37. Mit jelent félni Istent és kerülni a rosszat
Az utolsó napok Mindenható Istenének szavai
A hamisítatlan teremtett lénynek tudnia kell, ki a Teremtő, mi célt szolgál az ember teremtése, hogyan vigye véghez a teremtett lény feladatait, és hogyan hódoljon minden teremtés Urának. Meg kell értenie, fel kell fognia, ismernie kell a Teremtő szándékait, kívánságait és követelményeit, figyelembe kell vennie ezeket, és a Teremtő útját kell követnie – félnie Istent és kerülnie a rosszat.
Mit jelent félni az Istent? És hogyan kerülhető a rossz?
Félni az Istent nem jelent leírhatatlan rémületet és borzalmat, sem kitérést, sem távolságtartást, sem bálványozást vagy babonaságot. Ez inkább csodálat, megbecsülés, bizalom, megértés, törődés, alávetettség, odaadás, szeretet, valamint feltétel nélküli és panaszmentes hódolat, viszonzás és behódolás. Isten őszinte ismerete nélkül az emberiségben nem lesz hamisítatlan csodálat, hamisítatlan bizalom, hamisítatlan megértés, hamisítatlan törődés vagy alávetettség, hanem csupán rettegés és nyugtalanság, csupán kétely, félreértés, kitérés és elkerülés; Isten hamisítatlan ismerete nélkül az emberiségben nem lesz hamisítatlan odaadás és viszonzás; Isten hamisítatlan ismerete nélkül az emberiségben nem lesz hamisítatlan hódolat és behódolás, csupán vak bálványozás és babonaság; Isten hamisítatlan ismerete nélkül az emberiség képtelen Isten útját követni, azaz félni Istent és kerülni a rosszat. Viszont az ember minden tevékenysége és viselkedése lázadással és ellenszegüléssel lesz tele, Őrá vonatkozó rágalmakkal és ítéletekkel, valamint az igazsággal és Isten szavainak valódi jelentésével szembemenő gonosz magatartással.
Ha az emberiség őszintén bízik Istenben, akkor hamisítatlanul követni fogják Őt és Őrá fognak támaszkodni. Az emberiség csak valós bizalommal és Istenre támaszkodással rendelkezhet hamisítatlan megértéssel és felfogással. Isten igazi megértéséhez az Őiránta való valós törődés társul. Az emberiség csak Isten iránti hamisítatlan törődéssel lehet hamisítatlanul alávetett. Az emberiség csak Isten iránti hamisítatlan alávetettséggel lehet hamisítatlanul odaadó. Az emberiség csak Isten iránti hamisítatlan odaadással tanúsíthat olyan viszonzást, amely feltétel nélküli és panaszkodás nélkül való. Az emberiség csak hamisítatlan bizalommal és Istenre támaszkodással, hamisítatlan megértéssel és törődéssel, hamisítatlan alávetettséggel, hamisítatlan odaadással és viszonzással ismerheti meg valóban Isten természetét és lényegét, és ismerheti meg a Teremtő kilétét. Az emberiség csak akkor ébreszthet fel magában hamisítatlan imádatot és megadást, ha valóban megismerte a Teremtőt. Az emberiség csak akkor lesz valóban képes kiszabadulni a gonosz cselekedeteiből, vagyis kerülni a rosszat, ha tényleg a Teremtőt imádja és megadja magát Neki.
(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Előszó)
Most mindenki olyan emberré szeretne válni, aki féli Istent és kerüli a rosszat. Mit jelent tehát az istenfélelem és a rossz kerülésének útja? Úgy is lehet fogalmazni, hogy azt jelenti, hogy igyekszünk alávetni magunkat Istennek, illetve teljesen és feltétlenül alávetjük magunkat Neki. Ez magában foglalja a megtévesztés, az ellenállás vagy a lázadás bármely eleme nélküli őszinte félelmet és istenfélelmet. Azt jelenti, hogy teljesen tiszta szívűek, abszolút hűségesek vagytok Istenhez és alávetettek Neki. Ennek a hűségnek és alávetettségnek abszolútnak kell lennie, nem lehet relatív; ez nem függ az időtől, a helytől vagy attól, hogy mennyi idős valaki. Ez az istenfélelem és a rossz kerülésének útja. Egy ilyen törekvés során fokozatosan megismered majd Istent, és megtapasztalod az Ő cselekedeteit; érezni fogod az Ő gondoskodását és oltalmát, érzékelni fogod létezésének igazságát, és érezni fogod az Ő szuverenitását. Végül valóban érezni fogod, hogy Isten mindenben ott van, és hogy Ő közvetlenül melletted áll. Eljutsz egy ilyen felismerésre. Ha nem követed az istenfélelem és a rossz kerülésének útját, akkor soha nem fogsz tudomást szerezni ezekről a dolgokról.
(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Isten irányítási tervének az ember a legnagyobb haszonélvezője)
Jób tökéletes volt, félte Istent és kerülte a rosszat, valamint nagy vagyonnal és tiszteletreméltó státusszal rendelkezett. Egy normális ember számára, aki ilyen környezetben és ilyen körülmények között él, Jób étrendje, életminősége és személyes életének különféle aspektusai a legtöbb ember figyelmének középpontjában állnának; ezért tovább kell olvasnunk a Szentírást: „Fiai lakomát szoktak tartani, mindegyik a maga házában és a maga napján. Ilyenkor üzentek három nővérüknek, és őket is meghívták, hogy velük együtt egyenek-igyanak. Amikor azonban a lakoma napjai sorra lejártak, értük küldött Jób, és megszentelte őket úgy, hogy korán reggel fölkelt, és annyi égőáldozatot mutatott be, ahányan voltak. Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek a fiaim, és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal” (Jób 1:4-5). [...] Ahol a Biblia leírja Jób fiainak és lányainak lakomáit, Jóbról nem esik említés; csak azt mondja el, hogy fiai és lányai gyakran ettek-ittak együtt. Más szóval, Jób nem tartott lakomákat, és nem csatlakozott fiaihoz és lányaihoz a pazar étkezéseken. Bár jómódú volt, sok vagyontárgya és szolgája volt, Jób élete nem volt fényűző. Gazdagsága nem késztette arra, hogy elszédítsék a felsőbbrendű életkörülményei, hogy elmerüljön a testi élvezetekben, vagy hogy elfelejtsen égőáldozatokat bemutatni, és mindez még kevésbé vezetett ahhoz, hogy szívében fokozatosan elkerülje Istent. Nyilvánvaló tehát, hogy Jób életstílusa fegyelmezett volt, Isten áldásai miatt nem lett kapzsi vagy hedonista, és nem ragaszkodott az életminőséghez. Ehelyett alázatos és szerény volt, nem hivalkodott, valamint óvatos és körültekintő volt Isten előtt. Gyakran gondolt Isten kegyeire és áldásaira, és állandóan Istent félő szívet ápolt magában. Mindennapi életében Jób gyakran korán kelt, hogy égőáldozatot mutasson be fiaiért és lányaiért. Más szóval, Jób maga nemcsak hogy félte Istent, de remélte, hogy gyermekei is félni fogják Istent, és nem vétkeznek Ellene. Jób szívében nem volt helye az anyagi javainak, és azok nem is helyettesítették az Isten által elfoglalt helyet; akár saját maga, akár gyermekei érdekében, Jób mindennapi cselekedetei mind az istenfélelemhez és a rossz kerüléséhez kapcsolódtak. Jahve Istentől való félelme nemcsak szavakban nyilvánult meg, hanem tettekre is váltotta, és mindennapi életének minden egyes részében tükröződött. Jóbnak ez a tényleges magatartása azt mutatja, hogy őszinte volt, és olyan lényeggel rendelkezett, amely szerette az igazságot és a pozitív dolgokat. Az, hogy Jób gyakran elküldte és megszentelte fiait és lányait, azt jelenti, hogy nem büntette vagy helyeselte gyermekei viselkedését; ehelyett a szívében idegenkedett viselkedésüktől és elítélte őket. Arra a következtetésre jutott, hogy fiainak és lányainak viselkedése nem tetszik Jahve Istennek, ezért gyakran felszólította őket, hogy járuljanak Jahve Isten elé, és vallják meg bűneiket. Jób cselekedetei megmutatják emberi mivoltának egy másik oldalát, ahol soha nem járt egy úton azokkal, akik gyakran vétkeztek és bántották Istent, hanem inkább kerülte és hanyagolta őket. Bár ezek az emberek a fiai és lányai voltak, nem adta fel saját magatartási elveit, mert a saját rokonairól volt szó, és nem egyezett ki az ő bűneikkel a saját érzelmei miatt. Inkább arra buzdította őket, hogy gyónjanak és nyerjék el Jahve Isten elnézését, valamint figyelmeztette őket, hogy ne hagyják el Istent a saját mohó élvezetük kedvéért. Annak alapelvei, ahogy Jób másokkal bánt, elválaszthatatlanok istenfélelmének és a rossz kerülésének alapelveitől. Szerette azt, amit Isten elfogadott, és gyűlölte azt, amit Isten elutasított; szerette azokat, akik szívükben félték Istent, és gyűlölte azokat, akik gonoszságot követtek el vagy vétkeztek Isten ellen. Ez a szeretet és utálat mutatkozott meg mindennapi életében, és ez volt Jób becsületessége, amit Isten szemei láttak. Természetesen ez Jób igazi emberi mivoltának kifejeződése és megélése is a másokkal való kapcsolataiban mindennapi élete során, amiről tanulnunk kell.
(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)
Miután Isten azt mondta a Sátánnak, hogy „Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet”, a Sátán távozott, és nem sokkal később Jóbot váratlan és heves támadások érték: először elrabolták az ökreit és a szamarait, és megölték néhány szolgáját; ezután a juhai és még több szolgája a tűz martalékává vált; majd elvették a tevéit és megölték még több szolgáját; végül pedig elvették fiai és lányai életét. Ez a támadássorozat volt az a gyötrelem, amelyet Jób az első megkísértés alatt szenvedett el. Isten parancsának megfelelően a Sátán e támadások során csak Jób vagyonát és gyermekeit vette célba, magát Jóbot nem bántotta. Mindazonáltal Jób egy nagy vagyonnal rendelkező, gazdag emberből azonnal nincstelenné vált. Senki sem tudta volna átvészelni ezt a megdöbbentő, meglepetésszerű csapást, vagy megfelelően reagálni rá, Jób mégis megmutatta rendkívüli oldalát. A Szentírás a következőképpen számol be: „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult.” Ez volt Jób első reakciója, miután megtudta, hogy elvesztette gyermekeit és minden vagyonát. Ráadásul nem tűnt meglepettnek vagy pánikba esettnek, még kevésbé mutatott haragot vagy gyűlöletet. Látjátok tehát, hogy szívében már felismerte, hogy ezek a katasztrófák nem véletlenek, nem emberi kéztől származnak, még kevésbé a megtorlás vagy a büntetés érkeztét jelentik. Inkább Jahve próbatételei érkeztek el; Jahve volt az, aki el akarta venni a vagyonát és a gyermekeit. Jób akkor nagyon nyugodt és józan volt. Tökéletes és becsületes emberi mivolta lehetővé tette számára, hogy racionális és természetes módon hozzon pontos ítéleteket és döntéseket az őt ért katasztrófákkal kapcsolatban, és ennek következtében szokatlan nyugalommal viselkedett: „Jób ekkor fölállt, megszaggatta köntösét, és megnyírta a fejét. Azután a földre esve leborult.” Az, hogy „megszaggatta köntösét” azt jelenti, hogy ruhátlan volt, és nem volt semmije; az, hogy „megnyírta a fejét”, azt jelenti, hogy újszülöttként tért vissza Isten elé; az, hogy „a földre esve leborult”, azt jelenti, hogy meztelenül jött a világra, és ma sincs semmije, úgy tért vissza Istenhez, mint egy újszülött. Jób hozzáállását mindahhoz, ami vele történt, Isten egyetlen teremtett lénye sem tudta volna megvalósítani. Az ő Jahvéba vetett hite túlmutatott a hiedelemvilágon; ez az ő istenfélelme volt, az Isten iránti alávetettsége; nemcsak azért volt képes hálát adni Istennek, hogy Ő adott neki, hanem azért is, hogy elvett tőle. Sőt, képes volt kezdeményezni azt, hogy visszaadja Istennek mindazt, amije volt, beleértve az életét is.
Jób istenfélelme és Istennek való alávetettsége példaértékű az emberiség számára, tökéletessége és becsületessége pedig az emberi mivolt tetőpontja volt, amellyel az embernek rendelkeznie kellene. Bár nem látta Istent, felismerte, hogy Isten valóban létezik, e felismerés miatt félte Istent, és istenfélelme miatt képes volt alávetni magát Istennek. Szabad kezet adott Istennek, hogy elvegye tőle, amije van, mégis zokszó nélkül leborult Isten előtt és azt mondta Neki, hogy még ha ebben a pillanatban el is venné tőle a testét, ő szívesen, panaszkodás nélkül megengedné ezt Neki. Egész viselkedése tökéletes és becsületes emberi mivoltának volt köszönhető. Ez azt jelenti, hogy ártatlanságának, őszinteségének és jóságának eredményeként Jób rendíthetetlen volt Isten létezésének felismerésében és megtapasztalásában. Erre alapozva támasztott magával szemben követelményeket és egységesítette gondolkodását, viselkedését, magatartását és cselekvésének alapelveit Isten előtt, összhangban Isten vezetésével és Isten tetteivel, amelyeket minden dologban látott. Az idő múlásával a tapasztalatai valódi és tényleges istenfélelmet váltottak ki belőle, és ezek hatására elkerülte a gonoszt. Ez volt a forrása a tisztességnek, amelyhez Jób szilárdan ragaszkodott. Jób becsületes, ártatlan és jóságos emberi mivolttal rendelkezett, tényleges tapasztalata volt az istenfélelemről, az Isten iránti alávetettségről és a gonosz elkerüléséről, valamint arról a tudásról, hogy „Jahve adta, Jahve vette el”. Csak ezen dolgok miatt tudott szilárdan megállni tanúságtételében a Sátán ilyen aljas támadásai közepette, és csak ezek miatt volt képes arra, hogy ne okozzon csalódást Istennek, valamint kielégítő választ adjon Istennek, amikor elérték őt Isten próbatételei.
(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)
Jób elszenvedte a Sátán pusztítását, mégsem hagyta el Jahve Isten nevét. A felesége volt az első, aki előlépett, és a Sátán szerepét emberi szemmel látható formában eljátszva megtámadta Jóbot. Az eredeti szöveg így írja le: „A felesége ezt mondta neki: Még most is ragaszkodsz ahhoz, hogy feddhetetlen maradj? Átkozd meg Istent, és halj meg!” (Jób 2:9). Ezeket a szavakat a Sátán mondta emberi alakban. Támadás és vádaskodás volt, egyúttal csábítás, kísértés és rágalmazás. Miután a Sátán kudarcot vallott Jób testének megtámadásában, közvetlenül Jób tisztességét támadta meg, ezzel akarta elérni, hogy Jób feladja tisztességét, megtagadja Istent és ne éljen tovább. Szintén így akarta a Sátán megkísérteni Jóbot ilyen szavakkal: ha Jób elhagyná Jahve nevét, akkor nem kellene ilyen kínokat elviselnie; megszabadulhatna a test gyötrelmeitől. Felesége tanácsával szembesülve Jób megdorgálta őt, mondván, „Úgy beszélsz, mint a bolond asszonyok egyike. Hogyan? Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” (Jób 2:10). Jób már régóta ismerte ezeket a szavakat, de ezúttal bebizonyosodott Jób tudásának igazsága.
Amikor a felesége azt tanácsolta neki, hogy átkozza meg Istent és haljon meg, azt úgy értette, hogy „Ha a te Istened így bánik veled, miért nem átkozod meg Őt? Minek élsz még mindig? A te Istened olyan igazságtalan veled, mégis azt mondod: »áldott legyen Jahve neve!« Hogyan hozhat rád katasztrófát, amikor áldod az Ő nevét? Siess és hagyd el Isten nevét, és ne kövesd Őt többé. Akkor véget érnek a bajok.” Ebben a pillanatban megszületett az a bizonyságtétel, amelyet Isten látni akart Jóbban. Egyetlen hétköznapi ember sem tudott ilyen bizonyságot tenni, és a Biblia egyetlen történetében sem olvashatunk róla – de Isten már jóval azelőtt látta ezt, hogy Jób kimondta volna ezeket a szavakat. Isten csupán arra akarta felhasználni ezt a lehetőséget, hogy Jób bebizonyíthassa mindenkinek, hogy Istennek van igaza. A felesége tanácsával szembesülve Jób nemcsak hogy nem adta fel tisztességét és nem tagadta meg Istent, hanem még ezt is mondta a feleségének: „Fogadjuk el a jót Isten keze által, a bajt pedig ne fogadjuk el?” Vajon nagy súlya van ezeknek a szavaknak? Itt csak egyetlen tény van, amely képes bizonyítani e szavak súlyát. E szavaknak az a súlya, hogy Isten jóváhagyta őket a szívében, Isten ezekre vágyott, ezeket akarta hallani, és ezek azok az eredmények, melyeket Isten látni kívánt; egyúttal ezek a szavak jelentik Jób bizonyságtételének a velejét. Ezáltal Jób tökéletessége, becsületessége, istenfélelme és az, hogy elkerüli a rosszat, bizonyítást nyert. Jób értéke abban rejlett, hogy amikor megkísértették, és még akkor is, amikor egész testét fájó kelések borították, amikor a legnagyobb kínokat viselte el, továbbá amikor felesége és rokonai tanácsot adtak neki, ő mégis ilyen szavakat mondott. Másképp fogalmazva, szíve mélyén hitte, hogy bármilyen kísértés, bármilyen súlyos megpróbáltatás vagy gyötrelem érné, vagy akár meghalna, nem tagadná meg Istent, és nem utasítaná el az istenfélelem és a rossz kerülésének útját. Látod tehát, hogy Isten a legfontosabb helyet foglalta el a szívében, és csak Isten volt az ő szívében. Emiatt olvashatunk róla ilyen leírásokat a Szentírásban: Mindezek során Jób nem vétkezett az ajkával. Nemcsak ajkával nem vétkezett, de szívében sem panaszkodott Istenre. Nem mondott bántó szavakat Istenről, és nem vétkezett Isten ellen. Nemcsak a szája áldotta Isten nevét, hanem a szívében is áldotta Isten nevét; a szája és a szíve egy volt. Ez volt az igazi Jób, akit Isten látott, és ez volt az oka annak, hogy Isten nagyra becsülte Jóbot.
(Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten munkája, Isten természete és Isten Maga II.)
Jób miért volt képes arra, hogy félje Istent és kerülje a gonoszt? Mire gondolt a szívében? Hogyan volt képes arra, hogy ne tegye meg ezeket a gonosz dolgokat? Istenfélő szíve volt. Mit jelent az, hogy istenfélő szíve volt? Azt jelenti, hogy a szíve félt Istentől, képes volt tisztelni Isten nagyságát, és volt helye Istennek a szívében. Nem tartott attól, hogy Isten meglátja, sem attól, hogy Isten megharagszik. Ehelyett a szívében tisztelte Isten nagyságát, kész volt eleget tenni Istennek, és kész volt ragaszkodni Isten szavaihoz. Ezért volt képes félni Istent és kerülni a gonoszt. Most mindenki el tudja mondani ezt a kifejezést: „félni Istent és kerülni a gonoszt”, mégsem tudják, hogyan érte ezt el Jób. Jób valójában úgy kezelte a „félni Istent és kerülni a gonoszt” kifejezést, mint az Istenben való hit legalapvetőbb és legfontosabb dolgát. Ezért volt képes úgy ragaszkodni ezekhez a szavakhoz, mintha egy parancsolathoz ragaszkodott volna. Azért hallgatott Isten szavaira, mert a szíve tisztelte Isten nagyságát. Nem számít, mennyire tűnhettek jelentéktelennek Isten szavai az emberek szemében, még ha csak hétköznapi szavak voltak is, Jób szívében ezek a szavak a legfelsőbb Istentől származtak; ezek voltak a legnagyszerűbb, legfontosabb szavak. Még ha olyan szavak is ezek, amelyeket az emberek lenéznek, amennyiben ezek Isten szavai, az embereknek figyelniük kell rájuk – még akkor is, ha kigúnyolják és megrágalmazzák őket miattuk. Még ha nehézségbe ütköznek is vagy üldözik őket, akkor is a végsőkig ragaszkodniuk kell az Ő szavaihoz; nem adhatják fel azokat. Ezt jelenti félni Istent. Minden szóhoz ragaszkodnod kell, amit Isten az embertől megkövetel. Ami azokat a dolgokat illeti, amelyeket Isten tilt, vagy azokat, amelyeket utál, rendben van, ha nem tudsz róluk, de ha tudsz róluk, akkor képesnek kell lenned arra, hogy egyáltalán nem teszed meg azokat a dolgokat. Képesnek kell lenned ragaszkodni, még akkor is, ha a családod elhagy, ha nem hívők gúnyolnak, vagy kifiguráznak és viccet csinálnak belőled azok, akik közel állnak hozzád. Miért kell ragaszkodnod? Mi a kiindulópontod? Melyek az alapelveid? Ez: „Ragaszkodnom kell Isten szavaihoz és az Ő vágyai szerint kell cselekednem. Állhatatosan fogom végezni azokat a dolgokat, amelyeket Isten szeret, és elszánt leszek abban, hogy elhagyjam azokat a dolgokat, amelyeket Isten utál. Ha nem ismerem Isten szándékát, az rendben van, ha azonban ismerem és megértem az Ő szándékát, akkor elszántan fogok hallgatni az Ő szavaira és alávetni magam azoknak. Senki sem lesz képes megakadályozni engem, és akkor sem fogok meginogni, ha a világ véget ér.” Ezt jelenti félni Istent és kerülni a gonoszt.
(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész)
A mindennapi életetekben mely ügyekben rendelkeztek istenfélő szívvel? És mely ügyekben nem? Képes vagy gyűlölni valakit, ha az illető megbánt téged, vagy ha az érdekeidet sérti? És amikor gyűlölsz valakit, képes vagy megbüntetni és bosszút állni? (Igen.) Akkor elég félelmetes vagy! Ha nem rendelkezel istenfélő szívvel, és képes vagy gonosz dolgokat tenni, akkor a rosszindulatú beállítottságod túlságosan súlyos! A szeretet és a gyűlölet olyan dolgok, amelyekkel a normális emberi mivoltnak rendelkeznie kell, de világosan meg kell különböztetned, hogy mit szeretsz és mit gyűlölsz. A szívedben szeretned kell Istent, szeretned kell az igazságot, szeretned kell a pozitív dolgokat, és szeretned kell a testvéreidet, míg a Sátánt és az ördögöket, a negatív dolgokat és az antikrisztusokat gyűlölnöd kell, akárcsak a gonosz embereket. Ha gyűlöletből képes volnál elnyomni a testvéreidet és bosszút állni rajtuk, az nagyon ijesztő lenne, ez a gonosz ember beállítottsága. Egyeseknek egyszerűen vannak gyűlölködő gondolataik és eszméik – gonosz eszméik, ám soha nem tennének semmi gonoszat. Ők nem gonosz emberek, mert amikor valami történik, képesek keresni az igazságot, és odafigyelnek az alapelvekre abban, ahogyan viselkednek és ahogyan a dolgokat kezelik. Amikor másokkal érintkeznek, nem kérnek tőlük többet, mint kellene; ha jól kijönnek az illetővel, akkor továbbra is érintkeznek vele; ha nem jönnek ki vele, akkor nem. Ez alig befolyásolja a kötelességük teljesítését vagy az életbe való belépésüket. Isten a szívükben van, és istenfélő szívvel rendelkeznek. Nem akarják megbántani Istent, és félnek attól, hogy megteszik. Bár ezek az emberek táplálhatnak bizonyos helytelen gondolatokat és eszméket, képesek fellázadni ezek ellen és elhagyni őket. Önuralmat gyakorolnak cselekedeteikben, és egyetlen olyan szót sem ejtenek ki, amely nem helyénvaló, vagy amely sérti Istent. Aki így beszél és így cselekszik, annak vannak alapelvei, és az igazságot gyakorolja. Lehet, hogy a személyiséged összeférhetetlen egy másik emberével, és lehet, hogy nem kedveled őt, de amikor együtt dolgozol vele, elfogulatlan maradsz, és nem engeded ki a frusztrációdat a kötelességed teljesítése közben, illetve nem Isten családjának érdekein vezeted le a frusztrációdat; az ügyeket az alapelvek szerint tudod intézni. Minek a megnyilvánulása ez? Az istenfélő szív megnyilvánulása. Ha ennél egy kicsit több van benned, akkor olyan esetekben, amikor látod, hogy valaki másnak vannak hiányosságai vagy gyengeségei, és még ha meg is sértett téged, vagy elfogult veled szemben, akkor is megvan benned az a képesség, hogy helyesen bánj vele és szeretettel segítsd. Ez azt jelenti, hogy van benned szeretet, hogy olyan ember vagy, akiben megvan az emberi mivolt, és olyan ember vagy, aki kedves és képes gyakorolni az igazságot, továbbá őszinte ember vagy, aki birtokában van az igazságvalóságoknak, és olyan ember vagy, aki istenfélő szívvel rendelkezik. Ha még alacsony az érettséged, de van akaratod, és hajlandó vagy az igazságra törekedni, illetve arra, hogy a dolgokat az alapelvek szerint végezd, továbbá képes vagy viselkedni, a dolgokkal foglalkozni, és másokat az alapelvek szerint kezelni, akkor ez is annak számít, hogy valamelyest istenfélő szívvel rendelkezel; ez a legalapvetőbb dolog.
(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az öt feltétel, amelynek teljesülnie kell, hogy az ember az Istenbe vetett hit helyes útjára lépjen)
Ha egyszer az igazság életté vált benned, és megfigyelsz valakit, aki istenkáromlóan áll Istenhez, nem félve Őt, kötelességének végzése közben pedig felületes, vagy aki megszakítja és megzavarja a gyülekezeti munkát, az igazságalapelvek szerint fogsz reagálni, és képes leszel felismerni és szükség szerint leleplezni őt. Ha az igazság nem vált az életeddé, és továbbra is a sátáni beállítottságodban élsz, akkor, amikor gonosz embereket és ördögöket fedezel fel, akik megszakításokat és zavarokat okoznak a gyülekezet munkájában, akkor szemet fogsz hunyni felette és füled botját sem mozdítod; félresöpröd őket, a lelkiismeretedtől érkező szemrehányás nélkül. Sőt, azt fogod gondolni, hogy a gyülekezet munkáját megzavaró embereknek semmi köze hozzád. Nem számít, mennyire sérül a gyülekezet munkája és Isten házának érdekei, téged nem érdekel, nem avatkozol bele és nem érzel bűntudatot – ami olyan emberré tesz, aki lelkiismeret és értelem nélküli, álhívő munkás. Eszed, ami Istené, iszod, ami Istené és élvezel mindent, ami Istentől származik, mégis úgy érzed, hogy az Isten házának érdekeit sértő dolgoknak nincs köze hozzád – ami árulóvá tesz téged, aki beleharap az őt tápláló kézbe. Ha nem véded Isten házának érdekeit, ember vagy egyáltalán? Ez egy démon, amely befurakodott az egyházba. Istenhitet színlelsz, úgy teszel, mintha kiválasztott lennél, és élősködni akarsz Isten házában. Nem egy emberi lény életét éled, sokkal inkább démonhoz hasonlítasz, mint emberhez, és egyértelműen az álhívők egyike vagy. Ha olyasvalaki vagy, aki valóban hisz Istenben, akkor még ha eddig nem is nyerted el az igazságot és az életet, legalább Isten mellett fogsz beszélni és cselekedni; legalább nem állsz tétlenül, amikor azt látod, hogy Isten házának érdekei veszélybe kerülnek. Ha késztetést érzel arra, hogy szemet hunyj, bűntudatot érzel majd és kínosan érzed magad, s azt mondod magadnak: „Nem ülhetek itt tétlenül, fel kell állnom és mondanom kell valamit, felelősséget kell vállalnom, le kell lepleznem ezt a gonosz viselkedést, meg kell állítanom, hogy Isten házának érdekei ne szenvedjenek kárt, és ne zavarják meg a gyülekezeti életet.” Ha az igazság az életeddé vált, akkor nemcsak hogy meglesz ez a bátorságod és elhatározásod, és képes leszel teljesen megérteni az ügyet, hanem azt a felelősséget is betöltöd, amelyet Isten munkájáért és az Ő házának érdekeiért viselned kell, és ezzel teljesül a kötelességed. Ha kötelességedet a felelősségednek és kötelezettségednek, valamint Isten megbízatásának tudnád tekinteni, és úgy éreznéd, hogy ez szükséges ahhoz, hogy szembenézhess Istennel és a lelkiismereteddel, akkor nem élnéd-e meg a normális emberi mivolt feddhetetlenségét és méltóságát? A tetteid és a viselkedésed egyenlő lenne azzal, hogy „féled Istent és kerülöd a rosszat”, amiről Ő beszél. Megvalósítanád e szavak lényegét, és megélnéd a valóságukat.
(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész)