár fontos, Istennek nincs szüksége arra, hogy elvegye az életedet. Miért? Amikor az életed elvétetik, halott ember leszel, és semmi további hasznod nincs. Csak amíg életben vagy, amíg az emberi faj között élsz, amely fölött Isten uralkodik, addig játszhatod el a szerepedet, amelyet ebben az életben el kell játszanod, és addig teljesítheted a feladataidat és kötelezettségeidet, amelyeket teljesítened kell, valamint a kötelességeket, amelyek végzését Isten ebben az életben elvárja tőled. Csak amikor ebben a formában létezel, akkor lehet az életednek értéke, és akkor bontakoztathatja ki az értékét. Ezért ne mondjatok könnyelműen olyasmiket, mint „meghalni Istenért”, vagy „lemondok az életemről Isten munkájáért”, ne ismételgessétek ezeket, ne is tartsátok az elmétekben vagy a szívetek mélyén; erre semmi szükség. Amikor valaki folyamatosan meg akar halni Istenért, fel akarja ajánlani magát, le akar mondani az életéről a kötelességéért, az a leginkább megvetendő, méltatlan és aljas dolog. Miért? Ha az életed véget ért, és többé nem élsz ebben a hús-vér testi alakban, hogyan teljesíthetnéd jól teremtett lényi kötelességedet? Ha mindenki halott, ki marad, akit Isten az Ő munkája által megmenthet? Ha nincsenek emberi lények, akiket meg kellene menteni, hogyan hajtható végre Isten irányítási terve? Létezhetne továbbra is Isten munkája az emberiség megmentéséért? Folytatódhatna? Ezekből a szempontokból nézve nem fontos dolog tehát, hogy az emberek gondját viseljék a testüknek és egészséges életet éljenek? Hát nem éri meg? Egészen biztosan megéri, és az embereknek így kellene tenniük. Ami azokat az ostoba embereket illeti, akik könnyelműen ezt mondják: „Legrosszabb esetben meghalnék Istenért”, és akik felelőtlenül lekicsinylik a halált, lemondanak az életükről, visszaélnek a testükkel, azok miféle emberek? Lázadó emberek? (Igen.) Ezek a leginkább lázadó emberek, megvetést és utálatot érdemelnek. Amikor valaki könnyelműen képes azt mondani, hogy meghalna Istenért, azt lehet mondani, hogy könnyelműen azt is forgatja a fejében, hogy véget vet a saját életének, lemond a kötelességéről, lemond az Isten által ráruházott megbízatásáról, és megakadályozza, hogy Isten szavai beteljesedjenek benne. Hát nem bolondság így cselekedni? Lehet, hogy te könnyelműen és készségesen lemondasz az életedről és azt mondod, hogy fel akarod azt ajánlani Istennek, de szüksége van-e Istennek arra, hogy te felajánld neki? Az életed eleve Istené, és Isten bármikor elveheti, akkor hát mi haszna felajánlani azt Neki? Ha te nem ajánlod fel, Istennek azonban szüksége van rá, vajon majd illedelmesen elkéri tőled? Meg kell majd beszélnie veled? Nem, nem kell. De miért akarná Isten az életedet? Ha egyszer Isten visszaveszi az életedet, többé nem leszel képes elvégezni a kötelességeidet, és egy ember hiányozni fog Isten irányítási tervéből. Vajon Ő boldog és elégedett lesz ezzel? Ki lesz valójában boldog és elégedett? (A Sátán.) Mit nyerhetsz azzal, ha lemondasz az életedről? És mit nyerhet Isten azzal, ha elveszi az életedet? Ha elszalasztod az alkalmat a megmenekülésre, az Isten számára vajon nyereség vagy veszteség? (Veszteség.) Isten számára ez nem nyereség, hanem veszteség. Isten megengedi neked mint teremtett lénynek, hogy teremtett lényi életed legyen, és elfoglald teremtett lényi helyedet, hogy elvégezd egy teremtett lény kötelességét, és ezáltal képes légy belépni az igazságvalóságba, alávetni magad Istennek, megérteni az Ő szándékait és megismerni Őt, követni az Ő akaratát, együttműködni Vele az Ő munkájának befejezésében az emberiség megmentéséért, és mindvégig követni Őt. Ez az igaz emberség, és életed létezésének ez az értéke és értelme. Ha az életed ezért létezik, és te ezért élsz egészségesen, akkor ez a legértelmesebb dolog, és ami Istent illeti, ez az igazi odaadás és együttműködés – az Ő számára ez a legkielégítőbb dolog. Isten azt akarja látni, hogy a hús-vér testben élő teremtett lény leveti romlott beállítottságát az Ő fenyítése és ítélete közepette, elutasítja a Sátán által beleültetett tízezernyi téves gondolatot, képes elfogadni az igazságokat és követelményeket Istentől, teljesen aláveti magát a Teremtő uralmának, jól végzi a kötelességet, amelyet egy teremtett lénynek végeznie kell, és képes igazi teremtett lénnyé válni. Ezt akarja látni Isten, és ez az emberi élet létezésének értéke és értelme. Ezért a halál egyetlen teremtett lény számára sem a végső rendeltetési hely. Az emberi élet létezésének értéke és értelme nem az, hogy meghaljon, hanem hogy Istenért éljen, Istenért és a saját kötelességéért létezzen, azért létezzen, hogy jól végezze teremtett lényi kötelességeit és feladatait, kövesse Isten akaratát és megalázza a Sátánt. Ez a teremtett lény létezésének értéke és egyúttal életének értelme.
Ami Istennek az emberekkel szembeni követelményeit illeti, az, ahogy Isten kezeli az emberek életét és halálát, teljesen eltér a hagyományos kultúra mondása által leírtaktól: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig.” A Sátán folyton azt akarja, hogy emberek haljanak meg. Kényelmetlenül érzi magát, ha élő embereket lát, és folyamatosan azon töri a fejét, hogyan vehetné el az életüket. Ha egyszer az emberek elfogadják a hagyományos kultúrának a Sátántól eredő téves gondolatait, attól kezdve csakis azt akarják, hogy feláldozhassák az életüket a hazájukért és a nemzetükért, vagy épp a karrierjükért, a szerelemért vagy a családjukért. Egyfolytában megvetéssel tekintenek a saját életükre, készen állnak bárhol és bármikor meghalni és odaadni az életüket, és az Isten által nekik adott életet nem a legdrágább, megbecsülésre méltó dolognak tekintik. Képtelenek arra, hogy életük során, amíg még rendelkeznek az Isten által nekik adott élettel, jól végezzék kötelességeiket és feladataikat, inkább elfogadják a Sátán téveszméit és ördögi szavait, örökké azon igyekezve, hogy belehajoljanak a feladatukba és törekedjenek arra, hogy minden tőlük telhetőt megtegyenek haláluk napjáig, és arra készülve, hogy bármikor meghaljanak Istenért. Valójában azonban, ha valóban meghalsz, azt nem Istenért teszed, hanem a Sátánért, és Isten nem fog emlékezni rád. Mert csak az élők magasztalhatják Istent és tehetnek bizonyságot Róla, és csak az élők foglalhatják el a maguk helyét teremtett lényként és végezhetik jól kötelességeiket, és ezáltal nem hagynak hátra megbánást, képesek megalázni a Sátánt, és bizonyságot tenni a Teremtő csodálatos tetteiről és szuverenitásáról – mindezeket csak az élők tehetik meg. Ha még életed sincs, mindez megszűnik létezni. Nem így van? (De igen.) Ezért azzal, hogy elterjeszti ezt az erkölcsi magatartásról szóló mondást: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” – a Sátán egyértelműen játszadozik az emberi élettel és megtiporja azt. A Sátán nem tiszteli az emberi életet, hanem játszmákat űz vele, olyan eszméket fogadtatva el az emberekkel, mint ez: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig.” Ők pedig ilyen eszmék szerint élnek, nem becsülik meg az életet, és nem tekintik drágának saját életüket, így hát könnyelműen lemondanak az életükről, a legdrágább dologról, amelyet Isten ad az embereknek. Ez aljas és erkölcstelen dolog. Amíg nem érted el az Isten által számodra elrendelt határidőt, soha ne beszélj könnyelműen arról, hogy lemondasz az életedről. Amíg még van benned lélegzet, ne add fel, ne hagyd el a kötelességedet, és ne hagyd el a Teremtő megbízatását, illetve azt, aminek az elvégzését rád bízta. Mert minden teremtett lény élete csakis a Teremtőért létezik, csakis az Ő szuverenitásáért, vezényléséért és rendelkezéseiért, valamint csakis a Teremtő bizonyságáért és az Ő emberiség megmentéséért végzett munkájáért létezik és bontakoztatja ki értékét. Láthatod, hogy Isten szemlélete az emberi élettel kapcsolatban teljesen eltér a Sátánétól. Akkor hát ki becsüli meg igazán az emberi életet? (Isten.) Csak Isten, míg maguk az emberek nem tudják, hogyan becsüljék meg a saját életüket. Csak Isten becsüli az emberi életet. Bár az emberek nem szerethetők, nem méltók a szeretetre, tele vannak mocsokkal, lázadó mivolttal és a Sátán által beléjük ültetett sokféle képtelen eszmével és nézettel, és bár a Sátánt bálványozzák és követik, olyannyira, hogy szembehelyezkednek Istennel – mégis, mivel az embereket Isten teremtette, és Ő ajándékozza meg őket lélegzettel és élettel, csakis Ő becsüli az emberi életet, csakis Ő szereti az embereket, és csakis Ő gondoskodik folyamatosan az emberiségről és becsüli meg azt. Isten megbecsüli az embereket – nem a fizikai testüket, hanem az életüket, mivel csak azok az emberek, akiknek Isten életet adott, azok válhatnak végül olyan teremtett lényekké, akik valóban imádják Őt és bizonyságot tesznek Róla. Istennek az emberek, e teremtett lények számára munkái, megbízatásai és elvárásai vannak. Ezért Isten megbecsüli és kincsként őrzi az ő életüket. Ez az igazság. Érted? (Igen.) Tehát, ha egyszer az emberek megértik Isten, a Teremtő szándékát, nem kellene, hogy legyenek alapelvek arra, hogyan kezeljék a fizikai testük életét, és hogyan bánjanak a törvényekkel és szükségletekkel, amelyek annak túlélését biztosítják? Min alapulnak ezek az alapelvek? Isten szavain alapulnak. Melyek a gyakorlásuk alapelvei? Passzív szempontból az embereknek el kell hagyniuk a sokféle téves nézetet, amelyeket a Sátán beléjük ültetett, le kell leplezniük és fel kell ismerniük a Sátán nézeteinek megtévesztő voltát – mint ez a mondás: „Hajolj bele a feladatba, és törekedj arra, hogy minden tőled telhetőt megtegyél halálod napjáig” –, amelyek eltompítják, károsítják és korlátok közé zárják az embereket, és el kell hagyniuk ezeket a nézeteket; továbbá, aktív szempontból, pontosan meg kell érteniük, hogy melyek Isten, a Teremtő követelményei az emberiséggel szemben, és Isten szavait kell minden cselekedetük alapjává tenniük. Így az emberek képesek lesznek helyesen, elhajlások nélkül gyakorolni és valóban az igazságra törekedni.
(Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Mit jelent az igazságra törekedni? (12.))
Ha egy ember értékes és értelmes életet kíván élni, akkor az igazságra kell törekednie. Elsősorban helyes életszemlélete kell hogy legyen, illetve helyes gondolatai és nézőpontjai a különféle nagy és kis dolgokról, amelyekkel az életben és az életútján szembe kell néznie. Mindezeket a dolgokat a helyes perspektívából és álláspontból kell szemlélnie, nem pedig szélsőséges vagy radikális gondolatokkal és nézőpontokkal megközelíteni a különféle problémákat, amelyekkel élete során vagy a mindennapokban találkozik. Természetesen világi szempontból sem szabad szemlélnie ezeket a dolgokat, hanem el kell engednie az ilyen negatív és helytelen gondolatokat és nézőpontokat. [...] Mondjuk például, hogy valaki rákos lett, és fél a haláltól. Nem hajlandó elfogadni a halált, és folyamatosan imádkozik Istenhez, hogy védje meg a haláltól, és hosszabbítsa meg az életét pár évvel. Ahogy telnek a napok, ő magában hordozza a gyötrelem, az aggodalom és a szorongás negatív érzelmeit, noha sikerül még pár évig életben maradnia, vagyis eléri célját: átéli a halál elkerüléséből fakadó boldogságot. Szerencsésnek érzi magát, és hiszi, hogy Isten nagyon jó és igazán csodálatos. Saját erőfeszítései, ismételt esdeklései, önszeretete és öngondoskodása révén elkerüli a halált, és végül úgy él tovább, ahogyan szeretett volna. Kifejezi háláját, amiért Isten megóvta őt, és hálát ad az Ő kegyelméért, szeretetéért és irgalmáért. Minden nap megköszöni Istennek, és Elébe járul, hogy dicsőítse ezért. Gyakran sír, miközben himnuszokat énekel és Isten szavain elmélkedik, és arra gondol, hogy Isten milyen csodálatos: „Isten valóban élet-halál ura: megengedte, hogy éljek.” Miközben minden nap teszi a kötelességét, gyakran gondolkodik azon, miként helyezze a gyötrelmet az első helyre, az élvezetet pedig az utolsóra, illetve hogyan teljesítsen mindenben jobban, mint mások, hogy megóvja saját életét és elkerülje a halált – végül néhány évvel tovább él, és egészen elégedett és boldog. Egy nap azonban betegsége súlyosbodik, és az orvos ad neki egy utolsó figyelmeztetést, hogy készüljön fel a végre. Most szembenéz a halállal; tényleg a halál küszöbén áll. Hogyan fog reagálni? Találkozott legnagyobb félelmével, testet öltött legnagyobb aggodalma. Eljött a nap, amelyet a legkevésbé akart megpillantani és átélni. Egy pillanat alatt elcsügged, hangulata pedig mélypontra kerül. Már nem akarja tenni a kötelességét, és nincsenek szavai, hogy imádkozzon Istenhez. Nem akarja többé dicsérni Istent, nem akarja hallani, hogy Ő egy szót is szóljon, vagy bármilyen igazságot átadjon. Nem hiszi többé, hogy Isten a szeretet, az igazságosság, az irgalom és a jóság. Ugyanakkor sajnálkozik: „Ennyi éven át megfeledkeztem arról, hogy több jó ételt egyek, és elmenjek szórakozni a szabadidőmben. Most meg már nincs lehetőségem ezekre a dolgokra.” Az elméje tele van sérelmekkel és siránkozással, a szíve pedig tele van fájdalommal, panasszal, nehezteléssel és tagadással Istennel szemben. Aztán sajnálkozva elhagyja ezt a világot. Mielőtt elhunyt, Isten vajon még mindig a szívében volt? Még mindig hitt Isten létezésében? (Már nem hitt benne.) Hogyan következett be ez a kimenetel? Nem azokkal a téves nézőpontokkal kezdődött, amelyeket kezdettől fogva vallott életről és halálról? (De igen.) Nemcsak kezdetben voltak téves gondolatai és nézőpontjai, hanem ami még súlyosabb, azután a saját gondolatait és nézőpontjait követte, és további törekvéseiben azokhoz alkalmazkodott. Soha nem adta fel, a helytelen úton tört előre és rohant lefelé, hátra se nézett. Ennek eredményeként végül elvesztette a hitét Istenben – hitbéli utazása így ért véget, és élete így fejeződött be. Vajon elérte az igazságot? Elnyerte őt Isten? (Nem.) Amikor végül meghalt, vajon megváltoztak a halállal kapcsolatos szempontjai és hozzáállása, amelyekhez ragaszkodott? (Nem.) Vigasszal, örömmel és békével halt meg, vagy sajnálkozással, ellenállással és keserűséggel? (Elenállással és keserűséggel halt meg.) Egyáltalán nem nyert el semmit. Nem érte el az igazságot, és Isten sem nyerte el őt. Nos, mondanátok, hogy az ilyen ember elnyerte az üdvösséget? (Nem.) Nem lett megmentve. Halála előtt vajon nem rohangált sokat és nem hozott sok áldozatot? (De igen.) Ugyanúgy, mint más emberek, hitt Istenben, tette a kötelességét, és a felszínen nem látszott, hogy bármi különbség lenne közte és a többiek között. Amikor betegséggel és halállal szembesült, Istenhez imádkozott, és továbbra sem hanyagolta el a kötelességét. Továbbra is dolgozott, ráadásul ugyanolyan szinten, mint korábban. Van azonban valami, amit az embereknek meg kellene érteniük és át kellene látniuk: a gondolatok és nézőpontok, amelyeket ez az ember magában hordozott, következetesen negatívak és tévesek voltak. Függetlenül a gyötrelme mértékétől vagy az ártól, amit kötelessége végzése közben megfizetett, ezeket a téves gondolatokat és nézőpontokat hordozta magában törekvése során. Végig ezek irányították őt, és negatív érzelmeit belevitte a kötelességébe, igyekezett kötelessége végzését felajánlani Istennek saját túléléséért cserébe, hogy elérje a célját. Törekvése célja nem az volt, hogy megértse vagy elnyerje az igazságot, vagy hogy alávesse magát Isten minden vezénylésének és elrendezésének. Törekvése célja ennek pont az ellenkezője volt. A saját szándéka és igényei szerint akart élni, és megszerezni azt, amit hajszolni kívánt. Ő akarta elrendezni és levezényelni a saját sorsát, sőt a saját életét és halálát is. Így az út végén az lett a kimenetele, hogy egyáltalán nem nyert el semmit. Nem tett szert az igazságra, végül megtagadta Istent, és elvesztette a Belé vetett hitét. Még amikor közeledett a halál, akkor sem értette meg, hogyan kellene az embereknek élniük, és hogyan kellene egy teremtett lénynek kezelnie a Teremtő vezényléseit és elrendezéseit. Ez a legszánalmasabb és legtragikusabb dolog vele kapcsolatban. Még a halál küszöbén sem értette meg, hogy az ember élete során minden a Teremtő szuverenitása és elrendezése alatt áll. Ha a Teremtő azt akarja, hogy élj, akkor még akkor sem fogsz meghalni, ha megtámad egy halálos betegség. Ha a Teremtő azt akarja, hogy meghalj, akkor még ha fiatal, egészséges és erős is vagy, amikor eljön az időd, meg kell halnod. Minden Isten szuverenitása és elrendezése alatt áll, ez Isten hatalma, és senki sem emelkedhet efölé. Nem értett meg egy ilyen egyszerű tényt – hát nem szánalmas? (De igen.) Annak ellenére, hogy hitt Istenben, részt vett az összejöveteleken, hallgatta a prédikációkat és végezte a kötelességét, és annak ellenére, hogy hitt Isten létezésében, újra és újra nem volt hajlandó elismerni, hogy az emberi sors, beleértve az életet és a halált is, Isten kezében van, nem pedig az emberi akarat függvénye. Senki nem hal meg csak azért, mert azt akarja, és senki nem marad életben csak azért, mert élni akar és fél a haláltól. Nem fogta fel ezt az egyszerű tényt, nem látta át még akkor sem, amikor a fenyegető halállal nézett szembe, és még mindig nem tudta, hogy egy ember életét és halálát nem ő maga határozza meg, hanem a Teremtő eleve elrendelésétől függ. Hát nem tragikus ez? (De igen.)
(Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (6.))
Ha elismered, hogy teremtett lény vagy, akkor fel kell készülnöd arra, hogy szenvedj és megfizesd az árat azért, hogy teljesítsd az evangélium terjesztésére vonatkozó kötelezettségedet és hogy megfelelően teljesítsd a kötelességedet. Az ár lehet valamilyen fizikai betegség vagy nehézség elszenvedése, vagy a nagy vörös sárkány üldöztetésének elszenvedése, vagy a világi emberek félreértésének elszenvedése, valamint a megpróbáltatások, amelyeken az ember az evangélium terjesztése során keresztülmegy: eladva, megverve és szidva, elítélve – még az is lehet, hogy megrohannak és halálos veszélybe sodornak. Lehetséges, hogy az evangélium terjesztése során meghalsz, mielőtt Isten munkája befejeződne, és nem éred meg Isten dicsőségének napját. Erre fel kell készülnötök. Ez nem kell, hogy megijesszen benneteket; ez tény. Most, hogy ezt világossá tettem, és megértettétek, ha még mindig megvan bennetek ez a törekvés, és biztosak vagytok benne, hogy ez nem fog megváltozni, és hűségesek maradtok mindhalálig, ez azt bizonyítja, hogy rendelkeztek egy bizonyos érettséggel. Ne feltételezd, hogy e vallásszabadságot és emberi jogokat élvező, tengerentúli nemzetek között veszélytelen lesz az evangélium terjesztése, és hogy minden simán megy majd, amit teszel, hogy mindenen ott lesz Isten áldása, és mindent Isten nagy ereje és hatalma kísér majd. Ezek emberi elképzelések és képzelgések csupán. A farizeusok is hittek Istenben, mégis fogták és keresztre feszítették a megtestesült Istent. Milyen rossz dolgokat képes vajon tenni a jelenlegi vallásos világ a megtestesült Istennel? Olyan sok rossz dolgot tettek már – megítélték Istent, kárhoztatták Istent, káromolták Istent –, hogy nincs olyan rossz dolog, amire ne lennének képesek. Ne feledd, hogy azok, akik fogták és keresztre feszítették az Úr Jézust, hívők voltak. Csak nekik volt lehetőségük ilyesmit tenni. A nem hívők nem törődtek efféle dolgokkal. Ezek a hívők voltak azok, akik összejátszottak a kormánnyal azért, hogy fogják és keresztre feszítsék az Úr Jézust. Azonkívül, hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a legkülönbözőbb halálnemek érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon törvényesen végezték ki őket a bűntetteik miatt? Nem. Az Úr evangéliumát terjesztették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték, szidalmazták, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. Ne arról beszéljünk, hogy végül mi lett a sorsa ama mártíroknak, vagy hogy Isten miként határozta meg a viselkedésüket, hanem ezt kérdezzük meg: amikor elérkezett számukra a vég, vajon az emberi elképzeléseknek megfelelően fejezték be az életüket? (Nem.) Az emberi elképzelések szemszögéből nézve óriási árat fizettek Isten munkájának terjesztéséért, de végül megölte őket a Sátán. Ez nincs összhangban az emberi elképzelésekkel, pedig pontosan ez történt velük. Ez volt az, amit Isten megengedett. Milyen igazságot lehet keresni ebben? Isten átka és kárhoztatása, vagy az Ő terve és áldása volt-e az, hogy engedte őket így meghalni? Egyik sem. Akkor mi volt? Az emberek most sajgó szívvel gondolnak vissza halálukra, de akkor így történtek a dolgok. Mivel magyarázható, hogy így haltak meg, akik hittek Istenben? Amikor szóba kerül ez a téma, beleképzelitek magatokat a helyükbe, szomorú-e ezért a szívetek, és éreztek-e rejtett fájdalmat? Ezt gondoljátok: „Ezek az emberek Isten evangéliuma terjesztésére vonatkozó kötelességüket tették és jó embereknek kell tekinteni őket, akkor hogy juthatott nekik ilyen vég és ilyen sors?” Valójában a testük halt meg és hunyt el így; így távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, vagy hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ők pontosan azokon a halálnemeken keresztül kárhoztatták a világot és tanúskodtak Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – használták, hogy Isten cselekedetei mellett tanúskodjanak, Isten nagy ereje mellett tegyenek bizonyságot, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei igazak, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és megerősítsék az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus Krisztus, hogy Ő Isten megtestesülése, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának terjesztése miatt, vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsőségek; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket – az életüket – felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ez az ember kötelezettségének teljesítése. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember maximálisan teljesíti a kötelességét. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tanúskodjatok Isten mellett és terjesszétek evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit elkerülhetetlen kötelességed elvégezni. Ma félelem és aggodalom van az emberekben, de mi célt szolgálnak ezek az érzések? Ha Isten nem látja szükségét, hogy így cselekedj, akkor mi haszna aggódni miatta? Ha pedig Isten szükségesnek látja, hogy így tégy, akkor nem szabad kibújnod a felelősség alól, vagy nemet mondanod rá. Akkor proaktív módon együtt kell működnöd, és aggodalom nélkül el kell fogadnod. Nem számít, hogy hal meg az ember, de nem szabad a Sátán előtt meghalnia, és ne a Sátán kezében haljon meg. Ha meg kell halnia az embernek, Isten kezében haljon meg. Az emberek Istentől jönnek, és Istenhez térnek vissza – ilyen józan ésszel és hozzáállással kell bírnia egy teremtett lénynek. Ez az a végső igazság, amelyet meg kell értenie az embernek az evangélium terjesztése és a kötelességének teljesítése során – az életével kell fizetnie az arról szóló evangélium terjesztéséért és az amellett való tanúságtételért, hogy a megtestesült Isten elvégzi a munkáját és megmenti az emberiséget. Ha ez a törekvés él benned, ha képes vagy ily módon tanúságot tenni, az csodálatos. Ha még mindig nincs ilyen törekvésed, akkor legalább az előtted álló felelősséget és kötelességet teljesítsd megfelelően, a többit pedig bízd Istenre! Akkor, ahogy telnek a hónapok és az évek, te pedig egyre tapasztaltabb és idősebb leszel, és mind mélyebben megérted az igazságot, talán felismered majd, hogy kötelességed és felelősséged felajánlani az életedet Isten evangéliumának munkájára egészen életed utolsó pillanatáig.
Most van a megfelelő idő arra, hogy elkezdjünk beszélgetni ezekről a témákról, mivel már elkezdődött a királyság evangéliumának terjesztése. Korábban, a Törvény Korában és a Kegyelem Korában, néhány régi próféta és szent az életét adta az evangélium terjesztése során, ezért akik az utolsó napokban születnek, ugyancsak életüket adhatják ezért az ügyért. Nem holmi új vagy váratlan dolog ez, és még kevésbé túlzott követelmény. Ez az, amit a teremtett lényeknek tenniük kell, valamint a kötelesség, amit el kell végezniük. Ez az igazság; ez a legfőbb igazság. Haszontalan, ha mindössze szólamokat hangoztatsz azzal kapcsolatban, hogy mit akarsz megtenni Istenért, miként akarod teljesíteni a kötelességed, és mennyi áldozatot akarsz hozni, illetve mennyit akarsz fáradozni Istenért. Amikor szemben találod magad a valósággal, amikor az életed feláldozására kérnek, az, hogy panaszkodsz-e vajon az utolsó pillanatban, hogy készséges vagy-e, és hogy csakugyan aláveted-e magad – ez az érettséged próbája. Ha abban a pillanatban, amikor el akarják venni tőled az életed, nyugodt vagy, készséges, és panasz nélkül aláveted magad, ha úgy érzed, hogy a végsőkig teljesítetted a felelősségeidet, feladataidat és kötelességeidet, ha boldog és békés a szíved – ha így mész el, akkor Isten szemében egyáltalán nem is távoztál az élők sorából, hanem inkább egy másik birodalomban és egy másik formában élsz tovább. Nem tettél mást, csupán életformát váltottál. Semmiképpen nem vagy igazán halott. Az emberek így látják: „Ez az illető nagyon fiatalon halt meg, milyen kár!” Isten szemében viszont nem haltál meg, és nem jutottál szenvedésre. Helyette eltávoztál, hogy áldásokat élvezz és közelebb kerülj Istenhez. Mivel teremtett lényként Isten szemében már megfelelsz a mércének a kötelességed végzése tekintetében, elvégezted a kötelességed, Istennek nincs szüksége többé arra, hogy tovább végezd ezt a kötelességet a teremtett lények soraiban. Isten számára nem „elmenetel” az „elmeneteled”, hanem „elvitel”, „elhozatal” vagy „elvezetés”, és ez jó dolog.
(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium terjesztése az a kötelesség, amely alól egyetlen hívő sem bújhat ki)
Az emberi elképzelések szerint a jót megjutalmazzák, a gonoszt pedig megbüntetik, a jó embereket jóval jutalmazzák, a gonoszok pedig gonoszságot kapnak vissza, és mindazokat, akik nem tesznek gonoszságot, jóval kell jutalmazni és áldásokat kell kapniuk. Úgy tűnne, hogy minden olyan esetben, ahol az emberek nem gonoszok, jóval kellene jutalmazni őket; csak ez Isten igazsága. Vajon nem ez az emberek elképzelése? De mi van akkor, ha mégsem jutalmazzák meg őket? Akkor azt mondanád, hogy Isten nem igazságos? Például, Noé idejében Isten ezt mondta Noénak: „Elhatároztam, hogy véget vetek minden élőlénynek, mert megtelt erőszakossággal miattuk a föld. Elpusztítom hát őket a földdel együtt” (1Mózes 6:13). Ezután megparancsolta Noénak, hogy építse meg a bárkát. Miután Noé elfogadta Isten megbízatását és megépítette a bárkát, hatalmas felhőszakadás zúdult a földre negyven napon és éjszakán át, az egész világot elárasztotta az özönvíz, és Noé, valamint hét családtagja kivételével Isten elpusztította annak a kornak az összes emberét. Mi erről a véleményed? Mondanád, hogy Isten nem szeretetteljes? Ami az embert illeti, lehet bármennyire romlott az emberiség, amint azonban Isten elpusztítja az emberiséget, az azt jelenti, hogy Ő nem szeretetteljes – vajon helyesen hiszik ezt? Nem abszurd ez a hit? Isten nem szerette azokat, akiket elpusztított, de őszintén ki tudod jelenteni, hogy nem szerette azokat, akik túléltek és elnyerték az Ő üdvösségét? Péter a végsőkig szerette Istent, és Isten szerette Pétert – tényleg azt tudod mondani, hogy Isten nem szeretetteljes? Isten szereti azokat, akik igazán szeretik Őt, és gyűlöli és megátkozza azokat, akik ellenállnak Neki és visszautasítják a megtérést. Istenben egyaránt ott a szeretet és a gyűlölet, ez az igazság. Az embereknek nem kellene beskatulyázni vagy elítélni Istent az elképzeléseik és képzelgéseik szerint, mivel az emberiség elképzeléseiben és képzelgéseiben, amelyek a látásmódjukat alkotják, egyáltalán nincs igazság. Istent az emberhez való hozzáállása, az Ő természete és lényege alapján kell megismerni. Semmiképpen nem szabad azzal próbálkozni, hogy azon dolgok külsőségei alapján határozzuk meg Isten lényegét, amelyeket Ő tesz, és amikkel foglalkozik. A Sátán oly mélyen megrontotta az emberiséget; nem ismerik a romlott emberiség természetlényegét, még kevésbé azt, hogy mi a romlott emberiség Isten előtt, sem azt, hogyan kellene velük bánni az Ő igaz természete szerint. Gondoljatok Jóbra, ő egy igaz ember volt, és Isten megáldotta. Ez volt Isten igazsága. A Sátán fogadást kötött Jahvéval: „Megvan rá az oka, azért féli az istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá mindarra, amije van, majd káromol még téged!” (Jób 1:9-11). Jahve Isten azt mondta, „Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet!” (Jób 1:12). Így a Sátán elment Jóbhoz, és megtámadta és megkísértette Jóbot, és Jób megpróbáltatásokkal találkozott. Mindenétől megfosztották – elvesztette a gyermekeit és a vagyonát, és az egész testét kelések borították. Nos, vajon Jób megpróbáltatásai magunkban hordozták Isten igaz természetét? Nem tudjátok világosan megmondani, ugye? Még ha igaz ember vagy is, Istennek megvan a joga ahhoz, hogy megpróbáltatásoknak tegyen ki téged és lehetővé tegye, hogy tanúságot tegyél Mellette. Isten természete igaz, Ő mindenkivel egyenlően bánik. Nem arról van szó, hogy akkor az igaz embereknek nem szükséges megpróbáltatásokon keresztülmenniük, még akkor sem, ha le tudják küzdeni azokat, illetve, hogy meg kell védeni őket: nem ez a helyzet. Istennek megvan a joga, hogy megpróbáltatásoknak tegye ki az igaz embereket. Ez Isten igaz természetének a kinyilatkoztatása. Végül, miután Jób átesett a megpróbáltatásokon, és tanúságot tett Jahvéról, Jahve még többel áldotta meg, mint azelőtt, még jobban, mint azelőtt, és kétszer annyi áldást adott neki. Továbbá, Jahve megjelent neki és szólt hozzá a szélből, és Jób mintha szemtől szembe látta volna Őt. Ezt az áldást adta neki Isten. Ez volt Isten igazsága. Mi lett volna, ha miután Jób megpróbáltatásai véget értek, és Jahve látta, hogyan tett Róla Jób tanúságot a Sátán jelenlétében és hogyan szégyenítette meg a Sátánt, Jahve elfordult volna és elment volna, figyelmen kívül hagyva őt, és Jób nem kapott volna áldásokat ezután – ebben ott lett volna Isten igazsága? Függetlenül attól, hogy Jób kapott-e áldást a megpróbáltatások után vagy sem, valamint, hogy Jahve megjelent-e neki vagy sem, mindebben ott van Isten jóakarata. Isten igazsága lett volna, ha megjelenik Jóbnak, és szintén Isten igazsága lett volna az is, ha nem jelenik meg neki. Milyen alapon követelsz te – egy teremtett lény – Istentől? Az emberek nem jogosultak arra, hogy követeljenek Istentől. Nincs semmi észszerűtlenebb, mint követeléseket támasztani Istennel szemben. Azt fogja tenni, amit tennie kell, és az Ő természete igazságos. Az igazságosság semmi esetre sem méltányosság vagy észszerűség; nem puszta egyenlő elbírálás, és nem arról szól, hogy az elvégzett munkádnak megfelelően kiosztják neked, amit érdemelsz, vagy fizetnek neked az elvégzett munkádért, illetve megkapod a járandóságodat aszerint, amekkora erőfeszítést teszel. Ez nem igazságosság, ez csupán korrektség és észszerűség. Nagyon kevés ember képes megismerni Isten igazságos természetét. Tegyük fel, hogy Isten megsemmisítette volna Jóbot, miután Jób tanúságot tett Mellette: Ez igazságos lenne? Valójában az lenne. Miért hívják ezt igazságosságnak? Hogyan tekintenek az emberek az igazságosságra? Ha valami összhangban van az emberek elképzeléseivel, akkor nagyon könnyű azt mondaniuk, hogy Isten igazságos; azonban, ha úgy látják, az a dolog nincs összhangban az elképzeléseikkel – ha ez olyasvalami, amit képtelenek megérteni – akkor nehéz lenne azt mondaniuk, hogy Isten igazságos. Ha Isten annak idején elpusztította volna Jóbot, az emberek nem mondták volna, hogy Ő igazságos. Valójában azonban, akár romlottak az emberek, akár nem, és akár mélységesen romlottak, akár nem, kell Istennek igazolnia Magát, amikor elpusztítja őket? Meg kellene magyaráznia az embereknek, hogy milyen alapon cselekszik így? El kell-e Istennek mondania az embereknek azokat a szabályokat, melyeket Ő rendelt el? Nincs rá szükség. Isten szemében, aki romlott, és aki hajlamos Istennel szembefordulni, nem ér semmit; akárhogy is kezeli Isten őket, az helyénvaló lesz, és minden Isten elrendezése. Ha nem tetszenél Istennek, és azt mondaná, hogy nem veszi hasznodat a tanúságtételed után, és ezért elpusztítana téged, ez is az Ő igazságossága lenne? Az lenne. Talán most még nem vagy képes felismerni ezt a tényekből, de a doktrínában meg kell értened. Mit mondanátok – az, hogy Isten elpusztítja a Sátánt, az Ő igazságosságának egy kifejeződése? (Igen.) Mi lenne akkor, ha Ő megengedné a Sátánnak, hogy megmaradjon? Nem meritek ezt mondani, igaz? Isten lényege az igazságosság. Habár nem könnyű felfogni, amit Ő tesz, minden, amit Ő tesz, az igazságos; egyszerűen arról van szó, hogy az emberek nem értik. Amikor Isten átadta Pétert a Sátánnak, hogyan reagált Péter? „Az emberiség képtelen kifürkészni azt, amit Te teszel, de mindenben, amit teszel, ott van a Te jóakaratod; igazságosság van mindben. Hogyan ne mondanék dicséretet a Te bölcsességedért és cselekedeteidért?” Most már látnod kell, hogy Isten azért nem pusztítja el a Sátánt akkor, amikor üdvözíti az embert, hogy az emberek világosan láthassák, hogyan rontotta meg őket a Sátán, valamint annak mértékét, amennyire megrontotta őket, és azt, hogy Isten hogyan tisztítja és menti meg őket. Végül, amikor az emberek megértették az igazságot és tisztán látták a Sátán gyűlöletes képét, és észrevették a Sátán gyalázatos bűnét az ő megrontásukban, Isten el fogja pusztítani a Sátánt, megmutatva nekik az Ő igazságosságát. Az időzítés, amikor Isten elpusztítja a Sátánt, teli van Isten természetével és bölcsességével. Minden, amit Isten tesz, az igazságos. Habár az emberek talán nem képesek érzékelni Isten igazságosságát, nem szabadna tetszés szerint ítéletet mondaniuk. Ha valami, amit Ő tesz, észszerűtlennek tűnik az emberek számára, illetve, ha van róla bármilyen elképzelésük, és ez arra vezeti őket, hogy azt mondják, Ő nem igazságos, akkor ők igen észszerűtlenek. Látod, hogy Péter néhány dolgot felfoghatatlannak talált, de biztos volt benne, hogy Isten bölcsessége volt jelen és az Ő jóakarata volt azokban a dolgokban. Az emberek nem hatolhatnak mindennek a mélyére; oly sok dolog van, amit ők nem foghatnak fel. Ennélfogva, Isten természetét megismerni nem egyszerű dolog.
(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész)
Kapcsolódó tapasztalati bizonyságtételek
A múltam szégyenfoltja
Egy halálos beteg elmélkedései
Prédikálással töltött napjaim a frontvonalon
Kapcsolódó himnuszok
Az ember élettartamát Isten előre meghatározta
