Hogyan kell törekedni az igazságra? (22.)

Mit gondoltok, miután hallottátok az emberi mivolt sajátságairól szóló állításokat és tartalmakat, amelyekről az elmúlt időszakban beszélgettünk? Kicsit tisztábban látjátok azoknak az embereknek a sajátságait, akik valóban rendelkeznek emberi mivolttal? (Kicsit tisztábban látjuk, mint korábban.) Szóval, miután ezt hallottátok, jutottatok-e bármilyen következtetésre azzal kapcsolatban, hogy mik a fő jellemzői azoknak az embereknek, akik rendelkeznek az emberi mivolt sajátságaival? Képesek vagytok meglátni az általunk közölt részletek és sajátosságok alapján, hogy mik valakinek az emberi mivoltára vonatkozó jellemzők? (Isten legutóbbi közlése révén most már értem, hogy az emberi mivolt sajátságaival rendelkező embereknek van lelkiismeretük és józan eszük, és képesek megkülönböztetni a helyeset a helytelentől.) Egy olyan ember, aki az emberi mivoltában a lelkiismeret és a józan ész sajátságaival rendelkezik, a lelkiismerete és a józan esze alapján szemléli az embereket és a dolgokat, viseli magát és cselekszik. Az emberekről alkotott nézetei és a magatartására vonatkozó alapelvei a lelkiismeretnek és a józan észnek erre az alapjára épülnek. Ez nagyon pontos, nem igaz? (Igen.) Egy olyan embernek, aki nem rendelkezik lelkiismerettel és józan ésszel, vannak bizonyos jellemzői az emberekről alkotott nézeteit és a magatartására vonatkozó alapelveit illetően. Ugyanakkor azoknak az embereknek, akik igenis rendelkeznek lelkiismerettel és józan ésszel, szintén vannak bizonyos jellemzőik az emberekről alkotott nézeteiket és a magatartásukra vonatkozó alapelveiket illetően, és ezek a jellemzők egyáltalán nem üresek; valójában feltárulnak és megnyilvánulnak a lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek mindennapi életében. Függetlenül attól, hogy valaki milyen korszakban vagy milyen társadalmi környezetben él, ha rendelkezik lelkiismerettel és józan ésszel, meg fogja élni az emberi mivolt bizonyos sajátságait. Az életében minden dolgában, vagy a legtöbb olyan dologban, amely gondolatokat és nézeteket, valamint a magatartásra vonatkozó alapelveket foglal magában, világosan fel fogja fedni a lelkiismeret és a józan ész sajátságait; ez egyáltalán nem valami üres dolog. Vizsgáljátok meg ezt a körülöttetek lévő emberekre vonatkozóan – hát nem így van? (De igen.) Ha valaki rendelkezik lelkiismerettel és józan ésszel, akkor a gerincesség és a kedvesség megnyilvánulásait fogja tanúsítani. Mivel a lelkiismerete készteti őt és hat rá, lesznek bizonyos határai abban, ahogyan viseli magát és cselekszik, és a józan esze működésének, valamint a rá gyakorolt fékező hatásának köszönhetően – vagyis a józan esze határain belül – konkrét megnyilvánulásai és konkrét megélése lesz. Tehát annak megállapításához, hogy valaki rendelkezik-e lelkiismerettel és józan ésszel, nézzétek meg a tényleges megnyilvánulásait; nézzétek meg, hogy a szokásos nézőpontjai, alapelvei és határai azt illetően, ahogyan az embereket és a dolgokat szemléli, valamint ahogyan viseli magát és cselekszik, megfelelnek-e a lelkiismeret és a józan ész normáinak, és hogy az alsó határa a lelkiismeret és a józan ész határain belül van-e, illetve a lelkiismerete és a józan esze irányítása alatt áll-e. Ha az emberek és a dolgok szemlélése, valamint a magatartás és a cselekvés során az ember lelkiismerete és józan esze nem működik, őt magát pedig nem irányítja és fékezi a lelkiismerete és a józan esze, akkor gyakran úgy fog megmutatkozni, mint aki a lelkiismerettel és a józan ésszel ellenkezően cselekszik, vagy elvesztette a lelkiismeretét és a józan eszét. A mindennapi életben az, amit ez az ember kinyilvánít és megél, egyszerűen a hiányzó lelkiismeret, és a józan ész hiánya. Amikor dolgokkal találkozik, csak elferdített érveket szajkóz, a gondolatai és a nézetei pedig különösen szélsőségesek, csökönyösek és abnormálisak. Nem válogatja meg, hogyan beszél, és beszéd közben nem tesz különbséget bennfentesek és kívülállók között; minden, amit mond, képtelenség és zavaros. A tettei is gyakran túllépik a józan ész határait, híján vannak az alapelveknek, a határoknak, és még inkább a bölcsességnek, és különösen hevesek; csak ostoba és buta dolgokat tesz. Legyen szó másokkal való társulásról vagy a dolgok kezeléséről, soha nem találja meg a helytálló alapelveket vagy irányt, és még kevésbé vannak alapelvei és határai abban, ahogyan viseli magát. Nem tudja, hogyan viselje magát; nem tudja, mit jelent a magatartás, vagy hogy milyen emberré kellene válnia, és azt sem tudja, mi egy igazi élet, és hogy milyen úton kellene az embereknek járniuk. Egyáltalán nincs fogalma ezekről a dolgokról a szívében; zavarodottan éli a napjait, mindenféle cél és irány nélkül. Valahányszor találkozik valamivel, egyszerűen csak átevickél rajta, képtelen bármilyen tapasztalatot vagy tanulságot levonni belőle, illetve bármilyen helytálló gyakorlási úttal gazdagodni. Nem számít, meddig él, mindig tompa és zavaros fejű marad. Rendelkeznek az ilyen emberek lelkiismerettel és józan ésszel? (Nem.) Úgy tűnik, hogy minden nap igen boldogan és könnyedén élnek, úgy viselkedve, mint egy gondtalan bolond, anélkül, hogy bármilyen nehézséget megtapasztalnának. Amikor azonban dolgokkal találkoznak, akkor minél inkább a gondolatokat, nézeteket és a magatartásra vonatkozó alapelveket érintik ezek a dolgok, ők annál zavarodottabbá és tanácstalanabbá válnak. Különösen, amikor összetett emberekkel, eseményekkel és dolgokkal találkoznak, még a legalapvetőbb bölcsességet, intelligenciát és a magatartásra vonatkozó alapelveket is nélkülözik. Legyen szó az IQ-ról vagy a magatartásra vonatkozó alapelvekről, az ilyen emberek híján vannak az emberi mivolt sajátságainak. Ebben a világban élve az emberek mindenféle emberrel, eseménnyel és dologgal, valamint az élet nagyobb és kisebb dolgaival fognak szembesülni. Egy igaz emberi lény rendelkezik lelkiismerettel és józan ésszel; amikor találkozik ezekkel az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal, vannak alapelvei, és rendelkezik néhány viszonylag helytálló és pozitív gondolattal és nézettel. Továbbá, amikor ezeket az embereket, eseményeket és dolgokat kezeli, a racionalitás határain belül fog ítéletet hozni. Még ha nem is fogadta el Isten munkáját és nem érti az igazságot, akkor is a lelkiismeret és a józan ész határain belül fog ítéletet hozni, és fogja kezelni ezeket a dolgokat. Nem tompa és zavaros fejű, amikor helyzetekkel szembesül, hanem inkább a lelkiismerete és a józan esze vezérli és fékezi, így rendelkezni fog alapvető magatartási alapelvekkel e dolgok kezelésére. A gerincességen és a kedvességen kívül egy másik rendkívül nyilvánvaló jellemzője az emberi mivoltukban a lelkiismeret és a józan ész sajátságaival rendelkező embereknek az, hogy van szégyenérzetük. Korábban már beszéltem egy kicsit a szégyenérzetről, amikor a gerincesség és a kedvesség megnyilvánulásairól beszélgettünk. Azon kívül, amit akkor közöltem, még mindig sok olyan tartalom van, ami konkrétabb, és ma ezzel fogjuk folytatni.

Mivel az, aki rendelkezik lelkiismerettel és józan ésszel, működő lelkiismerettel bír, és józan esze is van, bizonyos, hogy rendelkezni fog azzal a sajátsággal, hogy lesz szégyenérzete abban, ahogyan viseli magát. Először is beszéljünk a szégyenérzet néhány olyan megnyilvánulásáról vagy az azzal kapcsolatos mondásokról, amelyekkel a mindennapi életben találkoztatok. Vannak például bizonyos piszkos szavak, amelyeket nem visz rá a lélek, hogy kimondj; az ilyesmik kimondásának gondolata kínos számodra – ez a szégyenérzet megléte? (Igen.) És vannak olyan dolgok, amelyek csúnyák és elvetemültek; nem lehet őket nyíltan csinálni, és nem visz rá a lélek, hogy megtedd őket – ez a szégyenérzet megléte? Amikor szégyenteljes dolgokat teszel, lelkifurdalást érzel a szívedben és gyűlölöd magad – ez a szégyenérzet megléte? (Igen.) Milyen egyéb megnyilvánulások vannak még? (A szégyenérzettel rendelkező emberek törődnek a büszkeségükkel, és tudják, hogy szükség esetén szégyenkezniük kell.) Ezek olyan dolgok, amelyekre bárki gondolhat. Hogyan lehetne még kifejezni a „szégyenérzet meglétét”? (Szégyenkezés érzése.) A mindennapi életben nem mondjuk gyakran, hogy „nincs benned semmi szégyenérzet?” (De igen.) Mit foglal magában főként a szégyenérzet megléte? Magában foglalja az integritást és a méltóságot? (Igen.) Amikor valakinek van szégyenérzete, különösen törődik a saját integritásával és méltóságával. Nem fogja feladni az integritását, és nem fogja a méltóságát olyan dolgokra cserélni, amelyeket az emberek jónak tartanak, vagy amelyek előnyösek a számára. Bizonyos értelemben a szégyenérzet megléte azt jelenti, hogy az ember megóvja az integritását és a méltóságát, még akkor is, ha ez a személyes érdekeinek feláldozását jelenti. A szégyenérzettel rendelkező emberek lelkiismerete működik, amikor cselekszenek; nevezetesen mások szemében viszonylag több integritással és méltósággal rendelkeznek. A beszédükben és a tetteikben nincs mit titkolniuk, nyíltak és egyenesek. Nem tesznek aljas és hitvány dolgokat, és az alapelvek, amelyekhez ragaszkodnak, vagy az érvelés, amelyet kifejeznek, kiállják az emberek vizsgálatát; mások nem kritizálják őket a hátuk mögött, és nem tesznek róluk pletykálkodó megjegyzéseket. Ez azt jelenti, hogy ha valakinek van szégyenérzete, akkor viszonylag nyílt és egyenes utakon és módszerekkel fogja tenni a dolgokat. Nem próbál semmi gyanúsat tenni, nem aljas és nem hitvány. Az ilyen ember cselekedeteinek határai és a cselekvésének módjai alapvetően a lelkiismeret és a józan ész határain belül vannak. A szégyenérzettel rendelkező emberek magatartásának alapelvei és módjai, valamint a magatartásukra kitűzött célok pontosan ilyenek. Ezeken a dolgokon kívül a szégyenérzettel rendelkező embereknek bizonyosan vannak konkrét megnyilvánulásaik, és megélnek és felfednek bizonyos konkrét dolgokat. Vagy bizonyos kérdésekben rendelkeznek néhány viszonylag pozitív gondolattal és nézettel, és e pozitív gondolatok és nézetek útmutatása alatt viselik magukat és cselekszenek. Például, amikor a gyülekezet minden szinten vezetőket választ, mivel a szégyenérzettel rendelkező embereknek romlott beállítottságaik vannak, szeretik a státuszt és ambícióik vannak, mint bárki másnak; ők is azt akarják, hogy nagyra tartsák őket, és státuszt és nagy tekintélyt akarnak az emberek között – e tekintetben ugyanolyanok, mint mindenki más. Ugyanakkor az a mód, ahogyan egy szégyenérzettel rendelkező ember státuszt ér el, nem az, hogy minden eszközzel megpróbál felvágni és dicsekedni magával, hogy elnyerje a testvérek nagyrabecsülését, vagy hogy szégyentelenül verseng másokkal, szokatlan eszközöket vagy tisztességtelen módokat használva hitvány dolgok megtételére. Inkább azt akarja, hogy avalós képességei alapján válasszák meg vezetőnek – például azáltal, hogy az erősségei kihasználásával vagy nehézségek elviselésével és egy ár megfizetésével eredményeket ér el egy szakmai területen, vagy azáltal, hogy az emberi mivolta jó megélésével olyan dolgokat tesz, amelyek előnyösek a testvérek számára –, hogy így elnyerje a testvérek többségének elismerését, és ezáltal vezetővé válasszák. Ha nem választják meg, belül ő is érez egy kis neheztelést. Ez a neheztelés a romlottság normális feltárulása és a romlott emberiség nagyon is természetes megnyilvánulása. Képes azonban helytállóan kezelni ezt a dolgot: „Az a tény, hogy az emberek nem engem választottak, azt mutatja, hogy még mindig hiányosságokkal küzdök. Talán még mindig vannak hiányosságaim bizonyos területeken. Nem választottak meg – most nem szabad makacsul versengenem érte. Legalább a képesség, az emberi mivolt vagy a munkaképesség terén kívánatos tulajdonságokkal kell rendelkeznem ahhoz, hogy az emberek megválasszanak. Ha azért nem választottak meg, mert nincsenek kívánatos tulajdonságaim, de mégis szégyentelenül ragaszkodnék ahhoz, hogy vezető legyek, az olyan gyalázatos lenne!” Bár a választás elvesztése után belül egy kicsit csalódottnak és szomorúnak érzi magát, képes elgondolkozni önmagán és megismerni önmagát, és meglátni, milyen hiányosságai és elégtelenségei vannak. Aztán megnézi, hogy a megválasztott személynek valójában milyen erősségei vannak, miért őt választották a testvérek, milyen szempontokból végzi jobban a munkát nála, és milyen szempontokból jobb a képessége az övénél. Egy szégyenérzettel rendelkező ember racionálisan fogja kezelni ezt a dolgot; a választás elvesztése után semmiképpen sem fog ellenállni, panaszkodni, ítélkezni vagy szidalmazni. Semmiképpen sem fogja ezeket a dolgokat tenni. Miért nem teszi ezeket a dolgokat? Mert ez a típusú ember rendelkezik józan ésszel. Még ha kudarcokkal és sikertelenségekkel találkozik is, nem veszíti el a józan eszét; továbbra is a józan ész határain belül él. Így racionálisan fogja kezelni az adott ügyet. Még ha a romlott beállítottságai arra is késztetik vagy úgy is hatnak rá, hogy feldúltnak érezze magát, negatívvá váljon, vagy akár némileg dacosnak érezze magát, mivel rendelkezik józan ésszel, rövid időn belül gyorsan kiigazítja a szellemiségét és az állapotát, majd racionálisan kezeli a választás elvesztésének ügyét. Nem fog versengeni a vezetői pozícióért, és nem fog aljas eszközöket vagy módokat használni a célja eléréséhez; nem esik túlzásokba. Vagyis mások szemében ez az ember ugyanolyan, mint a többi romlott beállítottságú ember: ő is szereti a státuszt, és megvan benne az ambíció és a vágy annak megszerzésére, de a státusz iránti szeretete és annak megszerzési módja az emberi mivoltán belüli szégyenérzet meglétének minősége által szabályozott körbe tartozik. Nem fog szokatlan eszközöket használni a státusz megszerzésére, és nem is fog felvágni a státusz kedvéért vagy az ambíciója és vágya kielégítése érdekében, szégyentelen dolgokat mondva, hogy elnyerje a nagyrabecsülést. Semmiképpen sem fog ilyen dolgokat mondani vagy tenni. Ehelyett csendben erőfeszítést tesz az igazságra való törekvés és a kötelessége végzése terén. Többet tesz és kevesebbet beszél, és minden tőle telhetőt próbál megtenni, hogy kordában tartsa a státusz iránti ambícióját és vágyát. Reméli, hogy a saját erőfeszítései révén eredményeket ér el és jobban teljesít, elegendő érettséget készítve elő magának ahhoz, hogy megfeleljen a vezetőként vagy munkásként való szolgálat feltételeinek. Azt is reméli, hogy a testvérek meglátják és elismerik az erőfeszítéseit, és hogy a jövőben vezetővé választhatják. Még ha egy szégyenérzettel rendelkező embernek meg is van az ambíciója ahhoz, hogy vezetővé válasszák, akkor is viszonylag racionális dolgokat tesz, amelyek a lelkiismeret és a józan ész határain belül vannak. Más szóval, még ha meg is vannak benne a romlott emberiség ambíciói, akkor is törődik az integritásával és a méltóságával; az integritása és a méltósága feladása nélkül olyan dolgokat tesz, amelyek a romlott emberiség gondolatai és elképzelései szerint helyesnek, helytállónak és viszonylag pozitívnak számítanak. Tehát egy szégyenérzettel rendelkező ember különösen egyértelműen mutatja meg ezt a szégyenérzetet még a státusszal és a vággyal szemben is. Még ha szereti is a státuszt és vezető akar lenni, akkor is törődik az integritásával és a méltóságával; vagyis az ilyen dolgokkal kapcsolatos gondolatai és nézetei, valamint a cselekvési módjai és alapelvei viszonylag racionálisak és pozitívak. Először is, nem talál ki tényeket, hogy megtévesztően elnyerje az emberek bizalmát vagy nagyrabecsülését; emellett nem használ mézesmázos beszédet vagy hamis külső megjelenést, amellyel rászedheti az embereket, hogy megkedveljék, annak érdekében, hogy elnyerje a nagyrabecsülésüket. Még ha szereti is a státuszt és azt akarja, hogy vezetővé válasszák, akkor sem talál ki dolgokat, nem folyamodik megtévesztéshez és nem taktikázik. Úgy hiszi, hogy az alapvető alapelv, amelyhez leginkább tartania kell magát, az, hogy a dolgokat gyakorlatias módon tegye, gondosan annak szentelve magát, hogy megtegyen mindent, amit Isten megkövetel és ami helyes, azon igyekezve, hogy jól tegye azt, és több erőfeszítést fektetve az igazságba. Ezt gondolja magában: „Ha jobban értem az igazságot és tudom, hogyan kell közölni az igazságot, vajon a testvérek nem engem választanak majd vezetőnek?” Reméli, hogy a saját erőfeszítései révén, a lelkiismeret és a józan ész ezen megnyilvánulásainak gyakorlati megélésével nyeri el az elismerést, nem pedig kitalációk révén. Hétköznapi nyelven szólva, a valós képességeire, a tényleges tehetségére és a gyakorlati munkájára támaszkodva akar elismerést szerezni, majd pedig lehetőséget kapni arra, hogy vezetővé válasszák. Szóval szerinted az ilyen emberek rendelkeznek szégyenérzettel? (Igen.) Mondanátok, hogy ez egy objektív értékelés az ilyen típusú emberről? (Igen.) Milyen szempontból objektív? (Bár ez a típusú ember is szereti a hírnevet és a státuszt, és vannak ambíciói és vágyai, mégis képes a lelkiismeret normáit használni önmaga fékezésére, és törődik az integritásával és a méltóságával. Nem folyamodik színleléshez vagy megtévesztéshez, hogy elnyerje az emberek nagyrabecsülését és bizalmát; inkább azáltal akar elismerést szerezni, hogy őszintén árat fizet és erőfeszítést tesz. Úgy érzem, hogy viszonylagosan szólva az ilyen embereknek van némi szégyenérzetük.) Ha a státusszal szembesülve valakiben még a lelkiismeret és a józan ész megnyilvánulásai sincsenek meg, az emberek mégis azt mondják, hogy van szégyenérzete, akkor ezek a szavak ugye üresek és nem gyakorlatiasak? (Igen.) Akkor milyen körülmények között objektív és nem üres azt mondani, hogy valakinek van szégyenérzete? Akkor, amikor valóban rendelkezik a lelkiismeret és a józan ész meglétének megnyilvánulásaival, amikor dolgokkal találkozik, ami magában foglalja a normális emberi mivoltban található szégyenérzet megnyilvánulását. Olyasmi a szégyenérzet, amivel a normális emberi mivolttal rendelkező embereknek rendelkezniük kell? (Igen.)

Milyen megnyilvánulásai vannak egy szégyenérzettel rendelkező embernek, amikor más emberek között van? Gyakorlati lépéseket tesz. Nem támaszkodik olyan eszközökre, mint a talpnyalás és a hízelgés, a klikkesedés, mások felbujtása, dolgok kitalálása, a színleléshez való folyamodás, a megtévesztés, a hazudozás, vagy az, hogy szemtől szembe egyféleképpen, az emberek háta mögött pedig másképp viselkedik, hogy megszerezze a kívánt tekintélyt és státuszt; ehelyett látástól vakulásig dolgozik. Mi itt az objektív tény? Az, hogy mivel a szégyenérzettel rendelkező embereknek romlott beállítottságaik vannak, nagyon is ösztönösen mutatni fognak néhányat a romlott emberiség sajátságai, gondolatai és nézetei, valamint ambíciói és vágyai közül; ez nagyon normális. De annak ellenére, hogy ambícióik is vannak és szeretik a státuszt, a szégyenérzettel rendelkező emberek nem fognak szokatlan eszközöket használni a státusz megszerzésére; inkább a valós képességeikre akarnak támaszkodni, hogy gyakorlati lépéseket tegyenek. Természetesen ha ez a típusú ember a képessége, az emberi mivolta és minden egyéb szempont tekintetében megfelel a színvonalnak, csak idő kérdése, hogy vezetővé válasszák. De egy társadalmi csoportban vagy a munkahelyükön mi történik végül ezekkel az emberekkel, akiknek van lelkiismeretük és józan eszük? Nemcsak hogy nem léptetik elő vagy nem helyezik őket fontos pozíciókba, hanem még ki is közösítik és el is nyomják őket. Nem talpnyalók és nem hízelegnek, nem próbálnak a vezetők kegyeibe férkőzni, nem adnak nekik ajándékokat, és még kevésbé próbálnak jóban lenni a kollégáikkal. Nem taktikáznak, nem próbálnak megtévesztéshez folyamodni, és nem is használnak ravasz, világi ügyekre vonatkozó filozófiákat, hogy kétkulacsos politikát folytassanak. Ha arra kérnéd őket, hogy tegyék ezeket a dolgokat, mindig kínosan éreznék magukat; nem vinné rá őket a lélek, hogy megtegyék. Ha arra kérnéd őket, hogy hízelegjenek a vezetőknek, és csak jókat mondjanak róluk, nem vinné rá őket a lélek, mivel semmi jót nem látnak a vezetőkben. Ha a valódi érzéseikkel ellentétesen cselekednének, és olyan hízelgő megjegyzést tennének, mint például: „A vezetők minden nap számtalan üggyel foglalkoznak, és szinte megszakadnak értünk”, szégyellnék magukat, és később, miután kimondták, felpofoznák saját magukat. Ezt gondolják magukban: „Ezek a vezetők egész nap csak esznek, isznak és mulatoznak; kövérek és pirospozsgásak. Hogyan foglalkoznak számtalan üggyel minden nap? Mind korrupt tisztviselők, akik nem végeznek rendes munkát, hanem csak esznek, isznak, paráználkodnak és szerencsejátékot játszanak. Mind ördögök, akik emberhúst esznek és embervért isznak!” Mélyen legbelül gyűlölik ezeket az embereket, és nem akarnak a valódi érzéseikkel ellentétesen egyetlen hízelgő szót sem mondani nekik. Úgy érzik, hogy hízelgő dolgokat mondani gyomorforgató, és semmi pénzért nem mondanának ilyeneket. Bár a társadalmi irányzatok némileg megfertőzték őket, és képesek olyan dolgokat mondani, amelyek ellentétesek a valódi érzéseikkel, van egy határ; nem mennek túl messzire, és nem válnak visszataszítóan hízelgővé. Ha tényleg adnak ajándékokat és szívességeket kérnek, hogy elintézzenek valamit, az azért van, mert nem volt más választásuk. Csak akkor cselekszenek a valódi érzéseikkel ellentétesen, és tesznek ilyesmit, amikor valóban sarokba szorítják őket, és nincs más lehetőségük. Miután azonban megtették, megbánják, úgy érezve, hogy elvesztették a méltóságukat, és túlságosan szégyellik magukat ahhoz, hogy bárki szemébe nézzenek. Ez nyomot hagy a szívükben, és életük hátralévő részében nem fogják tudni túltenni magukat ezen a dolgon. Amikor a szégyenérzettel rendelkező emberek olyan különleges körülmények között találják magukat, ahol a tehetetlenség érzése, az élet nyomása vagy a külső nyomás miatt nincs más választásuk, mint olyan dolgokat tenni, amelyek a tiszteségességük és a méltóságuk feladását jelentik, ez életük hátralévő részében a megaláztatás forrásává válik számukra. Amikor csak eszükbe jut, megbánást és tompa fájdalmat éreznek a szívükben, és megfogadják, hogy soha többé nem tesznek ilyesmit.

A szégyenérzet megléte egy nyilvánvaló jellemző az emberi mivolt sajátságai között. Ez a jellemző megfékezheti az embereket abban, hogy olyan dolgokat tegyenek, amelyek a tisztességességük és a méltóságuk feladását jelentik, illetve segíthet nekik abban, hogy kevesebbszer tegyenek ilyesmit. Meg is óvhatja az embereket attól, hogy átlépjék a lelkiismeret és a józan ész határait, és segíthet nekik abban, hogy viszonylag pozitív és helytálló dolgokat válasszanak. Ez nagyon fontos. A szégyenérzettel rendelkező embereket még a státusszal, az önérdekkel és a pénzzel szemben is, és még a boldogulás és a túlélés érdekében is fékezi a lelkiismeretük és a józan eszük bármiben, amit tesznek, és nem fogják átlépni ezeket a határokat. Ha alkalmanként mégis átlépik őket, és olyan dolgokat tesznek, amelyek ellenkeznek a lelkiismeretükkel és a józan eszükkel, ami miatt feladják a méltóságukat, és a tisztességükön csorba esik, akkor a szégyenérzetük még erősebbé válik, és a lelkiismeret-furdalásuk felerősödik. Ez azért van, mert ha ez a típusú ember egyszer átlépi a szégyenérzete által felállított határokat, illetve kiszabadul a szégyenérzete által biztosított irányítás és fék alól, még kényelmetlenebbül és bűnösebben fogja érezni magát, és még jobban hibáztatni fogja magát a szívében. Így láthatod, hogy amikor a szégyenérzettel rendelkező emberek státusszal és ranggal rendelkező emberek társaságában vannak, nagyon elszigeteltnek és oda nem illőnek tűnnek, sőt, még olyan benyomást is keltenek másokban, mintha némileg különcök lennének. Azok, akik teljességgel nélkülözik a lelkiismeretet és a józan észt, tökéletesen kijönnek egymással, míg a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek különösen kínosan érzik magukat, amikor ilyen emberekkel vannak. A lelkiismeret és józan ész nélküli emberek nem érzik magukat belül feldúltnak, függetlenül attól, hogy a szavaik mennyire ellentmondanak a tényeknek, és semmit sem éreznek, függetlenül attól, hogy mennyire szégyentelen dolgokat mondanak. Ezzel szemben, mivel a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező embereknek van szégyenérzetük, nemcsak hogy nem viszi rá őket a lélek, hogy kimondják ezeket a dolgokat, hanem kényelmetlenül is érzik magukat, és elviselhetetlennek találják, hogy ilyesmit hallgassanak. Így a szégyenérzet nélküli emberekkel való érintkezés egyfajta gyötrelem számukra. Ez a gyötrelem egyrészt a saját szégyenérzetükből, másrészt a kiközösítésből fakad. Mivel a magaviseletükre és a dolgok kezelésére vonatkozó alapelveik miatt mások úgy érzik, hogy nagyon furcsák és különcök, mintha teljesen elszakadtak volna a világi ügyektől, és álszentnek tartják őket, az emberek ezért kirekesztik őket, vagy távol tartják magukat tőlük. Ezért ez a típusú ember félre lesz állítva a nem hívők között, különösen a munkahelyeken; a nem hívők szavaival élve, az ilyen embereket sehol sem látják szívesen. A nem hívők egytől egyig mindenféle szokatlan eszközzel akarnak feljebb jutni a ranglétrán, bármilyen szükséges eszközt bevetve, hogy megkapják, amit akarnak. Ezzel szemben a szégyenérzettel rendelkező emberek mindig tisztességesen, észszerűen és igazságosan akarnak megélni, a képességeikre támaszkodva. Ezzel semmire sem mennek egyetlen társadalmi csoportban sem, mert a játékszabályok egyetlen ilyen csoportban sem igazságosak; ehelyett mindenki íratlan szabályokat követ. Azok, akik boldogulnak és tekintélyük van, ügyesen élnek ezek szerint az íratlan szabályok szerint, míg a szégyenérzettel rendelkező emberek, mivel a tisztességüket és a méltóságukat óvják, soha nem tudják elfogadni a társadalom ezen íratlan szabályait. Nem értik és nem szeretik ezeket a szabályokat, és még inkább elutasítják a használatukat. Így az emberek csoportjain belül, miközben másokat esetleg előléptetnek vagy a vezetőik nagyra tartanak, ők, mivel van szégyenérzetük, mindig mereven, a szabályok szerint beszélnek és cselekszenek, kimondva, amit gondolnak; végül tehát időről időre megsértik a kollégáikat és a vezetőket, rátapintanak a vezetők érzékeny pontjaira, és pont azokat a szavakat mondják ki, amelyeket a vezetők a legkevésbé akarnak hallani. Mire rájönnek erre, már túl késő. És mi történik a végén? Nem számít, hány évig küzdöttek, vagy mennyi ideje vannak a munkahelyükön, soha nem léptetik elő és helyezik őket fontos pozíciókba. A lelkiismerettel, józan ésszel és szégyenérzettel rendelkezők számára ilyen emberek között élni áldás vagy gyötrelem? (Gyötrelem.) Amikor nem látnak át ezen a társadalmon és ezen a romlott emberiségen, minden eszközzel megpróbálnak beilleszkedni ebbe a társadalomba és azok közé az emberek közé, akik között élnek. Mivel azonban van lelkiismeretük és józan eszük, nem viszi rá őket a lélek, hogy olyan dolgokat tegyenek, amelyek ellentétesek a tisztességükkel és a méltóságukkal. Így nem számít, mennyire próbálkoznak, és nem számít, mennyi erőfeszítést tesznek, illetve mennyi áldozatot hoznak, a végeredmény az, hogy soha nem tudnak beilleszkedni ebbe a társadalomba és azok közé az emberek közé, akik között élnek; mindig oda nem illőek azok között az emberek között, és még csak nem is tudják, miért. Ezt mondják maguknak: „Ez a társadalom annyira igazságtalan. Ha nem tudod, hogyan kell taktikázni, vagy talpat nyalni és hízelegni, és mindig meg akarod óvni a tisztességedet és a méltóságodat, illetve el akarod érni a céljaidat, az emberek egyik csoportjában sem fogsz menni semmire.” Ezt a tapasztalatot vonják le a szégyenérzettel rendelkező emberek a társadalomban való túlélésből. Milyen érzés marad bennük végül? Kedvelik ezt az emberi társadalmat, vagy csalódtak benne? (Csalódtak.) Csakis csalódottak lehetnek. Reménnyel telve vetik bele magukat a társadalomba, úgy érezve, hogy még mindig a jó emberek alkotják a többséget a társadalomban, és hogy a társadalomban van méltányosság, igazságosság, és egy olyan hely, ahol az emberek megvédhetik az igazukat. De miután annyi éven át oly fáradságosan törték magukat a társadalomban, mire jutnak végül? Arra a felismerésre jutnak, hogy nemcsak hogy nincs méltányosság és igazságosság az emberi világban, hanem az még baljós is. Amikor egy tigris rád ugrik, legalább megpróbálhatod elkerülni; de amikor az emberek támadnak rád, még csak lehetőséged sem lesz megpróbálni. Ezzel távoznak végül; végül elcsüggednek és csalódnak a társadalomban és az emberiségben. Utánozni akarják ezeket az embereket azáltal, hogy taktikáznak, talpat nyalnak és hízelegnek, közel kerülnek a vezetőkhöz és a felettesekhez, ajándékokat adnak, és jó viszonyba kerülnek az emberekkel, de nem számít, hogyan próbálkoznak, soha nem tudják megtanulni, hogyan kell ezeket a dolgokat csinálni; még néhány hízelgő szót sem tudnak folyékonyan kimondani, és amikor megpróbálják, végül felsülnek, és nevetség tárgyává válnak. Ebben a társadalomban élve azonban nincs más választásuk, mint így viselkedni. A lelkiismeretüket minden nap az önvád és a nyugtalanság érzése terheli. Úgy érzik, nincs reményük az életben; minden vagy stresszes, vagy gyötrelmes, és minden nap frusztrációt éreznek. Gyötrelmes számukra szembesülni a különféle problémákkal, amelyek ezzel a társadalommal és ezzel az embercsoporttal kapcsolatban felmerülnek, ez a gyötrelem pedig hatalmas nyugtalanságot kelt a szívükben. Bár megtanulnak néhány szégyentelen dolgot mondani, vagy utánoznak másokat olyan dolgok megtételében, amelyek ellentétesek a lelkiismeretükkel és a józan eszükkel, belül nyugtalanságot, valamint lelkifurdalást és önvádat éreznek. Minél kényelmetlenebbül érzik magukat belül, annál jobban gyűlölik ezt a társadalmat és az emberiséget a szívükben, nem igaz? (Igen. Úgy fogják érezni, hogy ez a társadalom igazságtalan, és meggyűlölik.) Gyűlölni fogják az emberiséget és gyűlölni fogják ezt a társadalmat. Remélik, hogy megjelenik a méltányosság és az igazságosság, remélik, hogy felbukkan valaki, aki képes védelmezni az igazságosságot és a méltányosságot, és hogy lesz egy hely, ahol az emberek megvédhetik az igazukat. De ezek csupán kívánságok; a való életben nem valósulhatnak meg; a társadalomban nincs helye annak, hogy az emberek megvédjék az igazukat. Bár e társadalom befolyása és a különféle gonosz embercsoportok közötti élet miatt akaratlanul is megfertőződnek olyan dolgokkal, amelyeket a gonosz irányzatok népszerűsítenek és támogatnak, illetve amelyek viszonylag divatosak, a szívük mélyén lévő szégyenérzet, valamint az igazságosság és a pozitív dolgok iránti vágyakozásuk soha nem tűnik el, és nem változik meg. A szívükben továbbra is remélik, hogy megjelenik a méltányosság és az igazságosság, így nem kell a valódi érzéseikkel ellentétesen viselniük magukat, nem kell elárulniuk a saját tisztességüket és méltóságukat, és nem kell feladniuk a szégyenérzetüket a megélhetés és a túlélés érdekében, oly szégyentelenül élve és viselve magukat. Bár azzal, hogy a társadalomban és a romlott emberek között oly hosszú ideig vegyültek el, megfertőződtek néhány rossz szokással és ez arra késztette őket, hogy alkalmazkodjanak a társadalmi irányzatokhoz, ami miatt úgy tűnik, mintha a lelkiismeretük és a józan eszük erodálódott és elhomályosult volna, ha igaz emberi lények, a lelkiismeretük és a józan eszük soha nem fog eltűnni. Mivel a lelkiismeretük és a józan eszük nem fog eltűnni, a szégyenérzetük mindig ott lesz. Csak arról van szó, hogy mivel oly sokáig voltak a társadalomban, és sok ismeretet szereztek, valamint sok, világi ügyekre vonatkozó filozófiát tanultak meg, felvettek néhány rossz szokást az emberi mivoltukban, és elsajátítottak néhány, a Sátántól és az ördögöktől származó dolgot a beállítottságukban, így a lelkiismeretük és a józan eszük viszonylag tompa és lomha. De amíg emberi lények, és az emberi mivoltukban rendelkeznek a lelkiismeret és a józan ész sajátságaival, addig a szégyenérzetük mindig ott lesz – az ilyen emberek olyanok, akiket meg lehet menteni.

Ha valakinek nincs szégyenérzete, akkor egyszerűen nem rendelkezik az emberi mivoltnak ezzel az alapvető feltételével – hogy elfogadja Isten szavait, alávesse magát Isten szavainak, valamint Isten szavai szerint szemlélje az embereket és dolgokat, viselje magát és cselekedjen. Miért nem felel meg ennek az alapvető feltételnek? Mert a szégyenérzet nélküli emberek nem idegenkednek a negatív dolgoktól, a társadalom különféle gonosz irányzataitól és a Sátán filozófiáitól; hanem inkább lelkesednek ezekért a dolgokért, sőt, arra is képesek, hogy elfogadják, támogassák és terjesszék ezeket a nézőpontokat. Nem érzik úgy, hogy ez szégyenletes, és azt sem érzik, hogy ellentétes a lelkiismerettel és a józan ésszel. Vagyis egyáltalán nincs semmilyen szégyenérzetük. Bármilyen taktikához is folyamodnak, vagy bármennyire is szembemennek a a valódi érzéseikkel, nem szégyellik magukat. Az emberi mivolttal és szégyenérzettel rendelkező emberek kínosan érzik magukat miattuk, de a szégyenérzet nélküli embereket nemcsak hogy a legkevésbé sem taszítják ezek a dolgok, hanem valójában még élvezik is azokat. A szégyenérzet nélküli emberek teljesen elemükben vannak abban a hatalmas pöcegödörben, ami a társadalom, a viszolygás vagy a gyűlölet bármifajta érzése nélkül – pontosan ez az a hely, ahol jól érzik magukat. Gyűlölik a tisztességet és az igazságosságot, és azt is gyűlölik, amikor mások igazságosan bánnak velük. Egyszerűen szeretik ezeket a tisztességtelen és igazságtalan módokat a társadalomban, mivel ez lehetőséget ad nekik arra, hogy különféle helytelen eszközökkel megkapják, amit akarnak. Úgy érzik, hogy az igazságtalanság nagyszerű, és hogy ezek a gonosz irányzatok és kimondatlan szabályok csodálatosak. Miért találják őket olyan nagyszerűnek? Mert ennek az elvetemült emberi világnak a különféle irányzatai és kimondatlan szabályai lehetővé teszik számukra, hogy megkapjanak bármit, amit akarnak, kielégítve az ambícióikat és vágyaikat, valamint a különféle elvetemült igényeiket. Ezért úgy érzik, hogy ez a világ csodálatos. Ha a társadalomban megjelenne a tisztesség és az igazságosság, nekik nem lenne lehetőségük a túlélésre, és képtelenek lennének megvalósítani az ambícióikat és vágyaikat. Pontosan azért van lehetőségük a boldogulásra és arra, hogy a többiek fölé emelkedjenek, mert a társadalom tisztességtelen, és kimondatlan szabályai vannak. Ha ebben a világban lenne tisztesség és igazságosság, ezek a szégyenérzet nélküli, elvetemült emberek nem tudnának kitűnni. Ezért amikor a tisztességről és az igazságosságról szóló szavakat hallanak, ezek rendkívül taszítják őket, és éktelen haragra gerjednek. Ezzel szemben, amikor a szégyenérzettel rendelkező emberek a tisztességről és az igazságosságról szóló szavakat hallanak, a szívükben úgy érzik, hogy az élet tele van világossággal, és van remény a számukra. A világosságot látva a szívük felszabadul. Ha látják, hogy a társadalom tele van elvetemültséggel, és hogy az emberek mind a Sátán filozófiái szerint élnek és a kimondatlan szabályok szerint cselekszenek, úgy érzik, hogy az előttük álló út zord és világosság nélküli. Ezért a szégyenérzettel rendelkező emberek számára Isten megjelenése és munkája, valamint az Isten által kimondott igazságok pontosan az, amire a belső világuknak szüksége van, továbbá az, amire szomjaznak, és amit remélnek a szívükben. Isten megjelenése, Isten munkája és az a tény, hogy az igazság uralkodik Isten házában, lehetővé teszi a szégyenérzettel és az emberi mivolt sajátságaival rendelkező emberek számára, hogy meglássák a reményt és meglássák a világosságot. Miután Isten házába jönnek, jóllehet még mindig a romlott beállítottságaik irányítják őket, amikor beszélnek és cselekszenek, a szívükben vágynak a pozitív dolgokra, és hajlandóak elfogadni az igazságot. Az emberi mivoltuk szükségleteit tekintve a lelkiismeret és a józan ész vezérli őket, a szavaik és a tetteik fékezhetők, és képesek megismerni önmagukat, amikor feltárul a romlottságuk. Ha képesek megérteni az igazságot és alapelvek szerint cselekedni, elnyerhetik Isten elismerését. Isten házában élve reménytelinek érzik magukat; fényes jövőt látnak maguk előtt, és a szívük tele van reménnyel. Valahányszor elhangzik, hogy „az igazság uralkodik Isten házában, Isten igazságos, és bárhol is uralkodik Isten, ott tisztesség és igazságosság van”, a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek örömet és vigasztalást éreznek a szívükben, és természetesen vágyakoznak is erre. Mit jelent a „vágyakozás”? Azt jelenti, hogy amikor elhangzik, hogy „az igazság uralkodik Isten házában”, boldognak és felszabadultnak érzik magukat a szívükben; legbelül áment mondanak ezekre a szavakra, és egyfajta gyönyörűséget éreznek. Amikor elhangzik, hogy „az igazság uralkodik Isten házában, és bárhol is munkálkodik Isten, tisztesség és igazságosság uralkodik”, azok az emberek, akik az emberi mivoltukban a lelkiismeret és a józan ész sajátságaival rendelkeznek, különösen elégedettnek érzik magukat belül. Ez a két kijelentés irányt mutat az életüknek, és kielégíti az emberi mivoltuk szükségleteit is. Nem feltétlenül értenek sokat az igazságból, és nem feltétlenül képesek gyakorolni Isten sok szavát, de pusztán annak a kifejezésnek a hallatán, hogy „az igazság uralkodik Isten házában”, különösen megvigasztalódva és elégedettnek érzik magukat a szívükben. Ez a kifejezés erősen rezonál velük, és megindítja a szívüket; ez az emberi mivoltuk szükségleteinek megnyilvánulása. Az, hogy valaki hogyan viszonyul ehhez a kifejezéshez, és mit érez a szíve mélyén, sokat elárul a lényegéről és a besorolásáról. Látod, amikor a Sátánok és az ördögök azt hallják, hogy „az igazság uralkodik Isten házában”, taszítónak találják: „Hogy érted azt, hogy »az igazság uralkodik«? Én nem láttam, hogy az igazság uralkodna!” Amikor azt hallják, hogy „az igazság uralkodik Isten házában”, úgy érzik, mintha ez elítélné őket és fenyegetné az életüket, ezért taszítja őket; így reagálnak a Sátánok és az ördögök, amikor hallják ezeket a szavakat. Ezzel szemben, amikor a zavaros fejű emberek és azok, akik az állatoktól valók, hallják ezeket a szavakat, szóban elismerik ugyan, hogy az igazság uralkodik Isten házában, de a szívükben egyáltalán nem éreznek semmit. Nem éreznek boldogságot és örömet, és semmilyen módon nem rezonálnak vele. Bár egyet tudnak érteni ezzel a kijelentéssel, és nem ellenzik, ez nem olyasmi, amire a szívükben szükségük van. Egy igaz emberi lény azonban más. Vágyik a tisztességre és az igazságosságra, és szomjazza ezeket, így amikor azt hallja, hogy az igazság uralkodik Isten házában, a szíve csordultig telik reménnyel. Még ha különleges nehézségekkel és kudarcokkal találkozik is, vagy tisztességtelen bánásmódot szenved is el antikrisztusoktól és gonosz emberektől, amikor arra gondol, hogy az igazság uralkodik Isten házában, a szíve csordultig telik reménnyel, az állapota egyre jobb lesz, sőt, van, akit határtalan öröm tölt el. Azok az érzések, amelyeket egy igaz emberi lény érez, amikor meghallja „az igazság uralkodik Isten házában” szavakat, különböznek azoknak az embereknek az érzéseitől, akik a Sátántól és az ördögöktől valók, vagy akik az állatoktól valók. Látod, amikor egy nyúl sárgarépát és füvet lát, szereti azt, és vég nélkül rágcsálja. De amikor egy farkas sárgarépát és füvet lát, taszítónak találja, és ezt mondja: „Mi olyan finom ebben? Szerintem a nyulak és a csirkék sokkal finomabbak!” Hiába magyarázod neki, hogy a sárgarépa és a fű tápláló, a farkas teljesen közömbös marad. Tehát amikor az állatokból reinkarnálódott emberek hallják „az igazság uralkodik Isten házában” szavakat, bár a doktrína szintjén elismerik, hogy ezek a szavak helyesek, a szívükben taszítónak találják őket. A legkevésbé sem fogadják el ezeket a szavakat, és soha nem fogják elismerni, hogy tényszerűek. Ezzel szemben, amikor egy igaz emberi lény azt hallja, hogy „az igazság uralkodik Isten házában, és Istennél tisztesség és igazságosság van”, különösen elégedettnek érzi magát a szívében. Úgy érzi, hogy most már van útja, és hogy emberként van remény a számára. Látod, a különböző besorolású emberek különböző megnyilvánulásokat mutatnak ugyanannak a dolognak a kezelésével kapcsolatban. Mivel egy igaz emberi lénynek ilyen nyilvánvaló érzései vannak „az igazság uralkodik Isten házában” kifejezéssel kapcsolatban, amikor más igazságokról van szó – amelyek bizonyos konkrét gyakorlatokat és Isten embereknek szóló konkrét tanításait érintik –, a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkezők különösen szomjazni fognak rájuk. Még ha jelenleg, miközben a romlott beállítottságaik teljesen változatlanok maradnak, az igazság gyakorlása némileg nehéz is számukra, mivel az érettségük csekély, és a Sátán túlságosan mélyen megrontotta őket, valahányszor olvassák e szavait Istennek, megindultságot éreznek a szívükben, és inspirálva érzik magukat. Elhatározzák, hogy alávetik magukat Isten szavainak, és gyakorolják azokat. Számukra Isten szavai jelentik azt a hajtóerőt, amely arra inspirálja őket, hogy kitartsanak, és természetesen a gyakorlati utat is ezek alkotják számukra az arra való törekvéshez, hogy Isten által szeretett emberré váljanak. Például, amikor Isten Nóé, Jób, Ábrahám és Péter történeteiről beszél, az emberi mivolt sajátságaival rendelkező emberek először irigységet éreznek, miután meghallják ezeket. Mennyire lesznek irigyek? Hogy egy nem helyénvaló kifejezéssel éljünk, „csorog a nyáluk” utánuk. Vagyis, amikor azt hallják, hogy ezek az emberek ilyen istenfélelemmel és Istennek való alávetettséggel rendelkezhettek, ők is olyan emberré akarnak válni, ezt gondolva: „Úgy akarom imádni Istent, mint Jób és Nóé, és remélem, hogy elérem az Istennek való abszolút alávetettséget, mint Ábrahám, mindenféle személyes szennyeződés nélkül.” Van bennük egyfajta vágyakozás; vagyis amikor hallják ezen alakok történeteit és bizonyságtételeit, a szívük megindul, és inspirálva érzik magukat. Mit jelent az, hogy a szívük megindul? Azt jelenti, hogy ilyen emberré akarnak válni. Úgy érzik, hogy jó dolog ilyen embernek lenni, és hogy ez a belső szükségletük; úgy érzik, hogy ha ilyen emberré válnak, az képessé teszi őket arra, hogy eleget tegyenek Istennek, alávessék magukat Istennek, és bizonyságot tegyenek Isten mellett, és hogy ez a legcsodálatosabb, legjelentőségteljesebb és legértékesebb dolog. Nézetük szerint ezek a dolgok a legértékesebbek és a leginkább megbecsülésre méltók. Így amikor ezekről a pozitív dolgokról hallanak, az megérinti őket a szívükben; különösen szeretik őket, különösen érdeklődnek irántuk, és azok mély benyomást tesznek rájuk. Mivel ezek a dolgok tökéletesen kielégítik a tisztesség és az igazságosság iránti belső szükségletüket, valamint a pozitív dolgok iránti szomjúságukat, ezek azok a dolgok, amelyek érdeklik őket, és amelyek nélkül nem tudnak meglenni az életükben. Ami az értéktelen és értelmetlen dolgokat illeti, azok nem érdeklik őket. Mielőtt kapcsolatba kerültek volna az igazsággal és Isten szavaival, talán olvastak néhány világi irodalmi művet vagy cikket különféle életszemléletekről és életfilozófiákról, ám miután hinni kezdtek Istenben és találkoztak Isten szavaival, amikor összehasonlítják ezeket az Isten szavaiban említett alakok történeteivel, vagy Isten szavainak igazságaival, többé nem szeretik a nem hívő világnak ezeket a dolgait; a legjobban ezt az igazságot érintő tartalmat szeretik. Vagyis a szívükben szomjaznak és vágynak a pozitív dolgokra, Isten szavaira és az igazságot magukban foglaló alakok történeteire. Ezen az alapon tudják az emberek lépésről lépésre megérteni az igazságot és bemenni az igazságvalóságba. Először is, a pozitív dolgok, az igazság, valamint a tisztesség és az igazságosság az emberi mivoltuk szükségletei. Az emberi mivoltuknak ezekkel a szükségleteivel képesek szomjúságot és vágyakozást mutatni az igazság iránt, amikor hallják, és csak ekkor tudnak egy lépéssel továbbmenni, hogy elfogadják, alávessék magukat neki, és belemenjenek. Csak az ilyen embereknek van reményük a megtisztulásra és az üdvösségre. Ezért nagyon fontos, hogy az ember emberi mivoltában legyen szégyenérzet.

Amikor egy ember rendelkezik lelkiismerettel és józan ésszel, szégyenérzettel is rendelkezik. Aki szégyenérzettel rendelkezik, az olyan ember, akinek van tisztessége és méltósága, és az ilyen ember szeretni fogja a tisztességet és az igazságosságot, valamint a pozitív dolgokat. Vagyis a természetlényege alapján ítélve szereti a pozitív dolgokat; csak arról van szó, hogy mielőtt megértené, mik a pozitív dolgok, nem tudja, mit kellene szeretnie, és mit nem. Amint megérti, mik a pozitív és a negatív dolgok, a pozitív dolgok iránti preferenciája konkrétabbá és pontosabbá válik. Ha valaki rendelkezik lelkiismerettel és józan ésszel, az emberi mivolta sajátságainak egyik alapvető megnyilvánulása a tisztesség és az igazságosság szeretete. Reméli, hogy miközben mások között él, tisztességesen bánnak vele, anélkül, hogy taktikáznia kellene, vagy cseleket kellene használnia, és anélkül, hogy bármilyen íratlan szabályt kellene követnie. Reméli, hogy az emberek közötti interakciók tisztességesek lehetnek, és hogy az emberekkel igazságosan lehet bánni. Vagyis reméli, hogy a dolgok egyértelműek és világosak lehetnek: Ha valami rosszat tettél, akkor valami rosszat tettél, és meg kell kapnod a megérdemelt büntetést, ha pedig nem tettél semmi rosszat, és hozzájárultál valamihez, akkor jutalmat kell kapnod. Ha az emberek rendelkeznek készségekkel, valamint valódi tudással és gyakorlati ismeretekkel, akkor tisztelni kell őket, elő kell léptetni, és fontos pozíciókba kell helyezni őket. Ha hiányzik belőlük a valódi tudás és a gyakorlati ismeret, nem szabad fontos pozíciókba helyezni őket. Azok, akik rendelkeznek lelkiismerettel és józan ésszel, kedvelik az ilyen embereket, és szeretik az ilyen életkörnyezetet. Még ha azután is, hogy hosszú időt töltöttek a társadalomban, kialakult bennük néhány rossz szokás, illetve elfogadtak néhány megtévesztő gondolatot és nézetet a gonosz irányzatok hatására, és kudarcokat szenvedtek el, valamint falakba ütköztek, végül úgy érzik, hogy az a helyénvaló, ha visszatérnek ahhoz, hogy legyen bennük szégyenérzet. Tetteikben öntudatlanul is visszatérnek a saját tisztességük és méltóságuk megóvásának alapelvéhez. Amikor ez a típusú ember hosszú időt tölt a társadalomban és mások között, és hatással vannak rá, az olyan, mintha egy darab finom jádekövet a szemétdombra hajítanának, és beborítaná a mocsok. Még ha a mocsok nagyon vastag és piszkos is, a jáde lényege változatlan marad; amint a mocskot eltávolítják, ami feltárul, az még mindig egy darab jáde. Ezért, amikor a lelkiismerettel, józan ésszel és szégyenérzettel rendelkező emberek Isten házába jönnek, az ottani életkörnyezet, valamint a munka, amelyet Isten végez, és a szavak, amelyeket kimond, tökéletesen kielégítik a szívük mélyén lévő szükségleteket. Mik a szívük mélyén lévő szükségletek? Szeretik a tisztességet és az igazságosságot, szeretik a pozitív dolgokat, utálják az elvetemültséget, utálják a társadalom kimondatlan szabályait, és utálják az emberek közötti viszálykodást és egymás hátbadöfését. Ha az ilyen emberek Isten házába jönnek, és megtapasztalják Isten szavainak leleplezését, ítéletét és fenyítését, majd keresztülmennek Isten próbatételein és finomításán, végül pedig alávetik magukat Isten szavainak, és elfogadják szavainak ítéletét és fenyítését, fokozatosan levetve az emberi mivoltukból feltáruló különféle romlott beállítottságokat, valamint a bennük lévő mindennapi mocskot és rossz szokásokat, akkor új emberi lényekké válnak. Vagyis, amint a szégyenérzettel rendelkező emberek megfelelnek az emberi mivolt ezen alapvető mércéjének – elfogadják az igazságot, alávetik magukat Isten szavainak, és Isten szavai szerint szemlélik az embereket és a dolgokat, viselkednek és cselekszenek –, Isten szavai alapján megismerhetik a romlott beállítottságaikat és a különféle helytelen gondolataikat és nézeteiket, valamint a magatartásuk téves módjait és a rossz utakat, amelyeket választottak. Függetlenül attól, hogy valaki a társadalomból tanulta-e ezeket a dolgokat, vagy közvetlenül a Sátán általi megrontásból származnak, ha az illető rendelkezik szégyenérzettel, akkor Isten szavainak elfogadása után képes lesz gyakorolni az igazságot és fokozatosan levetni ezeket a romlott beállítottságokat, és így nagy reménye lesz az üdvösség elérésére.

Ha egy szégyenérzettel rendelkező embert arra kérnél, hogy cselekedjen a tisztességével és a méltóságával ellentétesen, gyötrelmet érezne belül; a méltósággal és tisztességgel való élet az emberi mivoltának egy szükséglete. Erre építve elmondható, hogy nagyon is természetes dolog számára az igazság elfogadása; mondhatnánk úgy is, hogy ez magától értetődő, és természetesen olyasmi, ami viszonylag könnyű számára. Azért mondhatjuk, hogy viszonylag könnyű, mert az emberekben még mindig vannak romlott beállítottságok, de pusztán az emberi mivolt szempontjából a szégyenérzettel rendelkező emberek számára könnyebb elfogadni az igazságot. Ezenkívül, ha a szégyenérzettel rendelkező embereknek vannak bizonyos erősségeik, érdemeik és adottságaik, amint hozzájárulnak valamihez, és nyernek valamit a kötelességük végzés közben a gyülekezetben, a lelkiismeretük és a józan eszük fényében teljesen normális módon meg fogják osztani azokat másokkal. A Sátán minden embert megrontott, és amikor a szégyenérzettel rendelkező emberek megosztják a tapasztalataikat, a megértésüket és a nyereségeiket, alkalmanként kérkednek az erősségeikkel és az érdemeikkel. Mivel azonban van szégyenérzetük, visszafogottak és kimértek a tetteikben. Mi az, ami lehetővé teszi számukra, hogy kimértek legyenek? A lelkiismeretük és a józan eszük. Bár néha kérkednek, és öntudatlanul is azt akarják, hogy mások nagyra tartsák őket, a szégyenérzetük és az emberi mivoltuk józan eszének fékező ereje miatt, még ha kérkednek is, nem lesznek olyan túlzóak, illetve olyan züllöttek és féktelenek. Így a beszédük viszonylag objektív és racionális. Például, amikor a kérkedésük eléri azt a pontot, hogy sérti a szégyenérzetüket, visszafogják magukat és megállnak, ahelyett, hogy pofátlanul és gátlástalanul páváskodnának, kérkednének, felmagasztalnák magukat és magukról tennének bizonyságot, továbbá szégyentelenül, bármilyen szükséges eszközzel keresnék az emberek nagyrabecsülését, csodálatát és tiszteletét. Annak ellenére, hogy a romlott beállítottságok feltárulásai és megnyilvánulásai, valamint a romlott beállítottságok által diktált gondolatok és vágyak is megvannak bennük, a szégyenérzettel rendelkező emberek a lelkiismeret és a józan ész alapján fognak cselekedni a kötelességük végzése során, és a saját tisztességük és méltóságuk megóvásának alapjain. Még ha fel is fednek egy romlott beállítottságot, annak vannak határai. Ezzel szemben a szégyenérzet nélküli emberek minden lehetséges eszközzel megpróbálnak kérkedni és próbálják felmagasztalni magukat bármilyen körülmények között és bármilyen környezetben. Szűrő nélkül beszélnek, mindenféle dolgot mondva. Még mások jótetteiért is maguknak követelik az elismerést, vagy mások hiányosságait és hibáit emlegetik, hogy saját felsőbbrendűségükkel kérkedjenek, és azt hangoztassák, hogy ők jobbak másoknál. Mások elnyomására és lekicsinylésére alapozva beszélnek arról, hogy milyen jók és mennyivel különbek másoknál. Vannak, akik minél több ember előtt állnak, annál erősebb lesz bennük a vágy a kérkedésre; ha pedig kevesen vannak jelen, úgy érzik, ez a vágyuk nem elégíthető ki. Tehát minél több ember előtt vannak, annál inkább kérkedni és szerepelni akarnak; minél több ember előtt vannak, annál pofátlanabbá válnak, és annál kevésbé van bennük szégyenérzetük – végeláthatatlan monológokba bocsátkoznak, képtelenek uralkodni magukon. Minden lehetőséget megragadnak arra, hogy kérkedjenek és páváskodjanak, azzal hencegve, hogy milyen nemes a státuszuk és a pozíciójuk, milyen magas az iskolai végzettségük, milyen gazdag a tudásuk, milyen magas a státuszuk a társadalomban, milyen szintű vezetők voltak Isten házában, milyen hozzájárulásokat tettek, és így tovább. Minden lehetőséget megragadnak arra, hogy hencegjenek a kiemelkedő tulajdonságaikkal, és kérkedjenek azzal, hogy ők mások, mint a többiek. Vég nélkül kérkednek, és minél többet beszélnek, annál jobban belelovalják magukat. Ha arra kéred őket, hogy beszéljenek az igazság ismeretéről vagy az életbe való belépésük tapasztalatairól, a szavaikban nincs ihlet, és csak néhány dolgot mondanak. De amikor arról van szó, hogy páváskodjanak, arról beszélve, hogy miben különböznek a többiektől, és milyen hozzájárulásokat tettek, akkor szüntelenül és vég nélkül beszélnek, egyre csak mondják a magukét a legcsekélyebb szégyenérzet nélkül. Amikor mindezt elmondták, és már semmi más mondanivalójuk nem marad, arról beszélnek, hogy fiatal korukban ők voltak a legkeményebb harcosok, hogy senki sem tudta megverni őket, és hogy egyszer még egy másik gyerek egyik szemét is kiverték. Sőt, ezt mondják: „A felnőttek mind azt mondták: »Ez a gyerek nem hétköznapi; nem lesz hétköznapi ember, ha felnő!«” Hát nem hiányzik a szégyenérzet azokból az emberekből, akik ilyeneket mondanak? Nincs szégyenérzetük; ez fellengzős beszéd és kérkedés. A szégyenérzet nélküli emberek minden lehetőséget megragadnak arra, hogy kérkedjenek és felmagasztalják magukat, és hajlandóak bármilyen árat megfizetni ezért. Függetlenül attól, hogy mások hogyan tekintenek rájuk, egyáltalán nincs bennük szégyen. Ezzel szemben azok az emberek, akiknek van szégyenérzetük, ugyan kérkednek és felmagasztalják magukat, de még ha nem is értik az igazságot, és nem is estek át fenyítésen és ítéleten, kimértek, amikor ilyen dolgokat tesznek. A szavaik legalábbis objektívek. Nem fogják azt mondani, hogy meg tudnak tenni olyan dolgokat, amiket nem tudnak, nem fognak nagyot mondani és dicsekedni, és még kevésbé fogják maguknak követelni az elismerést mások jótetteiért. Nem mondanak majd légből kapott dolgokat, és nem találnak ki tényeket. Miért van ez? Nem viszi rá őket a lélek, hogy ilyeneket mondjanak. Ezt gondolják: „Ha nem én csináltam, miért mondanám, hogy én voltam?” Úgy éreznék, hogy a lelkiismeretük vádolja őket. Például, ha valakinek, akinek van lelkiismerete, józan esze és szégyenérzete, rossz jegyei voltak az iskolában, bár szeretne azzal dicsekedni, hogy jó képességű, és nem rosszabb az átlagembernél, legfeljebb annyit mond: „Keményen tanultam. Egyedül tettem le a felvételi vizsgákat az alsó- és felső tagozatos középiskolába anélkül, hogy pénzt költöttem volna a dolgok megolajozására, és később épphogy bejutottam egy főiskolára.” Csak annyit mond: „Én is jártam főiskolára”, és nem dicsekszik semmivel. Ez nem tekinthető kérkedésnek, mert amit mond, az objektív és igaz. Lehet, hogy kihagy olyan dolgokat, amelyek zavarba hozzák, vagy amelyek miatt elveszíti a tekintélyét, de semmiképpen sem fogja azt mondani: „Kiváló diák voltam; mindig benne voltam a legjobb tízben az osztályomban.” Nem fog tényeket kitalálni, légből kapott dolgokat, és olyan dolgokat mondani, amelyek soha nem történtek meg. Mi az oka annak, hogy nem mondja ezeket a dolgokat? Az, hogy van benne lelkiismeret és szégyenérzet. Egyesek azt kérdik: „Azért van ez, mert valaki a környezetében ismeri a vele kapcsolatos valódi igazságot?” Még ha senki nem ismeri is a vele kapcsolatos valódi igazságot, akkor sem viszi rá a lélek, hogy kimondja ezeket a dolgokat, mert van szégyenérzete, és törődik a büszkeségével. Úgy érzi, hogy légből kapott dolgokat és tényeket kitalálni túlságosan szégyenletes, és nélkülözi a tisztességet és a méltóságot. Egyesek azt mondják: „Ha mások nem ismerik az igazságot róla, egy kicsit színlelhetne. Mi olyan nagy dolog a színlelésben?” De ő akkor sem tenné. Ez az ember természetének kérdése; attól függ, hogy milyen ember valaki. Ha szégyenérzettel rendelkező ember vagy, a beszéded és a tetteid mindig a szégyenérzet által megszabott határokon belül maradnak. Nem lépheted át ezeket a határokat; ha alkalmanként mégis túllépsz rajtuk egy lépéssel, az egy nagyon különleges körülmény. Amint átléped őket, nyugtalanságot és önvádat érzel a lelkiismeretedben; kényelmetlenül érzed magad belül. Ezért, még ha a szégyenérzettel rendelkező emberek kérkednek és dicsekednek is, van egy határ, amely működésbe lép. Semmiképpen sem fognak szégyentelenül és pofátlanul üres szavakat mondani, illetve nagyokat mondani, hogy dicsekedjenek és kérkedjenek, és nem fognak légből kapott dolgokat és tényeket kitalálni, hogy minden jó munkáért maguknak követeljék az elismerést. Ők egyáltalán nem ilyenek. Ami a szégyenérzetet illeti, annak megvan a maga szerepe az emberekben; nem valami üres dolog. Mivel a szégyenérzet az emberi mivolt egyik sajátsága, olyasmi, ami veleszületett az emberekben; semmiképpen nem külső emberek, események és dolgok korlátozó hatásának eredménye. A külső dolgok nem képesek megfékezni a gondolataidat és a tetteidet; az ember gondolatai, a belső szükségletei, a lényege, és hogy milyen osztályba sorolható, belső dolgok a számára. Még ha egy szégyenérzettel rendelkező ember kérkedni is akar, vagy fel akarja magasztalni magát és magáról akar bizonyságot tenni, hogy szerezzen egy kis tekintélyt az emberek között, mivel van szégyenérzete, van egy határ, amely működésbe lép, amikor ezeket a dolgokat teszi. Vagyis a lelkiismerete folyamatosan figyelmezteti a szívében: „Ez túl messzire megy, és szégyenletes. Ne tedd ezt! Ha megteszed, olyan kínos és méltatlan lesz, amikor az emberek később leleplezik a valódi énedet! Ha így viselkedsz, emberi lény vagy még egyáltalán?” Ezek a gondolatok és nézőpontok mindig megfékezik, így van egy határ, amely működésbe lép, amikor ilyen dolgokat tesz. Látod, amikor a szégyenérzettel rendelkező emberek felöltöznek, még ha tetszik is nekik egy ruhadarab, ha belenéznek a tükörbe, és látják, hogy egy kicsit átlátszik, úgy érzik, nem volna helyes abban kimenni az utcára. Mások erre azt mondják: „Mit számít, ha átlátszik? Manapság mindenki így öltözködik. Csak egy kicsit többet mutat, te pedig máris zavarban vagy – mások ennél sokkal merészebb ruhákat hordanak, és nem is törődnek vele.” Ők azonban azt mondják: „Kizárt; én ezt nem tudnám felvenni az utcára.” Semmi pénzért nem mennének ki így az emberek közé. Miért van ez? Egyszerűen nem tudják összeegyeztetni a szégyenérzetükkel; a szégyenérzetük megfékezi őket. A szégyenérzettel rendelkező emberek kimértek lesznek abban, ahogyan viselkednek és intézik a dolgokat, valamint az öltözködésükben és a megjelenésükben, míg a szégyenérzet nélküli emberek mások. Vannak például olyanok, akik megfelelően öltözködnek, amikor a testvérekkel vannak, de amint hazaérnek, máris más ruhát vesznek fel, olyat, amilyet a nem hívők szeretnek viselni – vannak, akik egyenesen letépik magukról az összejövetelen viselt ruhákat, amint hazaérnek, mondván: „Egyáltalán nem szeretek ilyen ruhát hordani. Túl slamposak; úgy nézek ki bennük, mint egy igazi vidéki bunkó. Ki akarna ilyen göncöt hordani?” Azoknak viszont, akik valóban rendelkeznek szégyenérzettel, függetlenül attól, hogy a testvérekkel vannak-e vagy sem, az öltözködése és a megjelenése mindig méltóságteljes és tisztességes. Még ha nem is hinnének Istenben, akkor is így öltözködnének, és nem esnének túlzásokba.

Amikor az összejöveteleken a tapasztalati megértésükről beszélnek és megosztják azt, ha valaki, aki tisztességes és van benne méltóság, felvág és felmagasztalja magát, belül szégyenkezni fog, mintha sokan figyelnék, és ez az érzés sürgeti: „Nem jó ezt mondani, ugye? Nem jó ezt tenni, ugye?” Szégyenkezni fog. Nevezetesen, függetlenül attól, hogy mit mond vagy tesz, illetve, hogy a szavai és a tettei milyen messzire mennek el, a szíve mélyén a szégyenérzet állandóan sürgeti, korlátozza és szabályozza őt. Így hát az általa mondott szavak és a dolgok, amiket tesz, bizonyos mértékig a tisztesség és a méltóság egy viszonylagos fokát tükrözik. Még ha az ilyen típusú embernek vannak is romlott beállítottságai vagy bizonyos hiányosságai az emberi mivoltában, vagy gonosz irányzatok befolyásolják, a veleszületett besorolása miatt tudat alatt továbbra is képes összevetni magát Isten szavaival, amikor hallja az Ő embereket leleplező és megítélő szavait. Erre gondol: „Isten rólam beszél ezzel a kijelentéssel. Volt ilyen állapotom és feltárulásom, és ilyen megnyilvánulásom is volt.” Olyan állapotot és megnyilvánulást fog tanúsítani, miszerint tudatosan összeveti magát Isten szavaival. Más szóval, amikor egy szégyenérzettel rendelkező ember meghallja Isten embereket leleplező és megítélő szavait, tudat alatt el fogja fogadni őket és tudat alatt össze fogja vetni magát velük. El fog gondolkodni önmagán Isten szavai alapján, és be fogja ismerni, hogy e tekintetben romlott, és hogy vannak ilyen feltárulásai és megnyilvánulásai. Mélyen belül nyugtalankodik: „Az a helyzet, hogy bennem is van romlottság. Az a helyzet, hogy egy arrogáns beállítottsággal bíró ember vagyok, amint azt Isten szavai leleplezik. Dacos és engedetlen is vagyok, és nem vagyok jó ember. Hogy lehetek ilyen romlott? Korábban úgy gondoltam, hogy rendes vagyok, hogy jó ember vagyok, akinek van lelkiismerete és józan esze, aki szeret adni másoknak, és aki hajlamos együttérezni másokkal és sajnálni másokat. Azt hittem, hogy követlenül elragadtathatok, miután elfogadom Isten munkáját. Nem is gondoltam arra, hogy én is a romlott emberiség tagja vagyok.” Mivel rendelkezik a szégyenérzet meglétének ezen alapfeltételével, természetes és normális módon el fogja fogadni az Isten szavai által leleplezett emberekkel kapcsolatos valós tényeket, majd összeveti magát velük, hogy elgondolkodjon önmagán és megismerje önmagát. Ez remek lehetőséget ad neki arra, hogy helytállóan nézzen szembe Isten szavaival, súrlódás nélkül elfogadja Isten szavait, majd apránként elérje az alávetettséget. Min alapszik mindez? Azon alapszik, hogy van szégyenérzete. Így képes rájönni, hogy megvan benne a romlottság néhány szégyenletes és elvetemült feltárulása, majd a szégyenérzete hatására képes proaktívan elutasítani azt, amit negatív és szégyenteljes dolognak tart. Amikor meghallja azokat az állításokat, állapotokat, konkrét feltárulásokat, sőt konkrét eseményeket Isten szavaiban, amelyek leleplezik az emberiség romlott beállítottságait, képes felismerni, hogy benne magában is megvannak ezek a romlott beállítottságok. El fogja fogadni őket, hogy elgondolkodjon önmagán és megismerje önmagát. Később, amikor ismét ilyen dolgokkal találkozik, ha szembemegy Isten szavaival, vagy ismét az Isten szavaiban leleplezett állapotokat mutatja, a szégyenérzete még mindig sürgetni fogja a szívében: „Hát nem ellenkezel Isten szavaival azáltal, hogy ezt teszed? Nem vagy jó ember, sem olyasvalaki, aki aláveti magát Isten szavainak vagy szereti az igazságot!” Mivel van szégyenérzete, képes elfogadni Isten szavainak leleplezését és ítéletét. Isten szavai azután fékező hatást gyakorolnak rá, és képesek helyesbíteni a gondolatait és a nézeteit. Látod, nem igen nagyszerű a szégyenérzet működése? (De igen.) Amikor nem érti az igazságot, van egy alapvető morális határa. Amikor érti az igazságalapelveket vagy felfogja Isten szavainak részleteit, többé nem a morális határa, és nem is csupán a lelkiismeretének és józan eszének a határa az a norma, amely által a szégyenérzete fékezi őt, hanem inkább az igazságalapelvek válnak a határává. Vajon nem magasabb rendű ez a határ az ember lelkiismeretének és józan eszének határánál? Nem emelkedett-e magasabbra ennek a határnak a színvonala? (De igen.) Eredetileg, amikor a szégyenérzettel rendelkező emberek nem értik az igazságot, a gondolataikban és a nézeteikben vagy egy alapvető morális határuk. Miután megértik az igazságot, magasabb szintre emelkedik a morális határuk, és fokozatosan az igazságalapelvek irányába hajlik. Szerinted nem változott meg ez a fajta ember? Mondok egy példát, és meg fogjátok érteni. Eredetileg például, amikor másokkal érintkezett, nem használta ki az embereket, nem ütött meg és nem szidalmazott embereket, nem tett szándékosan olyan dolgokat, hogy becsapjon másokat és ártson nekik, és nem tévesztett meg és nem szedett rá másokat. Úgy vélte, hogy ez egész jó viselkedés. Vajon igazságalapelv az emberekkel való bánásmódra vonatkozóan az, ha az ember tartózkodik attól, hogy megüsse vagy szidalmazza, valamint, hogy becsapja az embereket és ártson nekik? (Ez csupán az emberi mivolt kezdetleges megnyilvánulása; ez nem igazságalapelv.) Ez csupán az arra vonatkozó morális határ, ahogyan a lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek viselik magukat: megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy ne üssék meg és ne szidalmazzák az embereket, és ne tegyenek olyan dolgokat, amelyekkel becsapnak másokat vagy ártanak nekik. Ez csupán a gonoszságtól való tartózkodás. Az igazságalapelvek azonban magasabb rendűek az ember morális határánál. Az, ha az igazságalapelvekkel összhangban bánsz az emberekkel, már nem csupán a morális határod betartása; ez magasabb szintű annál. Nos, akkor mit követelnek meg Isten szavai, amikor az emberekkel való bánásmódra vonatkozó ezen alapelvről van szó, amely magasabb szintű az ember morális határánál? (Azt, hogy tisztességesen bánjunk az emberekkel, az alapelvekkel összhangban.). Így van, tisztességes bánást az emberekkel. Ez egy igazságalapelv. Nos, akkor morális határ ez az igazságalapelv? (Nem, ez az alapelv magasabb rendű egy morális határnál.) Ez nem morális határ; ez egy igazságalapelv, amely egy morális határon alapszik, és amely egyúttal magasabb rendű annál. Ez az igaz alapelv az emberekkel való bánásmódra vonatkozóan. Az emberek megütésétől vagy szidalmazásától, valamint az olyan dolgoktól való tartózkodás, amelyek becsapnak másokat vagy ártanak nekik, nem igazságalapelv; csupán egy negatív értelemben történő cselekvéstől való tartózkodás. Ám csupán az, hogy tartózkodsz az elkövetésüktől, nem jelenti azt, hogy vannak alapelveid az emberekkel való bánásmódodra vonatkozóan; az, hogy nem ütöd és nem szidalmazod az embereket, nem jelenti azt, hogy az emberekkel való bánásmódra vonatkozó alapelveid helyesek. Az, hogy az ember tartózkodik attól, hogy megüsse vagy szidalmazza, valamint, hogy becsapja őket vagy ártson nekik, egyenértékű-e azzal, hogy tisztességesen bánik velük? Ugye, hogy nem? Ha olyasvalakiről van szó, aki egyszer megsértett téged vagy akivel nem jöttél ki, vagy olyasvalakiről, akit nem kedvelsz, ám az emberi mivolta és a képessége alapján alkalmas arra, hogy vezető legyen, megválasztanád? Ha azon alapelv szerint mérlegeled ezt, miszerint az ember nem üt meg és nem szidalmaz, valamint nem csap be embereket és nem árt nekik, mit tennél? Nem lenne utad, amit kövess. Romlott emberi lényként, az emberekkel való bánásmódra vonatkozó pontos alapelvek hiányában legfeljebb ennyit mondanál: „Nem ütöttem meg és nem szidalmaztam, és azt sem mondtam, hogy az illető jó-e vagy rossz. Nem tartóztattam fel, úgyhogy nem mondhatod, hogy becsaptam vagy ártottam neki. Mindenesetre nem kedvelem, ezért nem fogom megválasztani.” Az emberekkel való tisztességes bánásmód az, ha nem választod meg? (Nem.) Valójában, ha alkalmas jelölt a vezetőségre, meg kellene választanod; csak ez az emberekkel való tisztességes bánásmód. A megválasztása nem azon az alapelven alapszik, hogy az ember nem üt meg és nem szidalmaz, valamint nem csap be embereket és nem árt nekik, hanem min? Az emberekkel való tisztességes bánásmód alapelvén alapszik, amint azt Isten szavai megkövetelik; csak ez igazságalapelv. Ezért egyesek ezt gondolják: „Én nem ütök meg és nem szidalmazok embereket, nem is csapom be őket és nem ártok nekik, hát nem leszek ettől jó ember?” Én erre ezt mondom: „Nem vagy jó ember. Legfeljebb kellően szerencsés vagy ahhoz, hogy egyáltalán emberi lénynek tekintsenek.” Egy igazán jó ember olyasvalaki, aki képes az igazságalapelvekkel összhangban gyakorolni. Nevezetesen, amikor az emberekkel való bánásmódról van szó, amellett, hogy tartózkodsz attól, hogy megüsd, szidalmazd, becsapd őket vagy árts nekik, tisztességesen és igazságosan is tudsz bánni velük; csak ekkor vagy jó ember. Világossá teszi ezt, ha így beszélünk róla? (Igen.) A morális határ egy alapvető alapelv az emberi mivoltukban lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek magatartását illetően. Bár ez a magatartást illető alapelv megfelel az emberi mivolt lelkiismeretének és józan eszének, az igazságalapelveket nem helyettesítheti; az igazságalapelvekhez képest még mindig van egy rés. Egy morális határral bíró ember legfeljebb egy átlagos személy, de jó embernek nem nevezhető. Csak azok jó emberek, akik az igazságalapelvekkel összhangban tudják viselni magukat, és azokkal összhangban tudnak cselekedni. Például az már elég jó, ha egy átlagember képes arra, hogy ne csapjon be másokat és ne ártson nekik, valamint ne üssön meg és ne szidalmazzon embereket, amikor a velük való bánásmódról van szó. Egy jó ember emberekkel való bánásmódra vonatkozó alapelvei azonban fölötte állnak ennek: képes tisztességesen és az igazságalapelvekkel összhangban bánni az emberekkel. Nevezetesen, egy igazi emberi lénynek van morális határa és szégyenérzete, valamint birtokában van azoknak az alapfeltételeknek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy helytállóan viselje magát. Egy ilyen embernek tehát megvan a lehetősége arra, hogy elérje azt, hogy tisztességesen bánjon az emberekkel, az igazságalapelvekkel összhangban viselje magát, valamint az igazságalapelvekkel összhangban gyakoroljon. Van különbség a morális határ és az igazságalapelvek között? (Igen.)

Ha valakinek van szégyenérzete az emberi mivoltában, akkor van benne tisztesség és méltóság azt illetően, ahogyan viseli magát és cselekszik. A határa az, hogy őriznie kell a tisztességét és a méltóságát, és nem szabad elveszítenie őket. Hétköznapi nyelven fogalmazva egy ilyen ember alapvetően nem veszítette el a lelkiismeretét; odafigyel arra, hogy miként teszi a dolgokat, értékeli a tisztességet és a jellemet, és van benne emberségesség. Függetlenül attól, hogy mit csinál, amikor személyes érdekekről, státuszról vagy pénzről van szó, van egy határa. Ez a határ őrzi a tisztességét és a méltóságát; vagyis nem fog túlmenni azon, amit a tisztessége és a méltósága megenged, hogy gátlástalanul megtegyen olyan dolgokat, amelyek az erkölcsi igazságosság vagy az emberi etika szempontjából igazolhatatlanok. Ezt jelenti a szégyenérzet megléte. Az emberi mivoltukban a lelkiismeret és a józan ész sajátságával rendelkező embereknek ezenkívül megvannak a saját nézeteik és választásaik az evést, ivást és a mulatozást, valamint a társadalomban meglévő különféle gonosz irányzatokat illetően. Semmiképp sem fognak gonosz irányzatokat követni, hogy egy kába és csapodár életet éljenek, önkényesen kényeztetve magukat és züllötten viselkedve. Megvannak a saját választásaik az emberi világ ügyeire vagy a gonosz irányzatokra vonatkozóan. Ezek a választások alapulhatnak az egyenességükön és a kedvességükön, vagy alapulhatnak a szégyenérzetükön; ez a szóban forgó dologtól függ. Függetlenül attól, hogy mennyire népszerűek a világban megjelenő különféle dolgok, és függetlenül attól, hogy a társadalom és a nyilvánosság mennyire ismeri el őket, az ilyen embereknek mélyen legbelül akkor is megvannak a saját gondolataik és nézeteik ezekről a dolgokról, és akkor is meghozzák majd a saját helyes döntéseiket. A szívükben ezt hiszik: „Függetlenül a körülményektől, nem veszítheted el az emberi mivoltodat. Mindenkor emberi lény vagy. Nem tehetsz olyasmiket, amiket a fenevadak tesznek. Nem tehetsz olyasmiket, amiket az ördögök tesznek. Nem teheted magad olyanná, mint a fenevadak és az ördögök.” Ezért bármit is tesznek, a lelkiismeretük és a józan eszük megfékezi őket. Ez a visszatartó erő konkrétan azt jelenti, hogy a lelkiismeretük és a józan eszük állandóan sürgeti és irányítja őket. Tegyük fel például, hogy egy ilyen ember gés egy másik személy egyaránt üzletel. A másik ember állandóan megtéveszti és rászedi az embereket, három-ötszáz jüanért ad el egy tíz jüant érő árut, ő azonban mindössze ötven jüanért adja, és épp csak annyit keres, hogy alighogy megél belőle. Látván, hogy a másik ember hatalmas nyereséget termel, miközben ő oly buzgósággal dolgozott oly sok éven át, csak hogy épp eleget keressen ahhoz, hogy fenntartsa magát, a szíve mélyén mindig békétlenkedik. Ő is gátlástalan akar lenni, mint a másik ember, de aztán erre gondol: „Ha ezt tenném, az túlságosan ellenkezne a lelkiismeretemmel. Nem tudom rávenni magam, hogy megtegyem! Mi lenne, ha lelepleznének, miután megtettem? Törvényszegés lenne vajon, ha megtenném? Börtönbe kerülnék?” Látod, sokat gondolkodik ezen, és amint így töpreng rajta, állandó önvádat érez a lelkiismerete részéről. Bár félrevezetik és befolyásolják a világ különféle gonosz irányzatai, és ő is több pénzt akar keresni, hogy jó anyagi életet élvezhessen, miután eltöpreng rajta, végül mégsem képes rávenni magát, hogy megtévesszen és rászedjen másokat. Egyesek ezt kérdik: „Az ilyen emberek egyszerűen félénkek, nemde?” Néhányan félénkek, mások azonban nem; egyszerűen fékezi őket a lelkiismeretük és a józan eszük, és úgy érzik, hogy nem téveszthetnek meg és nem szedhetnek rá másokat. Még ha alkalmanként meg is teszik, később megbánják, és mindennap félelemben élnek, hogy valami baj történik, és hogy valaki majd bekopog az ajtójukon. Magukban erre gondolnak: „Nem tisztességesen kerestem ezt a pénzt. Ha az emberek rájönnek, kritizálni fognak vajon a hátam mögött? Biztosan nem fogom újra megtenni. Csak akkor van béke a lelkemben, ha az általam elköltött pénzt a saját kemény munkámmal kerestem meg, és csak akkor alszom rémálmok nélkül.” Miután egyszer így megtévesztettek valakit, hosszú időn át nehezen mennek számukra a dolgok; nem alszanak jól, egy falat sem megy le a torkukon, és a szívükben mindig nyugtalankodnak. Ez a fajta ember természetesen alapvetően nem létezik a társadalomban. A társadalom teli van olyan emberekkel, akik ördögöktől és állatoktól valók; nem éreznek semmit, amikor arról van szó, hogy így megtévesszenek és rászedjenek másokat.

Még ha egy lelkiismerettel és józan ésszel bíró ember gyakran is kerül kapcsolatba evéssel, ivással és mulatozással járó különféle dolgokkal, a lelkiismerete és a józan esze betölti a szerepét. Nem fogja a hús-vér testet vagy a gonosz irányzatokat követni, hogy a legteljesebb mértékben elmerüljön a különféle vágyaiban. Ehelyett, függetlenül attól, hogy mit eszik, iszik vagy élvez, van határ. Ezt gondolja: „A jó ételek fogyasztása, a szép ruhák viselete és a legjobb testi örömökben való részesedés mind hiábavalóság. Valóban ezért élnek az emberek?” Az ilyen ember szívében a testi örömök, az evés, ivás és a mulatozás nem elégítheti ki a belső világa igényeit. Magában erre gondol: „Az emberek folyton a jó dolgok élvezetét hajszolják. Most magam is élvezem őket, és semmiféle boldogságot nem érzek. Pontosan mi a boldogság? Hogyan kellene élnie az embernek ahhoz, hogy igazi boldogságban legyen része? Élveztem ezt az összes evést, ivást és mulatozást, valamint különféle testi örömöket – hát nem ebből áll az emberi élet? Ez az élet? Ha valaki így éli az egész életét, csak azért, hogy az evést, ivást és a mulatozást és a testi örömöket hajszolja, vajon miben különbözik egy állattól? Ha az állatokhoz hasonlóan az emberek is csak a napi három étkezésért élnek, nem értik, hogy miről szól az élet, a gondolataikban, a szellemi világukban és a szívükben beteljesületlenek maradnak, és sok dolgot nem értenek az élettel kapcsolatban, mi értelme annak, hogy nemzedékről nemzedékre így élnek?” Amikor az emberek fiatalok, teli vannak kíváncsisággal a világot illetően. Sok dolog van, amiről nem tudnak és amit még nem láttak, és sok dolog, amit még nem tapasztaltak meg, és úgy érzik, hogy ha mennek és belevetik magukat a világba, nagyon boldog és teljes lehet az életük, vagy csodálatos és egyedülálló életet élhetnek. Ám miután valóban megtapasztalják a társadalmat, látják, hogy az emberiség nemzedékről nemzedékre így él. Attól kezdve, hogy fiatalkorában ostoba és tudatlan, odáig, hogy miután átél néhány dolgot a társadalomban, sokat szenved és szert tesz némi élettapasztalatra, mindenki így éli le az életét. Mind átmennek a kilátásokra, a hírnévre és a nyereségre való törekvés, valamint az evésre, ivásra, mulatozásra és testi örömökre való összpontosítás folyamatán. Bár szert tettek némi élettapasztalatra, a későbbi éveikben úgy tűnik, hogy semmit sem arattak, és nem értik azt sem, hogy miről szól az élet. Nem igen értelmetlen az, ha valaki így éli le az egész életét? Az emberek gyakran éreznek megmagyarázhatatlan ürességet. Nevezetesen, amikor igazán eltöprengenek az életről a szívükben, és valami értelmesre és értékesre próbálnak gondolni, nem jut eszükbe semmi, a szívükben pedig a teljes üresség érzése lakozik. Nem tudják, miért van ez, és azt sem tudják, hogy mire lenne szüksége a szívüknek, vagy hogy hol kellene a szívüknek megpihennie. Úgy érzik, nincs mire hagyatkozniuk, és mély tanácstalanságot éreznek, magukban erre gondolva: „Elég sok dolgot megtapasztaltam ebben az életben, és különféle nehézségeket és fájdalmakat ízleltem meg. Tényleg így ér véget az élet?” Amikor az idősebb embereket nézik, úgy tűnik, ők is így élték le az életüket. Aztán úgy érzik, hogy az emberek élete értelmetlen. Mindig is a hírnevet és a nyereséget, a státuszt és a testi örömöket hajszolták. Amikor nincsenek a birtokukban, elszántan meg akarják szerezni azokat; amikor megkapják őket, éreznek egy kis boldogságot és egy ideig örülnek egy kicsit, ám hosszú távon nincs bennük említésre méltó boldogság. Miután az életük nagy részét rohangálással töltötték, még mindig üresnek érzik magukat, és nincs semmi, amibe érdemes lenne kapaszkodniuk. Folyton úgy érzik, mintha két kézzel a levegőt markolnák, mégis azt remélve, hogy valamihez hozzájutnak belőle. Mondanátok, hogy ez egy jó érzés? (Nem.) Akkor hogyan alakul ki ez az érzés? (Arról van szó, hogy az az összes evés, ivás és mulatozás a világban nem képes kielégíteni az emberek belső igényeit.) Mindenki így gondolkodik? Milyen emberek gondolkodnak így? (A lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek gondolkodnak így.) Mondjátok meg Nekem, így gondolkodnának vajon a gondolatok, a logikus gondolkodás híján lévő emberek, és azok, akik esztelenek? (Nem.) Az esztelen emberek azok, akiknek nincs lelkiismeretük és józan eszük; ők fenevadaktól valók. Nem gondolkodnak az emberi mivolt e dolgairól, és az emberi életet, a jövőt, illetve azt sem veszik fontolóra, hogy milyen utat járjanak. Nem törődnek ezekkel a dolgokkal. Amíg ehetnek és ihatnak, elégedettek. Csupán átevickélnek minden egyes napon, ahogy az épp jön, minden napjukat mulatozással töltik, és élveznek minden napot, amit tudnak. Nem veszik fontolóra ezeket az élettel kapcsolatos dolgokat. Nos, mi közük ezeknek a dolgoknak az emberi mivolthoz tartozó lelkiismerethez és józan észhez? Ha valakinek van lelkiismerete és józan esze, racionalitást tanúsít abban, amit csinál. Az emberek számára nagyon fontos a racionalitás. Ha az emberekben van racionalitás, legtöbbször nem érzelmek szerint, hanem racionálisan élnek, racionálisan élve a jelen pillanatban. Fontolóra fogják venni: „Nyertem valójában bármit is ebben az életben? Érdemes volt ezt az életet élni? Tettem bármi értelmeset és értékeset? Azokra a dolgokra törekszem, amelyekre belül szükségem van? Ki lettek elégítve a belső szükségleteim? Nem lettek kielégítve, és én nagyon üresnek érzem magam. Mélyen legbelül egyetlen anyagi dolog, sem családi ragaszkodás vagy barátság nem tud kielégíteni. Ezek közül egyik sem az, amire az emberi mivoltomnak szüksége van.” Racionálisan fognak gondolkodni ezekről a dolgokról. Nevezetesen, minél tovább jutnak a felnőttkorban, annál racionálisabbam fogják szemlélni ezeket a dolgokat, és minél kevésbé sikerül válaszokat találniuk, annál nagyobb fájdalmat éreznek. Mielőtt ezeket a dolgokat megtapasztalják, az emberek a józan ész körén belül fognak megítélni és elképzelni egyes dolgokat, oly módon, amely tervezett, és normális racionalitással működik. Amikor azonban már átmentek ezeknek a dolgoknak a folyamatán, és visszatekintenek, racionálisabbá válnak. Racionálisan fogják szemlélni azokat a dolgokat, amelyeket megtapasztaltak és azokat a dolgokat, amelyeket átéltek, és látni fogják, hogy ez mind hiábavalóság, és egyetlen egy sem bír jelentőséggel. Miért mondom ezt? Azért, mert minden, amit az emberek tesznek, az ennivalóért és a ruházatért, és azért történik, hogy a napi három étkezést megadják a hús-vér testük számára, valamint hogy biztosítsák a testi örömöket. Hírnévért és nyereségért versengenek, és versenyeznek egymással. Ha valaki csak ezekért a dolgokért éli az egész életét, állathoz hasonló módon, akkor nem sokkal fejlettebb egy állatnál; az ilyen életnek nincs értéke. Az emberi értelemmel bíró emberek a szívükben el fognak töprengeni ezeken a dolgokon. Ezért amikor elérnek egy bizonyos kort, ezek az állandóan ismétlődő életmódok, játékszabályok és a dolgok kezelésének módjai elfárasztják, idegenkedővé, utálkozóvá és megcsömörlötté teszik őket. Végül egy ürességérzés alakul ki bennük, és úgy érzik, hogy élvezték és megtapasztalták mindezeket a dolgokat, mégsem arattak le semmit, és egyetlen valóságos, megfogható dolgot sem nyertek, amely igazán kielégíti az emberi mivoltuk szükségleteit. Ilyen körülmények között a lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek tovább kutatnak, keresnek és tapogatóznak: Pontosan mi is egy igazi emberi élet? Pontosan hogyan kellene az embernek élnie az életét? Egyes okos emberek keresni fognak egy utat az életben, és megpróbálnak rátalálni a vallásos hitre. Vannak, akik ebben az összefüggésben jönnek Isten házába. Rájönnek, hogy csupán Isten szavai, valamint az Isten által az emberiség számára nyújtott igazság, út és élet elégítheti ki az igényeiket. Amikor afféle kérdéseket vizsgálnak, hogy mi az élet értéke és értelme, csak Isten szavai képesek megadni nekik a válaszokat. Csak akkor támad bennük szomjúság Isten szavaira, majd fogadják el Isten szavait, és aztán mennek egy lépéssel tovább, hogy alávessék magukat nekik. Az, hogy szomjazzák és elfogadják Isten szavait, és alávetik magukat nekik, mind az élettapasztalatukon alapszik, és annak eredménye, hogy elgondolkodnak egyes dolgokon, amelyeket megtapasztaltak az életben.

Úgy érzitek, hogy elvont az, amit az imént közöltünk? Értitek? (Nem elvont. Értjük.) Ez a tartalom se nem elvont, se nem üres; csupa olyan dolog, amit az emberek láthatnak és amivel kapcsolatba kerülhetnek a való életben. Ha valaki úgy véli, hogy az emberi mivolthoz lelkiismeretéről és józan eszéről való gondolkodás elrugaszkodott a való élettől, és úgy érzi, hogy ez a tartalom nagyon üres és elvont, mintha olyasmi lenne, ami egy másik világban történik és túl távol áll az emberektől, akkor az illetőnek problémája van, nem igaz? Nem érted a magatartást érintő dolgokat, és semmiféle lelkiismeret vagy józan ész nincs a magatartásodban. Akkor hát mi vagy te pontosan – ördög vagy állat? Nehéz megmondani, de mindenesetre emberi lény nem vagy. A lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek képesek észlelni az emberi mivolthoz tartozó lelkiismeretet és józan észt magukban foglaló gondolatokat vagy megnyilvánulásokat, és képesek kapcsolódni hozzájuk. Ha valaki nem tud kapcsolódni ezekhez a pozitív gondolatokhoz vagy megnyilvánulásokhoz, viszont a negatívakhoz tud, az azt mutatja, hogy nincs benne lelkiismeret és józan ész. Egyeseket, akiknek nincs lelkiismeretük és józan eszük, még mélyen taszítanak is azok a gondolatok és nézetek, valamint magaviseleti módok, amelyek az emberi mivolt lelkiismeretét és józan eszét érintik, és úgy érzik, hogy ezek gyalázatosak, utálatosak, illetve megvetendőek – ezek azok az emberek, akikben nincsenek meg az emberi mivolt sajátságai. Azokat az embereket, akikben nincsenek meg az emberi mivolt sajátságai, erősen taszítják az emberi mivolt lelkiismeretének és józan eszének megnyilvánulásai, és nem tudják észlelni a lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek emberi mivolta által tanúsított konkrét gondolatokat, viselkedésformákat és gyakorlati alapelveket sem. Mivel nem ugyanebből a fajtából valók, nem tudják észlelni ezeket. Mondjátok meg Nekem, képesek az állatok megérteni, hogy az emberek milyen alapelvek szerint cselekszenek, vagy miért viselkednek úgy, ahogy? (Nem.) Az állatok nem tudják. Mit tudnak az állatok? Azt tudják, hogy mit kell csinálni és mikor – csak ezeket a rögzült dolgokat: mikor kell enni, mennyi ideig kell játszani, és általában hová viszik őket a gazdáik. Ami azt illeti, hogy a gazdáik miért viszik őket oda vagy miért nem, ezek olyasmik, amiket nem tudnak. Nem tudják azt sem, hogy miért különbözik télen és nyáron az ételmennyiség, amit kapnak, sem a gazdáik szándékait nem ismerik mindaz mögött, amit értük tesznek. Csak ennyit tudnak: „Mindenesetre a gazdám jó hozzám. A gazdám mindennap finom ételt ad nekem, társaságot is nyújt számomra és védelmez. Jó hozzám, úgyhogy ő a gazdám. Más emberek nem etetnek és nem bánnak jól velem, úgyhogy ők nem a gazdáim, és én sem ápolok velük szoros kapcsolatot. Az állatok csak ezeket az egyszerű dolgokat tudják. Hasonlóképp, azok az emberek, akik állatoktól valók, soha nem lesznek képesek megérteni vagy felfogni ezeket az emberi mivoltot, magatartást, valamint gondolatokat és nézeteket érintő dolgokat. Még ha tanítod is őket, csak doktrínákat fognak tanulni tőled. A doktrína szempontjából megérteni valamit azonban nem a valódi megértése a dolognak; nem értik a vonatkozásait, sem az értékét azoknak a dolgoknak, amelyeket tanítasz nekik. Ezért az állatoktól való emberek nem képesek megérteni, amikor az emberi mivolthoz tartozó lelkiismerettel és józan ésszel kapcsolatos dolgokról esik szó. Az ördögök a doktrína szintjén képesek megérteni ezeket a dolgokat, ám el nem fogadják őket. Taszítják őket ezek a kijelentések és utálják őket, azt hiszik, hogy hangzatos szavakat szajkózol, és hogy ezek az emberiség való életétől elrugaszkodott kijelentések. Függetlenül attól, hogy arról van-e szó, hogy nem fogadják el vagy nem képesek megérteni őket, nem mondom ezeket a magatartással kapcsolatos dolgokat azoknak, akik ördögöktől vagy állatoktól valók. Ha doktrínaként hajlandóak elfogadni őket, rendben; ha nem hajlandóak, nincs ellenvetésem. Az emberek a fajtájuk szerint kerülnek besorolásra – nem lehet kényszeríteni őket. Bármilyen osztályba is tartozol, az meghatározza, hogy mely dolgokat szereted. Ha nincs emberi mivoltod és nem az emberiségből való vagy, akkor nem fogod megérteni az igazsággal kapcsolatos szavakat, és nem leszel hajlandó azt az utat járni, amelyet az embereknek járniuk kell. Csak az emberek osztályába sorolt emberek lesznek hajlandóak meghallgatni ezeket a magatartást és az igazságot érintő témákat. Ha egyesek nem hajlandóak meghallgatni és nem tudják befogadni, nem kell meghallgatniuk. Az ilyenek nem az emberek osztályába tartoznak, és az igazság nem nekik szól.

Az imént említettük, hogy ami az emberi mivoltukban lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező embereket illeti, amikor a testi szükségleteikről van szó az életben – mint például az evés, ivás és a mulatozás –, amint többet megtapasztalnak és többel találkoznak ezekből a dolgokból, folyamatosan elmélkedni fognak róluk. Minél inkább megtapasztalják az evést, ivást, a mulatozást és a testi örömöket az életben, a szívükben annál inkább érzik, hogy ezek a dolgok értelmetlenek és üresek. Még ha nem is tudnak felhagyni azzal, hogy így éljenek, nem találnak örömöt benne; inkább nagyon tehetetlennek érzik magukat. Ez az állapot tovább sarkallja őket arra, hogy törekedjenek afféle kérdések megértésére, mint például, hogy mi az élet értelme és miért élnek az emberek. Ezért amikor elfogadják Isten munkáját és megkapják a válaszokat ezekre a kérdésekre, nagy elégedettséget éreznek a szívükben, és úgy gondolják, hogy ez valóban a helyes út az emberi életben. Amikor egy ilyen ember elfogadja Isten szavai igazságának ellátását, érzi, hogy az Isten szavaiban említett különféle pozitív dolgok és az emberekkel szemben támasztott különféle követelmények tökéletesen kielégítik az emberi mivoltán belüli szükségleteket, illetve bizonyos mértékig igazodnak azokhoz. Ezért készséggel elfogadja Isten szavait és Isten emberekkel szemben támasztott követelményeit; hiszi, hogy ez valóban az az út, amelyet az embereknek járniuk kell, és hogy ezek valóban azok a magatartást illető alapelvek, amelyekkel az embereknek rendelkezniük kell. Mivel ilyen szükségletei és megfontolásai vannak, Isten szavai az ő ellátása, és a jól időzített segítségévé válhatnak. Amikor elfogadta Isten szavainak ellátását, meglesz benne az Isten megelégítésére, valamint az arra irányuló kívánság és elhatározás, hogy Isten követelményeinek megfelelő igazi emberi lénnyé váljon. Az Isten által említett igaz emberek például, mint Noé, Ábrahám, Jób és Péter – az arról szóló történetek, hogy miként vetették alá magukat Istennek és fogadták el az Ő megbízatásait, ezek azok, amikre az ilyen ember különösképp vágyakozik, és amiket csodál a szívében. Reméli, hogy egy napon ő is igazán és teljes mértékben alávetheti magát Istennek, épp ahogyan Noé, Ábrahám és a többiek, és arra is számít, hogy egy napon képes lesz elnyerni Isten elismerését és egyikévé válni azoknak az igaz embereknek, akikről Isten beszél. Arra vágyakozik, hogy jó, igazságos ember legyen. Az Isten által ezekről az igazságos emberekről elmesélt történetek mélyen megindítják őt, és a szívét gyakran megérintik és inspirálják a történeteik és az Istenhez való hozzáállásuk. Mivel az emberi mivoltában birtokában van a lelkiismeret és a józan ész sajátságának, képes ezeket az Isten szavaiban említett alakokat utánzandó példaképül és például tekinteni; ez is annak a jele, hogy van lelkiismerete és józan esze. Ez a fajta megnyilvánulás természetesen alapfeltétele is annak, hogy valaki el tudja fogadni Isten szavait és alá tudja vetni magát azoknak, valamint, hogy megtisztuljon és megmeneküljön. Az ilyen ember megnyilvánulásaiból és abból ítélve, hogy mit fed fel az élet megtapasztalásának folyamata közben, legalább nem zsibbadt és nem érzéketlen. Nem gondolatok nélküli ember, és nem is olyasvalaki, akinek nincsenek nézetei az élettel, a valósággal, valamint az evéshez, iváshoz és mulatozáshoz hasonló dolgokkal kapcsolatban. Van véleménye, megvannak a saját nézetei, sőt, pozitív gondolatai és nézetei vannak, vagyis nem fásult és érzéketlen a különféle dolgok iránt az életben, hanem inkább gondolkodik rajtuk. Különösen miután mindenféle nehéz időszakot, visszaesést és kudarcot megtapasztalt, és megízlelte az élet örömeit és szomorúságát, még inkább úgy érzi, hogy az élete üres és értéktelen, ha így folytatódik tovább; hogy ha csak így átkel ezen a világon és így viseli magát, az értéktelen és értelmetlen; és hogy végül semmit sem fog nyerni azzal, ha így viseli magát. Úgy fogja érezni, hogy nem hajlandó beletörődni ebbe, és elképzelhetetlennek fogja találni: „Valóban így kellene élniük az embereknek, így töltve az egész életüket? Mi értelme annak, hogy nemzedékről nemzedékre így élnek?” Látod, bár végül nem jut következtetésre arról, hogy az embereknek miként kellene élniük, legalább gondolkodik rajta. Nem merül el az evésben, ivásban, mulatozásban és a testi kényelem élvezetében, a családja ragaszkodásában vagy a családi élet boldogságában, csupán ködben átevickélve a napjain. Az élethez való hozzáállása egyáltalán nem az, hogy csupán átevickéljen, mivel a józan észtől vezérelve gyakran elgondolkodik. Az evéshez, iváshoz, mulatozáshoz és a testi örömökhöz hasonló dolgok egyáltalán nem fogják kielégíteni a szíve szükségleteit. Ilyen körülmények között keresni fogja azokat a dolgokat, amelyek ki tudják elégíteni a szíve szükségleteit. Végső soron csak Isten szavai és Isten munkája adhatja meg a választ ezekre az élettel kapcsolatos kérdésekre, amelyeken elmélkedik, és csak azok elégíthetik ki a szíve szükségleteit.

Ha valaki nap nap után, évről évre csak így eltölti a napjait, és soha nem veszi fontolóra, hogy milyen utat kellene járnia vagy hogyan kellene élnie; ha miután megtapasztalt visszaeséseket, kudarcokat, nehéz időszakokat és nyomorúságokat, és megízlelte az élet örömeit és szomorúságát, még mindig egyáltalán nem mérlegeli ezeket a dolgokat, nincsenek nézetei az életről vagy arról, hogy miként viselje magát, és folytatja a hírnévre, a nyereségre, a státuszra és az örömökre való törekvést, ráadásul különösen lelkesen veti bele magát különféle gonosz irányzatokba – és nincs tudatossága, nem aggódik és nem érez fájdalmat, és nem érzi, hogy az ilyen élet üres –, akkor egy ilyen illető biztosan nem emberi lény. Ha emberi lény lenne, akkor amint elér egy bizonyos kort, elgondolkodna ezekről az élettel kapcsolatos dolgokról. Egyesek a húszas éveikben elkezdenek elmélkedni az élet dolgain: „A nagyszüleim és a szüleim nemzedéke mind így élt. Én is így fogok élni, mint ők, egy bizonyos életkorban megházasodom és gyermekeim lesznek, és ennyi az egész életem? Tényleg csak azért élek, hogy gyermekeket neveljek és szaporodjak? Értelmetlen, ha valaki így éli le az egész életét. Ha nemzedék nemzedék után így él, az nem üres továbbra is?” A szívükben haloványan érzik, hogy a jövő üres és bizonytalan. Úgy érzik: „Ha valaki csak az evésre, ivásra, mulatozásra és a testi örömökre törekszik egész életében, majd gyermekei lesznek és azokat neveli, elérve, hogy gondoskodjanak róla idős korában és illően eltemessék, és a késői éveit békében élvezheti – ha ezt a célt hajszolja, akkor oly értelmetlen lenne az élete!” Mielőtt még igazán elkezdenék megtapasztalni az életet, már látják, hogy az út előttük sötét és híján van a fénynek; már meglátták az élet minden egyes előre eltervezett szakaszát, amely előttük áll. Belül homályosan érzik, hogy az ilyen élet értelmetlen, és hogy nincs semmi, amit örömmel várhatnának! Egyesek, amikor a húszas éveikbe lépnek, elkezdenek azon gondolkodni, hogy családot alapítsanak, karriert építsenek és jó életet éljenek, és lehetővé teszik, hogy a szüleik jó életet élvezzenek. És vannak olyan emberek is, akiknek mindig vannak ambícióik; mindig meg akarnak gazdagodni vagy tisztviselők akarnak lenni, ki akarnak emelkedni a tömegből és öregbíteni akarják az őseik hírnevét. Akár a szüleik, akár a társadalom befolyásolja őket, röviden: nem tudják, hogy el kellene gondolkodniuk az életről. Szilárdan hiszik, hogy az élet csak jó ételekről, szép ruhákról és a jó élet megéléséről szól, és semmi mást nem vesznek figyelembe. Vannak, akik sok kudarcot megtapasztalnak, mielőtt világosan látnák, hogy ez a társadalom és emberiség nem olyan jó, mint ahogyan az emberek elképzelik, és elkezdenek gondolkodni azon, hogy miként éljenek értékes és értelmes életet, amelyet nem hiába élnek. Ezek az emberek egy nagyon apró kisebbséget alkotnak. Röviden: mindazok, akik az élet értékéről elmélkednek és ráébrednek, hogy az embereknek gyakorlati ügyekkel kell foglalkozniuk, amíg élnek, olyan emberek, akiknek van lelkiismeretük és józan eszük. A tény, miszerint képesek ezeken a dolgokon elmélkedni, azt mutatja, hogy az értékeik különböznek másokéitól. Az ő értékeik nem a jó evésről és a szép dolgok élvezetéről, valamint a gyarapodásról, a többiek közül való kiemelkedésről és a jó kilátásokról szólnak ebben az életben, és ennyi. Sokaknak vannak jó kilátásaik, mint például azoknak a magas rangú tisztviselőknek – de végül vár-e rájuk bármi jó? Boldogan élnek? Ha közelről megnézed az életüket a kulisszák mögött, ők sem boldogok. Emiatt úgy érzed, hogy ha te is a státuszt és a kilátásokat keresed, te is boldogtalan leszel, épp ahogyan ők. A normális emberi mivolt gondolataival bíró emberek eltöprengenek majd: „Azok a magas rangú tisztviselők nem boldogok, ami azt bizonyítja, hogy helytelen úton járnak. Akkor melyik az a helyes út az emberek számára, amin járniuk kell, amely igazán megnyugvást hozhat a szívüknek?” Az emberek szívének szüksége van valamire, ami vigaszt nyújt nekik. A vigasz e forrását nem anyagi örömök jelentik, mint például a pénz, a luxusotthonok vagy a menő autók, nem is egy bizalmas, aki velük együtt dacolhat a nyomorúságokkal, és még kevésbé egy tökéletes házasság vagy hálás gyermekek. Ezek egyike sem tud igazán vigaszt nyújtani az emberek szívének. Az, ami igazán vigaszt tud nyújtani az emberek szívének, olyasmi, amire a szívüknek szüksége van. Szükségük van néhány válaszra; nevezetesen vannak olyan dolgok, amelyeket az emberek meg akarnak érteni az élet folyamán: Honnan származnak az emberek? Mikor fognak meghalni? Ki irányítja a halált? Van az életben olyasmi, hogy sors? Ki irányítja a sorsot? Ha az ember szülei irányítják, akkor irányítja az ember szüleinek a sorsát? A szülők még a saját sorsukat sem tudják irányítani, irányíthatják akkor a gyermekeik sorsát? Emellett hogyan kellene az embereknek viselniük magukat? Hogyan kellene viselniük magukat úgy, hogy az életük valamirevaló legyen, és ne hiába utazzanak át ezen a világon? Ha az embereknek van lelkük, akkor van hová mennie a lelküknek, miután meghalnak? Ha a lelkeknek van hová menniük, az összefügg ezzel az élettel? Mit kell tenniük az embereknek ebben az életben, hogy a lelkük valami jó helyre mehessen a halál után? Hogyan kerülhetik el, vagy válthatnak irányt, hogy nehogy valami rossz helyre menjen? Ezek mind olyan kérdések, amelyeken az embereknek gondolkodniuk kell. Amikor az emberek ezeken a kérdéseken gondolkodnak, ám nem tudnak választ kapni, belül gyötrődnek vajon? (Igen.) Minél kevésbé sikerül válaszokat kapnod, annál jobban gyötrődsz belül, és annál kevésbé van kedved ahhoz, hogy élvezd az életet, a családi ragaszkodást vagy a szerelmet, mivel bárhogyan is élvezed őket, ezek a dolgok csak ideiglenesen képesek betölteni az ürességet a szívedben. Ha egyszer felhagysz ezeknek a dolgoknak az élvezetével, mélyen legbelül még üresebbnek fogod érezni magad, mivel azok a dolgok, amelyeket átmenetileg birtokolsz vagy élvezel, csak elzsibbasztják a szívedet és csak az átmeneti szükségleteidet elégítik ki; nem képesek válaszokat nyújtani azokra a kérdésekre, amelyeken elmélkedsz. Végül függetlenül attól, hogy mennyi pénzed van, milyen jó anyagi életet élvezel vagy hány gyermek van melletted, aki becsül téged, mindebből semmi sem tudja megválaszolni azokat a kérdéseket a szíved mélyén, és egyik sem képes segíteni abban, hogy megtaláld a válaszokat, amiket szeretnél. Vagyis azok a dolgok, amelyeket ebben az életben élvezel, az általad már megszerzett dolgok nem tudják megmondani neked, hogy milyen lesz a jövőd, hová mész majd, miután ez az élet véget ér, illetve, hogy büntetésben vagy jutalomban fogsz majd részesülni. Senki sem tud pontos választ adni neked ezekre a kérdésekre, te pedig nem tudsz pontos válaszokat találni a könyvekben vagy bármilyen forrásban. Ha amikor ezeken a kérdéseken töprengsz, halványan úgy érzed, hogy az élet üres – hogy a családi ragaszkodás élvezete üres, hogy a szerelemben, a házasságban és a családban lelt öröm üres, hogy üres dolog az, ha az ember a gyermekei gyermeki háláját élvezi, hogy az evéshez, iváshoz és a mulatozáshoz hasonlatos dolgok élvezete mind üres –, és minél inkább élvezed és elnyered ezeket a dolgokat, annál erősebbé és nehezebbé válik ez az ürességérzet – akkor egyre inkább úgy fogod érezni, hogy a szívednek valami másra van szüksége vigaszul. Ez tovább ösztökél majd, hogy keresd azokat a dolgokat, amelyek vigaszt tudnak nyújtani a szívednek, és hogy keresd a válaszokat az életre és az élet útjára vonatkozóan. Amikor ezekhez a dolgokhoz nem lehet hozzájutni, az emberek tehetetlen, felületes hozzáállást vesznek fel a világi ügyekkel szemben: „Én egyszerűen csak így fogok élni. Mindenesetre az emberek az egész életüket így élik.” Függetlenül attól, hogy milyen szépek azok a dolgok, amelyeket egy lelkiismerettel és józan ésszel bíró ember birtokol vagy élvez, számára üres az egész. Ő nem olyan, mint azok az emberek, akik a fenevadak fajtájából valók, akik soha nem laknak jól, bármennyit esznek is, és soha nem elégülnek ki, bármennyi élvezetben is van részük, és akik ráadásul ezt gondolják: „Az a legjobb, ha az emberek egész életükben ilyen jól érzik magukat. Ebben az életben ami a legrosszabb, ha van, az a betegség, ami pedig a legrosszabb, ha hiányzik, az a pénz.” Ez az állatokból reinkarnálódott emberek logikája. Ez a mondás, miszerint „ami a legrosszabb, ha van, az a betegség, ami pedig a legrosszabb, ha hiányzik, az a pénz”, az az életfilozófia, amelyet az élet megtapasztalását követően kialakítanak. Ugyanakkor, ha egy lelkiismerettel és józan ésszel bíró ember meghallja ezeket a szavakat, erre gondol: „Szegénynek lenni valóban rossznak tűnik; amikor pénzre van szükséged, ám nincs, az szorult helyzetbe hoz.” De megoldhatja az üresség problémáját, ha van pénze az embernek? A legkevésbé sem tudja megoldani. Az is vesződség, ha valakinek túl sok pénze van. Mindig vannak emberek, akik sóvárognak rá, és nem fogod tudni, hol tarthatod biztonságban. Nem tűnik biztonságosnak az, ha a bankba teszed, nem érzed biztosnak, hogy befektesd, és amúgy sem tudsz elkölteni annyit. Ha az evés, ivás és mulatozás örömeire, luxusotthonban való életre, menő autók vezetésére és az emberek hízelgésének, csodálatának és nagyrabecsülésének élvezetére költöd a pénzt, miközben emberek követnek és vesznek körül, bárhová is mész, dongólegyek rajához hasonlóan, állandóan körülzsongva téged anélkül, hogy akár egy pillanatra is magadra hagynának – miután egy ideig élvezed ezeket a dolgokat, belül idegenkedni fogsz tőlük, és arra gondolsz, hogy milyen csodálatos lenne találni egy helyet, ahogy egy kis időre elcsendesedhetsz és megnyugodhat az elméd. Még akkor is, ha körülutazhatod a világot és tágíthatod a látókörödet, később, amikor belül elcsendesedsz, továbbra is úgy fogod érezni, hogy értelmetlen így élni, és még üresebbnek fogod érezni magad.” Valójában amikor az emberek ürességet éreznek mindezzel szemben, a szívüknek vigaszra van szüksége. Nevezetesen, amikor elérnek egy bizonyos kort és elérnek egy bizonyos szakaszhoz az élet útján, sok kérdésük és talányuk lesz az élettel kapcsolatban, amelyeket nem értenek, amelyekre választ és megoldást kell kapniuk. Ha ezek a kérdések nem oldhatók meg, akkor csupán élő halottként élhetnek, kelletlenül foglalkozva mindennel, és mindenről különösen negatív és passzív nézőpontjuk lesz, ahelyett, hogy proaktív lenne. Többek között ilyen érzéseket táplálnak az élettel kapcsolatban azok az emberek, akiknek az emberi mivoltában van lelkiismeret és józan ész.

Ami a lelkiismerettel és józan ésszel bíró embereket illeti, amellett, hogy vannak bizonyos érzéseik az élettel kapcsolatban, amikor elérnek egy bizonyos kort, lesz néhány felismerésük az emberi életről, és elmélkedni fognak különféle kérdésekről. Mivel van lelkiismeretük – vagy, hogy pontosak legyünk, mivel ezeknek az embereknek van szívük és lelkük – a lelkiismeretük és a józan eszük folyamatos hatására elmélkedni fognak különféle kérdésekről az élet különböző szakaszaiban: Hogyan kellene bánni a különféle emberekkel? Hogyan kellene az embernek bánnia a szüleivel és a gyermekeivel? Miről is szól valójában az élet? Az életben miről is szól valójában az evés, az ivás és az öröm, valamint a hírnév, a nyereség, a státusz és a kilátások? Miután megtapasztalják az élet különféle szakaszait, még ha nem is értik az igazságot, le fognak vonni bizonyos következtetéseket az életről. Mivel elmélkednek, következtetéseket fognak levonni. Ezek a következtetések lehetnek objektívek, vagy lehetnek csupán személyes felismerések. De a lelkiismerettel és a józan ésszel bíró emberek legalább már keresztülmentek bizonyos dolgokon az élet megtapasztalásának folyamatában. Egy bizonyos mennyiségű élettapasztalattal így fogják érezni: „Sok dolog nem úgy megy ebben az életben, ahogyan az ember akarja; sok dolog kívül esik az ember hatáskörén. Olyan, mintha valahol a láthatatlanban a Menny elrendezte volna az egészet.” Erre a felismerésre jutnak az élet megtapasztalásából, és ez az egyik nyereségük is. Az emberi mivolt tekintetében ez a nyereség egy nagyon pozitív és természetes visszatükröződés, amelyet a lelkiismeret és a józan ész működése hív életre. Miért van bennük ilyen visszatükröződés? Azért, mert az élet megtapasztalásának folyamatában sok olyan dolog van, ami a kívánságuk szerint alakul, és vannak olyanok, amelyek nem, dolgok, amelyek igazodnak a vágyaikhoz, és dolgok, amelyek nem. Ezen dolgok megtapasztalásának folyamatában állandóan tanulságokat fognak levonni, és végül következtetésre jutnak: Az embereknek van sorsuk. Függetlenül attól, hogy az ember élete simán folyik-e, ahogyan kívánja, vagy teli van nehéz időszakokkal és csalódásokkal; akár szenvedéssel, akár örömmel jár, van olyasmi, hogy sors. Ezen az alapon el fognak töprengeni néhány kérdésről: „Biztos, hogy az embereknek van sorsuk, de vajon az emberek választják meg a saját sorsukat? Az emberek szülei alakítják? Nem úgy tűnik, hogy így van. Ha a gyermekek sorsát a szüleik alakítják és ők döntenek róla, akkor minden szülő azt remélné, hogy a gyermekei jól boldogulnak és kiemelkednek a többiek közül, és hogy boldog életük lesz, amely a kívánságuk szerint alakul. De az én életem miért nem a szüleim kívánsága, se nem a saját vágyaim szerint alakult? A sorsról nyilvánvalóan nem az emberek döntenek. Azt mondani, hogy az emberek sorsát a természet alakítja, üres beszéd; ez teljességgel lehetetlen. Biztos, hogy van egy Legfőbb Úr, Menny, amely rendezi ezt a dolgot a láthatatlan világban.” Miután megtapasztalják az élet egyes szakaszait, van néhány felismerésük. Illetve, az élet azon szakaszaira vonatkozóan, amelyeket még nem tapasztaltak meg, a szüleiktől vagy az elődeiktől merítenek némi megértést és belátást; természetesen ezek is az élettel kapcsolatos felismerések. Mindenekelőtt hisznek a sorsban, és ezen az alapon hiszik, hogy a Menny létezik. Objektív ez? (Igen.) Egyesek talán ezt mondják: „Nem objektív az, amit mondasz. Mi is emberi lények vagyunk, ám mi nem így gondolkodunk.” Amikor azt mondjuk, hogy a lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek elmélkednek az élet kérdéseiről, az nem azt jelenti, hogy csak ülnek ott tétlenül, és negyvenöt percen át ezen gondolkodnak, mintha egy iskolai órán lennének, majd előállnak egy válasszal. Inkább, ahogyan idősödnek és egyre több dolgot tapasztalnak meg, felismerésekre jutnak az életről, akár anélkül, hogy tudatában lennének. Ezek a felismerések nem egyik napról a másikra történnek, és nem is egy év után érkeznek. Talán harminc éves kortól kezdve elkezdik megtapasztalni az életet és kapcsolatba kerülnek a társadalommal és más emberekkel; miután fokozatosan megtapasztalnak különféle dolgokat, azok apránként felhalmozódnak, és ilyen következtetésre vezetik őket. Vagyis, egy bizonyos kor elérésekor, miután végigjárták az élet néhány útját, a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek mindenekelőtt hinni fogják, hogy az embereknek van sorsuk, és hogy a sorsuk a Menny szuverenitása és elrendezései alatt áll; ezt a következtetést vonják le. Milyen más következtetésre jutnak? „Az, hogy valaki áldásokat élvez vagy nehézségeket szenved ebben az életben, hogy szegény-e vagy gazdag, hogy magas rangú tisztviselő lesz-e belőle, vagy csak egy hétköznapi ember – egyik sem tőle függ.” Ha emberi szemszögből gondolkodsz ezen, ki ne akarna tisztivelő lenni, jó anyagi életet élvezni, és ki ne akarna egy boldog, nehézségektől mentes életet, amelyben minden a kívánságai szerint alakul? Az efféle célkitűzések azonban nem feltétlenül valósulnak meg; mindenki sorsa más. Egyesek például jelentéktelennek és ápolatlannak néznek ki, amikor fiatalok, ám amikor felnőnek, sikeresek lesznek; az embereknek ez nem fér a fejébe. Tegyük fel például, hogy van egy lány, akit fiatal korától kezdve különösen törekedett a kiválóságra; jól tanul és kivételesen lenyűgöző a megjelenése. De végül mi történik vele? Hozzámegy egy huligánhoz, mindennap verést kap, a gyermekei pedig nem néznek ki olyan jól, mint ahogyan elképzelte; mind furcsán festenek és nem vonzóak. Olyan eltökélt, olyan jól néz ki és olyan sok udvarlója van, ám miután az összes lehetőségét áttekintette, végül egy huligánt választott; olyasmi ez, amire az emberek soha nem számítanának. Vagy mondjuk van valaki más, aki különösen ambiciózus és arról álmodik, hogy amikor felnő, tábornok vagy tartományi kormányzó lesz belőle. És mi történik vele? Amikor felnő, gazdálkodásból él. Elég magasan képzett, egész nap szemüveget visel és képes ékesszólóan beszélni. Bárhová is megy, történelmi meséket és történeteket mesél másoknak. Sőt, a csillagászattól a földrajzig mindent ismer, és tud jövendőt mondani. Végül azonban nem ér el semmit, és egész életében gazdálkodó marad. Ezekből a dolgokból látható, hogy az ember sorsát egész élete során a Menny rendezi. Még ha jó célkitűzéseid és kívánságaid vannak is, nem feltétlenül valósulnak meg; és még ha nincsenek is, lehet, hogy a szerencse váratlanul rád mosolyog. Ez beteljesíti a nem hívők szólását, miszerint „a Mennynek szeme van”. Ez teljességgel a Teremtő szuverenitása és elrendezései alá tartozik. Továbbá, bárki, aki most szegény, nem feltétlenül lesz szegény egész életében. Amikor valaki szegény, lehet, hogy a felesége lenézi és elhagyja őt. Pár évvel később azonban a vállalkozása felvirágzik és milliomos lesz belőle, luxusautókat vezet, villában él, és aranyba-ezüstbe öltözik. A felesége akkor vissza akar jönni, ő azonban inkább soha nem nősül meg újra, mintsem hogy visszafogadja a nőt. Látod, a feleségének egyszerűen nincs szerencséje; az a sorsa, hogy szegény legyen. Az ember nem tudja befolyásolni azt, hogy szegény vagy gazdag-e ebben az életben. Soha nem tudod, mikor lehetsz gazdaggá, és soha nem tudod, mi miatt szegényedhetsz el. Egyes gazdag emberek azt hiszik, hogy egész életükben vagyonosok lesznek, ezért lenézik a szegény embereket és semmibe veszik őket. Pár évvel később azonban elszegényednek, és azok, akiket zaklattak és semmibe vettek, most gazdagabbak náluk, és egyáltalán nincs kedvük ügyet vetni rájuk. Azonfelül, hogy ráébrednek, hogy az embernek nincs befolyása arra, hogy gazdag-e vagy szegény, milyen egyéb felismerésekre jutnak az élettel kapcsolatosan a lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek? Egyesek ezt mondják: „Ha nem is teszel jó dolgokat, ne kövess el gonoszságot ebben az életben. A Mennynek szeme van! Nézd meg azt a családot; a nagyszüleik nemzedéke óta romlottak, folyton becsapnak másokat és ártanak nekik. És végül mi történt velük? Az unokájukra megtorlás várt; fogyatékkal született. Ezért ne kövess el gonoszságot. A Mennynek szeme van; előbb-utóbb megtorlással nézel majd szembe, ha gonoszságot követsz el!” A lelkiismerettel és a józan ésszel bíró emberek sok dolgot megtapasztalnak és sokat szenvednek, amikor nem értik az igazságot. Mire az ötvenes-hatvanas éveikbe lépnek, lesznek különféle felismeréseik az életről. Ezeknek a felismeréseknek a lényege végül a sors és a Menny létezése, az, hogy a láthatatlan világban az emberek sorsa a Menny szuverenitása és elrendezései alatt áll, hogy az emberek megtorlással szembesülnek a haláluk után, hogy az embernek nem szabad gonoszságot elkövetnie, és hogy függetlenül attól, hogy milyen gonoszságot követ el valaki, a Mennynek szeme van és figyel. Ne gondold, hogy másoknak fogalmuk sincs arról, hogy gonoszságot követtél el; lehet, hogy az emberek nem tudják, de a Menny biztosan tudja. Azokat az adósságokat, amelyekkel egy ember ebben az életben tartozik, meg kell fizetni a következő életben, sőt akár több életbe is beletelhet a törlesztésük. Látod, az ősi időktől a mai napig mindazok, akik túl sok gonoszságot követtek el, rosszul végezték és megtorlással néztek szembe. Egyesek túl sokat gyilkoltak és megbűnhődtek; több száz éven át egyetlen egyszer sem reinkarnálódtak emberként. Folyamatosan marhákként és disznókként reinkarnálódtak, majd miután leölték őket, ismét disznókként és marhákként születtek újjá, nemzedékről nemzedékre ebben a körforgásban. Ez a megtorlással való szembesülés. Még ha a lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek nem is értik az igazságot, akkor is lehetnek érzéseik az élet dolgaival kapcsolatosan, ráébredhetnek néhány pozitív dologra, majd végül kaphatnak pozitív válaszokat. Ezek a pozitív válaszok képessé teszik őket arra, hogy kikövetkeztessenek néhány magatartást illető alapelvet, amelyekkel az embereknek rendelkezniük kellene, valamit a magatartás azon útját, amelyen az embereknek járniuk kellene. Ha az egész életüket így élik, legalább azt meg tudják tenni, hogy kevesebb gonoszságot kövessenek el, és elkerülhetnek némi büntetést. Az emberek minél több élettapasztalattal rendelkeznek és minél több felismerésre jutnak az életről, annál helytállóbban nézhetnek szembe a kilátásaikkal és a jövőjükkel, és annál inkább képesek hagyni, hogy a dolgok a maguk természetes útján haladjanak, engedve, hogy minden úgy történjék, ahogy, ahelyett, hogy erőszakkal és szándékosan megpróbálnák irányítani mindezeket a dolgokat. Például, az ember gyermekeinek kilátásaihoz és házasságához hasonló dolgokat vagy azt tekintve, hogy miként bánnak az ember gyermekei az idősekkel, a szülők engedik, hogy a dolgok a maguk természetes útján haladjanak, és helytállóan néznek szembe ezekkel a dolgokkal, ahelyett, hogy fabrikált eszközöket vagy szélsőséges viselkedésformákat vetnének be, hogy manipulálják az egészet. Amikor tehát valakinek megvannak ezek a felismerései az életről, egy bizonyos mértékig meg tud felelni a Menny elrendezéseinek és a sors elrendezéseinek, és kevesebb ostobaságot csinál, vagy egyáltalán nem csinál ostobaságokat.

Az életről számos felismerés vár az emberre. Azokon kívül, amelyekről az imént beszélgettünk, milyen egyéb felismeréseitek voltak? (Az, hogy a születés, az öregedés, a betegség és a halál szintén az emberek hatáskörén kívül esik.) Igen, a születés, az öregedés, a betegség és a halál kívül esik az emberek hatáskörén. Látod, egyesek remek egészségnek örvendenek, de aztán megfáznak és pár napon belül meghalnak. Eközben egyesek betegesek, egész évben gyógyszert szednek, ám a nyolcvanas éveikig is elélnek. Az ember hatáskörén kívül áll az is, hogy mikor hal meg; ez nem olyasmi, amit az ember megválaszthat. Milyen más felismerések vannak még az élettel kapcsolatban? (Az, hogy a romantikus szerelem és a házasság szintén az ember hatáskörén kívül esik.) Az emberek egy adott időpontban sok dolgot nem látnak át, ám amikor elérnek egy bizonyos kort, eljutnak bizonyos felismerésekre. Sok dolog van például, amit az emberek nem tudnak kitalálni; nem az emberi akarat szerint változnak, és nem is az dönt róluk. Mondjátok meg Nekem, Isten szavait hallva vajon nem derül fel számottevően annak a szíve, aki képes elmélkedni ezekről a kérdésekről és eljutni ezekre a felismerésekre az életről? (De igen.) Ha válaszokat tud kapni Isten szavaiból, akkor el tudja vajon fogadni Isten szavait? El fogja ismerni Isten szavainak igaz voltát? (El fogja.) Miután a lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek megtapasztalják az élet egyes szakaszait, bizonyos felismerésekre fognak jutni az élettel kapcsolatosan. A legalapvetőbb ezek között a felismerések között a sorsba vetett hit, és az abbéli hit, hogy Isten létezik. Ezen az alapon, amikor Isten elé járulnak, Isten szavai válaszokkal szolgálnak, és utat is adnak nekik, megerősítve az élet megtapasztalásának folyamatában nyert felismeréseket, és konkrét válaszokkal is ellátva őket. Nevezetesen, Isten szavai tökéletesen kiegészítenek bizonyos konkrét részleteket, amelyeket nem sikerült felismerniük az élet megtapasztalásának folyamatában, segítenek nekik jobban megérteni és szilárdabban hinni, hogy Isten létezik, és hogy minden kétség felett áll az, hogy Isten szuverenitással rendelkezik az emberek sorsa felett. Ez az alap már eleve megvolt nekik, és már megkapták ezeket a válaszokat az élet megtapasztalásának folyamatában. Amikor Isten elé járulnak és megértik az igazságot Isten szavaiból, Isten szavai arra késztetik őket, hogy még szilárdabban higgyenek az Ő létezésében és abban a tényben, hogy Ő szuverenitással rendelkezik az emberek sorsa felett. Vagyis, Isten szavai lehetővé teszik számukra, hogy megerősítsék, hogy a felismeréseik helyesek és pontosak. Ezért azon az alapon, hogy vannak az élettel kapcsolatos felismeréseik, még szilárdabban hiszik, hogy Isten valóban létezik, és hogy bár Ő nem látható, illetve nem lehet megérinteni, a létezése tagadhatatlan. Valójában már azelőtt tudatában voltak ennek és érezték ezt, mielőtt Isten elé járultak. Amikor Isten szavaiból megerősítést kapnak, a hitük természetszerűleg növekszik; ahelyett, hogy kétkedőbbé válnának, több hitük van Istenben és szilárdabb a meggyőződésük az Ő létezéséről. Következésképpen kevésbé okoz nehézséget számukra az, hogy elfogadják Isten szavait, mint a legtöbb embernek. Épp, ahogyan Jób – mi volt az ő élettel kapcsolatos felismerése? „Jahve adta, Jahve vette el, áldott legyen Jahve neve!” (Jób, 1:21). Ő már azelőtt érezte ezt, mielőtt Isten megpróbálta, és mielőtt Isten szemtől szembe állt vele. Ezért, amikor Isten próbára tette őt, szilárdabban hitte a szívében, hogy ezt Isten cselekszi, és hogy az félreérthetetlen. Vagyis, amikor Isten próbára tette őt, nem a nulláról kezdte Isten megismerését, azt, hogy kapcsolatba kerüljön Isten tetteivel és megismerje azokat, valamint, hogy megismerje Isten szuverenitását, hanem már korábban megértette és felfogta Isten tetteit és Isten szuverenitását. Ezen az alapon tovább erősítette azt, hogy az ismeretei és a felismerései helyesek voltak, és hogy Isten tényleg így cselekszik. Ami a lelkiismerettel és józan ésszel bíró embereket illeti, amikor Isten elé járulnak, miután felismerésekre jutnak az életről, szinte semmilyen nehézséget nem okoz nekik, hogy elfogadják Isten szavait. Még szilárdabban tudják hinni, hogy Isten szavai helyesek. Csupán arról van szó, hogy az élettel kapcsolatos felismeréseikből sok részlet hiányzik, és ez arra készteti őket, hogy még szilárdabban higgyenek és megerősítsék a tudásuk helyességét, így nem maradnak kétségeik Istennel kapcsolatosan. Mivel nincsenek kétségeik Istennel kapcsolatosan és szilárdan hisznek a létezésében, nehéz vajon elfogadniuk Isten szuverenitását és az Ő szavait? Azokhoz képest, akik egyáltalán nem hisznek Isten létezésében és nem ismerik el a létezését, illetve, akik megkérdőjelezik azt, számukra kevésbé nehéz? (Igen.) Még ha a romlott beállítottságaik akadályozzák is őket, legalább a viszonyulásuk Isten szavaihoz és az igazsághoz arra az alapra épül, hogy kétségek nélkül, szilárdan hiszik, hogy Isten az emberiség Legfőbb Ura. Nevezetesen, amikor Isten próbára teszi, illetve megfenyíti és megítéli őket, először is, legalább nem tagadják Isten létezését; másodszor, nem kérdőjelezik meg Isten szuverenitását; harmadszor pedig nem utasítják el Isten szuverenitását. Ehelyett csak arra összpontosítanak, hogy feloldják a saját romlott beállítottságaikat. Ez az állapot különbözik azoknak az embereknek az állapotától, akik egyáltalán nem hiszik, hogy Isten létezik, vagy akik szkeptikusak Istennel kapcsolatban. Ami azokat illeti, akik egyáltalán nem hisznek Isten létezésében, mindenekelőtt ellenállnak Istennek, amikor Isten fenyítése vagy ítélete eléri őket, vagy amikor Isten a megfegyelmezésüket célzó környezeteket alakít ki. Tagadják Isten létezését, ezt mondván: „Ezt nem isten teszi; isten soha nem cselekedne így!”, vagy „Hol van isten? Ez az emberek műve!” A nem hívőkre jellemző viselkedést tanúsítanak és kijelentéseket tesznek. Eközben azok, akik szkeptikusak Istent illetően, folyton tűnődnek: „Isten teszi ezt? Egyszerűen nem hiszem, hogy Isten így cselekedne. Isten szereti az embereket és törődik velük; így gyakorolná vajon a szuverenitását? Nem hiszem. Különben is, nem akarom elfogadni ezt; ha valami nem felel meg az elképzeléseimnek, azt nem fogadom el!” Látod, ez a kétféle típusú ember különbözőképpen viszonyul Isten fenyítéséhez és ítéletéhez, fegyelmezéséhez és próbatételeihez. Ami azokat az embereket illeti, akiknek az emberi mivoltában megvan a lelkiismeret és a józan ész sajátsága, és igazán hisznek Isten létezésében, először is a teremtett emberiség szemszögéből kezelik az Isten által elrendezett környezeteket, amikor Isten környezeteket alakít ki, hogy megpróbálja őket. A szívükben az alávetettség hozzáállásával bánnak a Teremtővel és Istennel. A hozzáállásuk nem a megkérdőjelezés, az elutasítás vagy a tagadás; inkább ezt hiszik: „Ezt Isten teszi; ez Isten szuverenitása alatt áll.” Bár lehet, hogy bennük is kialakul lázadó mivolt és elképzelések, és vitatkozni próbálnak, legalább így állnak hozzá a környezetekhez: „Ezt Isten cselekszi; Isten rendelkezik szuverenitással minden felett.” Továbbá, legalább nem fogják kétségbe vonni, hogy Isten tényleg létezik; olyasmi ez, ami egyszerűen nem fog megtörténni. Ezért függetlenül attól, hogy Isten milyen munkát végez rajtuk, az Istenhez való hozzáállásuk egy teremtett emberi lény Istenhez, nem pedig egy hétköznapi emberhez való hozzáállása. Hát nem különbözik a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberek hozzáállása Istenhez az álhívők vagy azok hozzáállásától, akik kételkednek Benne? (De igen.)

Az álhívők úgy kezelik Istent, mintha kámfor lenne, sőt, úgy bánnak Vele, mint egy velük azonos szinten lévő hétköznapi emberrel. Azoknak, akik kételkednek Istenben, üres és homályos képzelődéseik vannak Istenről, amikor semmi sem történik velük; amikor problémákkal találkoznak, mindenféle gyanút, kétséget, sőt szkepticizmust táplálnak Istennel szemben. Ugyanakkor, ami a lelkiismerettel és józan ésszel rendelkezőket illeti, mivel a szívükben bizonyosak abban, hogy Isten létezik, és biztosak Isten identitásában és lényegében, függetlenül attól, hogy miféle lázadó mivoltot vagy elképzeléseket alakítanak ki Istennel szemben, ők legalább egy teremtett lény Teremtővel szembeni hozzáállásával kezelik Istent. Nagy a különbség az ilyen és az előző kétféle ember között? (Igen.) Ők nem lesznek szkeptikusak Istent illetően, és nem is fogják hétköznapi emberként kezelni Istent. Miért beszélünk erről a különbségről? Azért, mert ami egy emberi mivolttal bíró embert illet, függetlenül attól, hogy milyen romlott beállítottságokat fed fel, és függetlenül attól, hogy kialakít-e elképzeléseket vagy lázadó mivoltot Istennel szemben, ezek mind az emberi mivoltához tartozó lelkiismeret és józan ész körén belül keletkeznek. Először is, nem fogja átkozni Istent; másodszor, nem fog ítéletet mondani Isten felett vagy káromolni Őt; harmadszor pedig nem fog ellenállni annak a munkának, amelyet Isten végez rajta. Legfeljebb talán megpróbál vitatkozni, vagy esetleg nem hajlandó elfogadni az adott helyzetet, vagy nem hajlandó elfogadni Isten efféle munkáját. Ám legalább Istenként kezeli Istent, és még ha valamennyire meg is nyilvánul benne a lázadó mivolt, ez a lelkiismeret és a józan ész körére korlátozódik. Ezzel szemben azok az emberek, akik tagadják Istent, nincsenek tudatában annak, hogy Isten létezik-e, amikor nem kerülnek szembe semmilyen helyzettel. Amikor pedig valamilyen helyzettel találkoznak, azt hiszik, hogy Isten valami számukra kedvezőtlen dolgot tett velük – talán megfegyelmezi őket, vagy megfosztja őket valamitől, hogy elveszítsenek bizonyos személyes érdekeket–, és gátlástalanul ítéletet mondanak Isten felett, átkozzák és káromolják Istent a szívükben, és egyáltalán nincs istenfélő szívük. Máshogyan állnak Istenhez, mint azok az emberek, akiknek van lelkiismeretük és józan eszük. Átkozni merészelik Istent, és ez az átkozódás nem csupán lázadó mivolt; mindenféle fék vagy visszafogottság nélkül átkozzák Istent. Miért nem fékezik vagy fogják vissza magukat? Azért, mert nem emberek, és nincs lelkiismeretük és józan eszük; pont úgy kezelik Istent, mintha Ő lenne a leghétköznapibb ember a környéken. Ha pedig Isten szavai a problémáikra tapintanak, ellenségként bánnak Istennel, erre gondolva: „Ha kedvezőtlenek számomra a szavaid, megharagszom és visszavágok neked! Amíg a szavaid és a tetteid nem érintenek engem, nem lesz gondom veled. Ha olyasmi történik, ami sérti az érdekeimet, vagy ha letartóztatással nézek szembe, akkor abban a pillanatban megtagadom és elutasítom istent!” A szívükben még ezt is mondják: „Értelmetlen dolog istenben hinni – még üldöztetést és elnyomást is el kell szenvednünk. Ami engem illet, nem fogom elszenvedni ezt a nehézséget!” Látod, folyton olyan gondolatokat dédelgetnek, hogy feladják az Istenbe vetett hitüket és lemondanak Róla. Amikor olyasmivel találkoznak, ami nem a kívánságaik szerint alakul, ilyen gondolataik vannak, és el akarnak távolodni Istentől. Ez az ördögök és az álhívők leggyakoribb állapota. Amint ezek az emberek számukra kedvezőtlen dolgokkal találkoznak, meg akarják tagadni Istent, fel akarnak hagyni az istenhittel, valamint el akarják utasítani Isten nevét és menekülni akarnak. Nemcsak hogy elhagyják Isten nevét, hanem panaszkodnak is, hogy Isten nem tudja megóvni őket és nem tudja védelmezni az érdekeiket. Egyesek még ezt is kérdik: „Valóban létezik Isten? Valóban szuverenitással rendelkezhet minden felett?” Mások pedig így szólnak: „Istent szolgálni nem könnyű; a király közelében lenni éppoly veszélyes, mint tigris mellé feküdni!” Látod, van merszük felháborítóan lázadó dolgokat mondani. Ha igazán Istenként kezeled Istent, és igazán hiszed, hogy van Isten, egy normális ember lelkiismerete és józan esze szemszögéből tekintve, vajon megítélnéd-e Istent és káromolnád-e így Őt, amikor számodra kedvezőtlen dolgokkal találkozol? Nem tennéd, mert a lelkiismereted egyszerűen nem engedné, és így egyáltalán nem alakulnának ki benned ilyen gondolatok. Vajon akkor is mondanál ilyesmiket? Soha nem hagynák el a szádat ilyen szavak. Amikor azok az ördögök és álhívők számukra kedvezőtlen dolgokkal találkoznak, átkozni és káromolni fogják Istent, majd végül lemondanak Istenről és felhagynak a hittel. Olyan emberek is vannak, akik sztrájkolva tiltakoznak, eldobják a munkájukat és megtagadják a kötelességeik végzését, amikor olyan dolgokkal találkoznak, amelyek nem a kívánságuk szerint alakulnak. Volt egyszer egy álhívő, aki gonoszságot követett el, és súlyos veszteségeket okozott Isten házának. Isten háza elbocsátotta, és amikor egy közönséges gyülekezetbe osztották be őt, visszautasította, mondván: „Ha egy közönséges gyülekezetbe rendeltek, nem fogok enni. Itt most meghalok!” Néhány testvér akkor megmetszette őt, és elbeszélgetett vele. Én ezt mondtam: „Hát nem vagy te bolond, hogy egy ilyen ember szintjére süllyedsz? Ez egy ördög, amely megmutatja az igazi arcát, miért veszed hát ilyen komolyan?” Tudna vajon ilyesmit tenni, ha emberi lény lenne? Kivel száll szembe? Félretéve azt a tényt, hogy oly sok gonoszságot elkövetett és oly súlyos veszteségeket okozott Isten házának – mely esetben Isten háza részéről tökéletesen indokolt és helyénvaló az, hogy kezelje őt – még ha nem is követett volna el semmilyen gonoszságot, vajon nem lenne akkor is helyénvaló Isten háza részéről, hogy elbocsássa őt, mivel nem volt képes elvégezni a munkát? Ez az alapelvek szerinti cselekvés, szóval milyen szégyentelen trükköt is próbált bevetni? Azáltal, hogy ezzel a szégyentelen mutatvánnyal próbálkozott, lelepleződött, és ez még inkább okot adott arra, hogy elküldjék. Mehet, ahová csak akar; a gyülekezetnek csak törölnie kell a nevét, és ezzel vége is. Ez egy ördög, miért veszed hát ilyen komolyan? Idiótaság komolyan venni őt; szót érthetsz egy ördöggel? Ennek az álhívőnek nincs lelkiismerete és józan esze, mindenféle hitvány dolgot művel, szégyentelen mutatványokkal próbálkozik, és azt hiszi, hogy ha így tesz, Isten háza nem tud majd válaszolni. Az efféle embert könnyen lehet kezelni; egyszerűen küldjétek el, és ennyi – akit nem láttok, arra nem is gondoltok. Hát nem ostobaság normális emberként bánni egy álhívővel, aki ördög? Egy ördög a legkevésbé sem fogadja el az igazságot, és bárhogyan is hisz, nem fogja elnyerni az igazságot. Nem hiábavaló erőfeszítés-e, ha az igazságról beszélgetsz vele? Ha azt akarod, hogy megtisztuljon és üdvözüljön, az lehetetlen. Ő egyszerűen egy ördög, aki megmutatja az igazi arcát, és ki kell takarítani. Az álhívőket így kell kezelni.

Azok a zavaros fejű emberek, akik az állatok osztályába tartoznak, a szívük mélyéből nem ismerik el Istent és nem kezelik Istent Istenként, se nem viseltetnek tisztelettel Isten hús-vér teste iránt, illetve nem félik a mennyei Istent; nekik csak a személyes nyereség számít. Ha ma számukra előnyös áldásokat kapnak, ezt mondják: „Isten jó, isten nagyszerű, isten igazságos, isten nemes!” Ha azonban Isten egy napon elveszi a javaikat és szenvedést okoz nekik, megtagadják és elárulják Istent, sőt ezt mondják: „Nem feltétlenül igaz az, hogy isten csupa jóság; én nem hiszek többé istenben!” Ha Isten háza bizonyos javakat oszt és engedi, hogy ingyen hozzájussanak valamihez, boldogok, és így szólnak: „Isten annyira szereti az embereket, isten olyan szeretetre méltó! A szívemben dicsérem istent!” Olyan boldogok lesznek, hogy ugrálnak örömükben, sőt, éjszaka akár nevetve ébredhetnek fel az álmukból. Ha azt mondják nekik, hogy többé nem ingyenes, azonnal más húrokat pengetnek, és elszomorodnak. Nem mondják többé, hogy Isten szeretetre méltó, vagy hogy Isten törődik az emberekkel, hanem ítéletet mondanak, miszerint Isten háza túlságosan fukar és nincs benne szeretet; ilyen gyorsan megváltozik a magatartásuk. Van az ilyen embereknek lelkiismeretük és van bennük racionalitás? (Nincs.) A lelkiismeret és józan ész nélküli embereknek nincs szégyenérzetük. Amikor jól járnak, azt mondják, Isten jó; amikor nem tudnak hasznot húzni, más húrokat pengetnek, és ezt mondják: „Isten nem jó, nincs isten.” Tényleg képesek ilyesmiket mondani. Kétféleképpen beszélnek, mintha hasadt személyiségük lenne; ők azok, akik azt mondják, hogy Isten jó, és azok is ők, akik azt mondják, hogy Isten nem jó. Mire alapozzák a szavaikat? Pusztán arra alapozzák, hogy nyerhetnek-e valamit; ha nincs mit nyerniük, azt mondják, hogy Isten nem jó – tényleg képesek ilyesmiket mondani. Ha egy lelkiismerettel és józan ésszel bíró ember ilyesmit mond, belül általában bűntudatot érez: „Ó, nekem nincs is lelkiismeretem. Nem helyénvaló, amit az imént mondtam. A jövőben nem mondhatom ezt. Ha egyszer kimondasz valamit, nem vonhatod vissza; az, hogy ezt mondtam, felfedte az emberi mivoltomat.” Ezután önvizsgálatot tart majd, és megismeri önmagát. Az állatokból reinkarnálódott emberek nem fognak önvizsgálatot tartani és nem fogják megismerni önmagukat. Azt hiszik, hogy nekik igazuk van, bármit is mondanak; egy dolgot mondanak, amikor boldogok, és mást, amikor boldogtalanok. Nincs bennük szégyenérzet, sem tisztesség és méltóság, és nem érdekli őket, hogy mások miként látják őket. Nos, akkor vajon valóban ott van Isten a szívükben? Pontosan szólva, nincs. Objektíven fogalmazva, amikor szükségük van Rá, azt mondják, van Isten, azt mondják, hogy Isten velük van, hogy Isten kegyelemmel ajándékozza meg és segíti őket, és hogy Isten vigyáz rájuk és óvja őket. Amikor azonban Isten megdorgálja és fegyelmezi őket, ami miatt szégyenben maradnak és megalázva érzik magukat, és úgy érzik, hogy kedvezőtlen számukra az, amit Isten csinál, azt mondják, hogy Isten nem jó, és kételkedni kezdenek Istenben. Mondjátok meg Nekem, miféle lelkiismeretük és józan eszük van az ilyen embereknek? Pontosan úgy bánnak Istennel, ahogyan az emberekkel bánnak, mindenféle lelkiismereti határ betartása nélkül. Még veszekedni és vitatkozni is merészelnek Istennel, és gyalázni merik Őt, a legcsekélyebb rettegés vagy istenfélelem nélkül. Később megbánják: „Ó, csalódást okoztam Istennek!” Amikor azonban ismét ilyesmivel találkoznak, továbbra is így viselkednek. A szívükben soha nem lesz igazi istenfélelem; Istennek nincs helye a szívükben. Annak azonban, akinek valóban van lelkiismerete és józan esze, állandó hely van a szívében Isten számára, és ez az állandó hely őszintébbé, komolyabbá és tisztelettudóbbá teszi őt Isten iránt, mint bárki más iránt. Ez az őszinteség, komolyság és tisztelet alkotja a hozzáállását Istenhez azon alapvető lelkiismeret és józan ész hatásának köszönhetően, amellyel rendelkezik. Ezért, akár gyenge, akár negatív, vagy kudarcot vallott, illetve megfegyelmezték, soha nem fogja átlépni ezt a határt. Függetlenül attól, hogy milyen nagy nehézségekkel találkozik, vagy mennyi fájdalmat szenved el, nem fogja átlépni ezt a határt, mivel igazi emberi lény. Hiszi, hogy Isten létezik, és hogy szuverenitással rendelkezik az emberek sorsa felett, ezért nem fogja átlépni a lelkiismeret határát, hogy sértést kövessen el Isten ellen, és átkozni sem fogja szándékosan Istent, nem fog ellenállni Istennek vagy lázadni Isten ellen, miközben tudatában van annak, hogy ezt teszi. Az, hogy tartózkodik attól, hogy szándékosan ezt tegye, azt jelenti, hogy a lelkiismerete és a józan esze fékezi őt. A lelkiismerete és józan esze hatására természetesen olyan dolgokat is megtehet, amelyeket egy normális emberi mivolttal bíró embernek tennie kell. Például, függetlenül attól, hogy Isten milyen, az ő elképzeléseivel nem összhangban lévő munkát végez vagy szavakat szól, nem fog szándékosan ítéletet mondani vagy megjegyzéseket tenni. Helytállóan tudja kezelni ezeket a dolgokat, vagy tudja keresni az igazságot, hogy eloszlassa a saját elképzeléseit; van egy alapvető határa a tudatalattijában. Mivel hiszi, hogy Isten létezik, a lelkiismerete és a józan esze hatásának köszönhetően ilyen észrevételei lesznek. Az elmélkedést követően lesz egy alap hozzáállása és lesznek alapvető alapelvei az Istennel való bánásmódját illetően. Az emberek csak ezekre az alapvető alapelvekre alapozva tarthatják fenn a kapcsolatukat Istennel egy teremtett lény és a Teremtő kapcsolataként, egy ilyen helytálló, normális és helyénvaló kapcsolatot fenntartva. Az emberek csak akkor tudják normálisan elfogadni Isten szavait, valamint normálisan alávetni magukat Isten szavainak és gyakorolni Isten szavait, ha megvan ez a kapcsolat. Mondjátok meg Nekem, el tudják vajon fogadni Isten szavait azok az emberek, akik gyakran átkozzák Istent, azok az emberek, akik szempillantás alatt fel akarnak hagyni az Istenben való hittel, és azok az emberek, akik így panaszkodnak Istenre és gyűlölik Istent? Képesek ők Isten szavait gyakorolni? (Nem.) Az a hozzáállás, amellyel ezek az emberek rendelkeznek Istennel szemben, az ördögök hozzáállása Istenhez. Mivel az ördögök így állnak Istenhez, vajon az igazságként tudják kezelni Isten szavait? Soha. Csakis a teremtett emberi lények képesek az igazságként kezelni Isten szavait. Az emberek csak úgy lehetnek hajlandóak elfogadni Isten szavait, majd ezt követően képesek alávetni magukat nekik, gyakorolni őket és belépni azokba, végül pedig megtisztulni és üdvözülni, ha Isten szavait az igazságként kezelik.

Egy olyan embernek, aki az emberi mivoltában rendelkezik a lelkiismeret és a józan ész sajátságával, van egy alapvető alapelve az Istennel való bánásmódját illetően, mégpedig az, hogy szándékában áll alávetni magát. Bármi is történik vele, semmiképp nem fog önkényesen ítélkezni, hanem imádkozni fog Istenhez és keresni fogja az igazságot; ez az a megnyilvánulás, amit egy normális embernek tanúsítania kell. Ha valakinek a megnyilvánulásai összhangban vannak a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismerettel és józan ésszel, vagy ha a lelkiismeret és a józan ész szabályozza, fékezi és ellenőrzi őt, akkor az illető igazi emberi lény, és olyasvalaki, akit Isten meg szándékozik menteni. Ha a lelkiismeret és a józan ész szabályozása, és még inkább a fékezőereje nélkül cselekszik, valamint zavaros fejű; ha jól akar viszonyulni Istenhez, ám soha nem képes, nem tudja, hogy pontosan miként kellene bánnia Istennel, és nem tudja, hogy az embereknek milyen alapelveket kell betartaniuk Isten előtt ahhoz, hogy megfelelőek legyenek – ha ezek egyikét sem tudja, hanem csak zavaros fejű és zavarodott, a jó emberek körében jól, a gonosz emberek körében pedig gonoszul viselkedik, akkor miféle ember ő? Amikor olyan emberek társaságában van, akiknek van lelkiismeretük és józan eszük, nem tesz semmilyen gonosz dolgot, ez azonban nem jelenti azt, hogy emberi mivolttal bíró személy. Ha gonosz emberek társaságában van, gonosz dolgokat fog csinálni. Amikor a gonosz emberek átkozzák Istent, ő is kételkedni kezd Istenben; amikor a gonosz emberek tagadják Istent és ítélkeznek Felette, nem viszolyog, semmiféle tisztánlátást nem gyakorol, és továbbra is ugyanúgy társul a gonosz emberekkel. Soha nem védelmezi Isten házának munkáját, Isten bizonyságtételét vagy a gyülekezet érdekeit, hanem külső szemlélőként viselkedik, és még azt sem tudja, mi helytálló és mi nem helytálló. Az efféle személy egyike az állatból reinkarnálódottaknak; egyáltalán nem emberi lény. Ezzel szemben, mielőtt egy lelkiismerettel és józan ésszel bíró ember találkozik Isten munkájával, van benne egy alapvető tisztelet, félelem, illetve főhajtás a Menny iránt, amire az emberek eljuthatnak. A Menny legalábbis szent, igazságos és magasztos számára. Miután elfogadja Isten munkáját és megért bizonyos igazságokat, amelyeknek a meglétét Isten megköveteli az emberektől, a lelkiismerete és a józan esze hatásának köszönhetően, még ha nem is ért oly sok igazságot, rá tud jönni arra, hogy az embereknek milyen észszerűséggel és hozzáállással kell viszonyulniuk Istenhez. Akár Isten identitását vagy az Ő hús-vér testének különféle aspektusait érinti a dolog, lesz benne bizonyos mértékű tisztelet, áhítat és félelem. Az még jobb, hogy egyes igazságok megértésének alapján képes félni Istent. Nem hanyag, nemtörődöm, önkényes vagy tiszteletlen módon kezeli Istent, hanem nagy gonddal és körültekintéssel bánik Vele. Különösen olyankor kiváltképp gondos és körültekintő, amikor Isten munkájáról, az Ő bizonyságtételéről, az Ő nevéről, az Ő identitásáról és státuszáról és a Neki szóló felajánlásokról, valamint Isten szavairól, Isten követelményeiről és egy Istentől származó konkrét utasításról van szó. Istenfélő szívvel és tiszteletteljes hozzáállással kezeli ezeket a dolgokat. Nem bánik felületesen velük, és nem is ímmel-ámmal vagy a látszat kedvéért teszi a dolgokat, hanem képes komolyan kezelni őket, alázatos szívvel és hozzáállással minden Istennel kapcsolatos látható és láthatatlan dolog iránt. Egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező embernek mindenekfelett ilyen hozzáállást kell tanúsítania Istennel szemben. Amikor nem érted az igazságot, lehet, hogy nincs nagyon pontos megértésed az „Isten” szóról, és nem érted Isten identitását és lényegét, illetve Isten természetét sem, ám van benned egy bizonyos mértékű tisztelet és félelem a Mennyel szemben. Miután megérted Isten munkáját, megtapasztalod Isten munkáját, és elfogadod Isten szavait, mivé válik az Isten iránti tiszteleted és a Tőle való rettegésed? Őszinteséggé, komolysággá és félelemmé, vagy rettenetté és reszketéssé válik; a normális emberi mivolthoz tartozó lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező emberben ilyen hozzáállásnak kell kialakulnia Istennel szemben. Ha valaki sok éve hisz Istenben és azt állítja, hogy hiszi, hogy Isten létezik, és szóban elismeri Isten létezését, ugyanakkor a lelkiismeret és a józan ész hatásának köszönhetően soha nem alakult ki benne az a hozzáállás, amellyel rendelkeznie kellene Istennel szemben, akkor könnyen elképzelhető, hogy mi hiányzik ebből az emberből belül. Ha csupán az őszinteség és a komolyság hiányzik belőle Isten iránt, ám van benne egy kevés rettegés és félelem Istentől, akkor csak annyit lehet mondani, hogy az illető nem nagyon jó; lehet ugyan, hogy emberi lény, ám nem nagyon jó. Lehetséges, hogy túlságosan súlyosan beszennyezték és befolyásolták a Sátán gonosz irányzatai a társadalomban, vagy hogy túl mélyrehatóan megmérgezték és túl súlyosan agymosottá tették. Mindazonáltal, ha van benned istenfélelem, akkor legalább még mindig emberi lény vagy. Ha a legcsekélyebb őszinteséggel vagy rettegéssel sem viszonyulsz Istenhez, és a legkevésbé sem féled Istent, akkor azt lehet mondani, hogy nem vagy emberi lény; nem vagy méltó arra, hogy emberi lénynek nevezzenek, és elmaradsz az emberi lény mércéjétől. Amikor az Istennel kapcsolatos összes látható vagy láthatatlan dologról van szó, ha gondatlanul, nemtörődöm módon és futólag, sőt akár durva és barbár módon bánsz velük, akkor nem vagy emberi lény. Ez azért van, mert még a lelkiismereted és a józan eszed szabályozása és fékező ereje is hiányzik belőled az Istennel való bánásmódodat illetően, ami elegendő ahhoz, hogy szemléltesse a problémát, és elegendő ahhoz, hogy egy hozzád hasonló személyt úgy jellemezzünk, hogy ő nem egy emberi lény. Amikor nem hittél Istenben és még nem jöttél Isten házába, megbocsátható volt, hogy híján voltál az Isten iránti nyilvánvaló tiszteletnek vagy helytálló hozzáállásnak, és nem születtek rólad szigorú ítéletek; azonban most, hogy hiszel Istenben, ha az idő alatt, hogy követed Istent és elfogadod az Ő életet adó szavainak ellátását, még mindig nem tud őszinteség, komolyság és félelem kialakulni benned Istennel szemben, a Hozzá való viszonyulásod pedig durva és barbár marad – nemcsak hogy a félelmet nélkülözi, hanem épp oly hanyag és nemtörődöm, mint a Sátán Istenhez való hozzáállása – akkor csak annyit lehet mondani, hogy egy olyannak, mint te, nincs lelkiismerete és józan esze. Ha egy ilyen személy még ráadásul így is bánik Istennel, a lelkiismeret és a józan ész fékező ereje nélkül, vajon még mindig emberi lény? Nem emberi lény.

Többé-kevésbé ez minden, amiről beszélgetni fogunk az emberi lelkiismeret és józan ész különböző aspektusai tekintetében. Függetlenül attól, hogy a lelkiismeret és a józan ész mely megnyilvánulásairól beszélünk, mindegyik magában foglal bizonyos emberi gondolatokat, nézeteket és viselkedést. Ezen aspektusok egyike sem üres – egyesek az emberekkel, eseményekkel és dolgokkal való bánásmódot érintik; vannak, amelyek azzal foglalkoznak, hogy miként kell megközelíteni a világi ügyekre vonatkozó filozófiákat és az élet különféle aspektusait; mások pedig azt érintik, hogy miként kell kezelni az igazságot és Istent. Függetlenül attól, hogy melyik aspektusra összpontosítasz, egy lelkiismerettel és józan ésszel rendelkező ember szembeszökő vonása az, hogy a magatartását és a cselekedeteit fékezi és irányítja a lelkiismeret és a józan ész. Vannak korlátai és határai a cselekedeteiben – ez a meghatározó vonása. Csak akkor teljesíti az üdvösség elérésének alapfeltételét, ha rendelkezik ezzel a vonással. Értitek? (Igen.) Van bármi, amit nem értetek? A ma megbeszélt három aspektust tekintve – hogy a lelkiismerettel és józan ésszel bíró embereknek van szégyenérzetük, képesek elgondolkodni az életről, és van bennük egy alapvető tisztelet Isten iránt és félelem Istentől – úgy érzitek, hogy van olyan, aminek nem tudtok megfelelni? Úgy érzitek, hogy bármelyik is üres? (Nem. Úgy érezzük, hogy mindegyiknek meg tudunk felelni.) Akkor fejezzük be mára itt a beszélgetésünket. Viszlát!

2024. június 1.

Előző:  Hogyan kell törekedni az igazságra? (21.)

Következő:  Hogyan kell törekedni az igazságra? (23.)

Beállítások

  • Szöveg
  • Témák

Egyszínű háttér

Témák

Betűtípusok

Betűméret

Sorköz

Sorköz

Oldalszélesség

Tartalom

Keresés

  • Keresés ebben a szövegben
  • Keresés ebben a könyvben

Connect with us on Messenger