56. Kitartás a kötelességekben a megpróbáltatások közepette

2023. március 21-én reggel levelet kaptam egy nővértől, amelyben az állt, hogy az összejövetelük után egy Csao Csün nevű vezetőt letartóztattak, mikor elment otthonról ügyeket intézni, és a nővér arra kért minket, hogy gyorsan kezeljük az utóhatásokat. A hír hallatán szorongási hullám tört rám, és a szívem hevesen dobogott: „Csao Csün már több mint egy éve dolgozik a gyülekezetünkben, és sok vendéglátó otthonban járt, ezért ezekből az otthonokból a kötelességüket végzőket és Isten szavainak könyveit át kell helyezni. Hová vihetnénk őket ilyenkor? Ha a rendőrség rájön, hogy Csao Csün volt a fő vezető, aki felelt az itteni munkáért, valószínűleg figyelni fogják ezt a környéket, hogy embereket fogjanak el. Csao Csün épp néhány napja volt abban a vendéglátó otthonban, ahol én laktam.” Úgy éreztem, nagy veszélyben vagyok, és bármelyik pillanatban letartóztathatnak. Folyamatosan Istenhez kiáltottam a szívemben, kérve Őt, hogy óvja meg a szívemet. Imádkozás után kicsit nyugodtabbnak éreztem magam. Felidéztem Isten ezen szavait: „A hit olyan, mint egy egyetlen fatörzsből álló híd. Azok, akik ragaszkodnak az élethez és félik a halált, nehezen fognak átkelni rajta, de azok, akik készek odaadni az életüket, biztos lábbal és gond nélkül átkelhetnek. Ha az emberek bátortalan és félénk gondolatokat dédelgetnek, az azért van, mert a Sátán bolonddá teszi őket; attól fél, hogy átmegyünk a hit hídján, hogy belépjünk Istenbe” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 6. fejezet). Isten szavai megértették velem, hogy ez a helyzet próbatétel a számomra. Ha gyáva lennék, és nem teljesíteném a feladataimat, és emiatt Isten szavainak könyvei a rendőrség kezére jutnának, az nem a kötelességem elhanyagolása lenne? Meg kellett védenem a gyülekezet érdekeit, és hittel kellett megtapasztalnom Isten munkáját. Ennek felismerése magabiztosságot adott, és siettem, hogy megbeszéljem ezt a velem együtt dolgozó testvérekkel, majd különváltunk, hogy biztonságba helyezzük Isten szavainak könyveit és a kötelességüket végzőket.

Épphogy befejeztük az áthelyezést, levelet kaptunk a felső vezetőségtől, amelyben az állt, hogy Liu Vej nővért, aki velem dolgozott együtt, szintén letartóztatták. A sorozatos letartóztatásokkal szembesülve hirtelen egész testemben elgyengültem, és arra gondoltam: „Hogy tartóztathatták le Liu Vejt is? Több mint egy éve dolgozunk együtt a kötelességeinkben. Ez azt jelenti, hogy engem is figyel a rendőrség? Ha megfigyelés alatt állok, bármikor és bárhol letartóztathatnak! Ha a rendőrség elkap, félholtra vernek. Mi lesz, ha tényleg agyonvernek vagy megnyomorítanak?” Arra is gondoltam, hogy Liu Vej ismeri sok olyan testvér lakcímét, akik a kötelességüket végzik, ezért gyorsan biztonságba kell helyeznem a veszélyben lévő testvéreket és Isten szavainak könyveit. Mindezekre gondolva rendkívül szorongtam, ezért gyorsan letérdeltem, hogy imádkozzak Istenhez: „Istenem! Amikor hallottam a hírt Liu Vej letartóztatásáról, nagyon szorongani kezdtem és megijedtem; nem tudom, mit tegyek ebben a helyzetben. Istenem! Túl kevés az érettségem, és nem tudom, hogyan jussak át ezen a helyzeten. Kérlek, világosíts meg, és és adj nekem útmutatást és hitet!” Imádkozás után felidéztem Isten ezen szavait: „Tudnod kell, hogy a téged körülvevő környezeted egészét Én engedélyeztem és Én rendeztem el. Legyél tisztában ezzel, és elégítsd meg a szívemet abban a környezetben, amelyet Én adtam neked. Ne félj ettől meg attól, a seregek Mindenható Istene biztosan veled lesz; Ő a ti tartalék erőtök, és Ő a ti pajzsotok” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Krisztus kijelentései a kezdetekkor, 26. fejezet). Isten szavai hitet és bátorságot adtak nekem. Isten volt a támaszom, és amíg Rá hagyatkoztam és Rá tekintettem, Ő velem volt. Most, hogy Liu Vejt letartóztatták, meg kellett találnom a módját, hogy biztonságba helyezzem Isten szavainak könyveit és a kötelességüket végzőket – ez volt a kötelességem és a felelősségem. Erre gondolva már kevésbé szorongtam. Aznap éjjel, valamivel 10 óra után, egy testvérrel felosztottuk magunk között ezeket a feladatokat.

Nem sokkal később újabb levelet kaptunk a felső vezetőségtől, amelyben az állt, hogy Csao Csün bevallotta az összes kötelességet, amelyet végzett, de ekkor még nem lehetett tudni, hogy elárult-e bármi mást is, ezért figyelmeztettek minket, hogy legyünk óvatosak. Arra gondoltam: „Ha Csao Csün felfedi, hogy vezető vagyok, vajon a rendőrség kíméletes lesz velem? Ha letartóztatnak, kibírom-e majd azoknak a KKP-démonoknak a kínzásait? Mi lesz, ha agyonvernek?” Minél többet gondoltam rá, annál jobban féltem, és igazán szerettem volna minél hamarabb elhagyni ezt a veszélyes helyet. De aztán arra gondoltam, hogy a testvéreket, akikkel együtt dolgoztam, letartóztatták, és hogy kezelni kell az utóhatásokat. Ha ebben a kritikus pillanatban nem teljesíteném a feladatomat, nem olyan lennék, mint egy páncéljába visszahúzódó teknős? Ha a veszéllyel szembesülve elrejtőznék, figyelmen kívül hagyva az Isten szavait tartalmazó könyvek és a testvérek biztonságát, az teljesen felelőtlen lenne, és Isten súlyos elárulása! De féltem, hogy ha nem megyek el, letartóztatnak. Imádkoztam Istenhez: „Istenem! Fel akarom adni a kötelességemet, és el akarom hagyni ezt a helyet, de tudom, hogy ez nincs összhangban a szándékaiddal. Istenem, kérlek, adj nekem hitet és erőt, hogy szilárdan megállhassak ebben a helyzetben!”

Később elolvastam Isten szavainak egy szakaszát: „Akármilyen »mérhetetlenül hatalmas erejű« is a Sátán, akármilyen arcátlan és nagyravágyó is, akármilyen nagy is a károkozási képessége, akármilyen széles körűek is a képességei az ember megrontására és elcsábítására, akármilyen ravaszak is a trükkjei és cselszövései az ember megfélemlítésére, akármilyen változatos formában is létezik, soha nem volt képes megteremteni egy árva élőlényt sem, soha nem volt képes törvényeket vagy szabályokat lefektetni minden dolog létezése számára, és soha nem volt képes uralkodni és szuverenitást gyakorolni egyetlen dolog fölött sem, legyen az akár élő, akár élettelen. A világegyetemben és az égbolton nincs egyetlen olyan személy vagy tárgy sem, akit vagy amelyet ő hívott volna életre, vagy neki köszönhetné a létét, nincs egyetlen személy vagy tárgy sem, amely fölött ő uralkodna vagy gyakorolna szuverenitást. Épp ellenkezőleg, a Sátánnak nemcsak hogy Isten uralma alatt kell léteznie, hanem ráadásul még engedelmeskednie is kell Isten minden parancsának és utasításának. Isten engedélye nélkül a Sátán akár csak egy csepp vizet vagy egy homokszemet sem tud egykönnyen megérinteni a földön; Isten engedélye nélkül a Sátán még a földön a hangyákat sem zaklathatja, nemhogy az Isten által teremtett emberiséget. Isten szemében a Sátán alacsonyabb rendű, mint a hegy liliomai, mint a levegőben szálló madarak, mint a halak a tengerben és mint a férgek a föld színén. Szerepe a dolgok összessége között az, hogy minden dolgot szolgáljon, az emberiséget szolgálja, valamint hogy Isten munkáját és az Ő irányítási tervét szolgálja. Bármilyen rosszindulatú is a természete, bármilyen elvetemült is a lényege, mindössze annyit tehet, hogy kötelességtudóan betölti funkcióját, amely nem más, mint szolgálatot végezni Istennek – Isten ellenpontjaként jól szolgálni. Ilyen a Sátán lényege és eredeti pozíciója. Lényegének semmi köze az élethez, az erőhöz vagy a hatalomhoz; nem több ő, mint játékszer Isten kezében, csupán egy gép, amelyet Isten szolgálatra használ!” (Az Ige, II. kötet – Isten megismeréséről. Isten Maga, az egyedülálló I.). Isten szavain elmélkedve hitet és erőt nyertem, és rájöttem, hogy minden dolog és esemény Isten kezében van. Bármilyen vad és gonosz is a nagy vörös sárkány, csupán egy báb Isten kezében, és egy eszköz, amely Istent szolgálja, hogy tökéletesítse a választott népét. Isten engedélye nélkül a Sátán semmit sem tehet velünk, bármilyen vad is legyen. Felidéztem egy 2012. decemberi éjszakát, amikor egy összejövetel során hét vagy nyolc rendőr tört ránk. Amíg nem figyeltek, megragadtam az alkalmat, és elfutottam. De amikor elértem a lakópark kapuját, két őrt álló rendőr állta utamat, így megfordultam, és visszafutottam. A rendőrség mozgósított egy csapatot, hogy minden háztartást átkutassanak a lakóparkban, hogy elfogjanak. Épp amikor a második emeletet akarták átkutatni, ahol rejtőztem, elbújtam a lépcső melletti sarokban, és amikor a rendőrök átmentek a másik oldalra kutatni, a lakópark főbejáratán keresztül elmenekültem. Meglepetésemre a két őr fel sem ismert, és épphogy megmenekültem a katasztrófától. És most is, hogy Csao Csünt és Liu Vejt letartóztatták, nagyon veszélyesnek gondoltuk azt a helyet, ahol voltunk, és ez idő alatt az utóhatásokat kezelve folyamatosan azt kockáztattam, hogy megfigyelnek, és bármelyik pillanatban letartóztathatnak. De Isten engedélye nélkül a rendőrök nem tartóztathatnának le, bármilyen vadak legyenek is. Ezekből a tényekből megláttam Isten mindenhatóságát és szuverenitását, és azt, hogy minden Isten kezében van. Ha Isten nem engedné, a rendőrök nem foghatnának el, bármennyire is akarnak, és ha Isten megengedné, hogy letartóztassanak, akkor nem tudnék elmenekülni, bárhová is bújok. Ennek felismerése hitet és erőt adott, és folytattam az utóhatások kezelését.

Május 16-án reggel megtudtam, hogy egy másik velem együtt dolgozó nővért, Hszin Jit, szintén letartóztattak, és a szívem elnehezült. A felső vezetőség levelet küldött, amelyben sürgettek minket, hogy gyorsan értesítsük a Hszin Ji vendéglátó otthonában lakó testvéreket, hogy költözzenek át. Arra gondoltam: „Ha elmegyek értesíteni őket, és a rendőrök lesben állnak ott, nem sétálnék bele a csapdába? Mi van, ha a rendőrök tudják, hogy vezető vagyok? Még durvábban kínoznának meg. Még ha nem is ölnek meg, biztosan megnyomorítanak! És mi van, ha meghalok? Vajon akkor még elnyerhetem az üdvösséget?” Minél többet gondoltam erre, annál jobban féltem. Úgy éreztem, nagy veszélyben vagyok. Odasétáltam az ablakhoz, és mélyet sóhajtottam, azon tűnődve: „Menjek vagy ne? Ha én nem megyek, a többi testvér nem fogja megtalálni Hszin Ji vendéglátó otthonát. Karba tett kézzel nézzem, ahogy az ottani testvéreket letartóztatják?” Hosszan és alaposan gondolkodtam ezen, fájdalmat éreztem, és nem voltam biztos benne, mit tegyek. Letérdeltem, és imádkoztam Istenhez: „Istenem, túl kicsi a hitem; félelemben és gyávaságban élek, és nem akarok elmenni, hogy értesítsem a testvéreket. Olyan önző vagyok! Istenem, hajlandó vagyok Rád hagyatkozni és Rád tekinteni. Kérlek, add meg nekem a hitet és az erőt, hogy hittel jussak át ezen a helyzeten, és kérlek, adj útmutatást, hogy megértsem a romlottságomat!”

Imádkozás után elolvastam Isten ezen szavait: „Az antikrisztusok rendkívül önzők és hitványak. Nem hisznek igazi hittel Istenben, és még kevésbé hűségesek Istenhez; amikor problémával találkoznak, csak magukat védik és óvják. Semmi sem fontosabb számukra, mint a saját biztonságuk. Mindaddig, amíg élni hagyják és nem tartóztatják le őket, nem foglalkoznak azzal, hogy mekkora kár éri a gyülekezet munkáját. Ezek az emberek rendkívül önzőek, egyáltalán nem gondolnak a testvérekre, sem a gyülekezet munkájára, csakis a saját biztonságukra. Ők antikrisztusok. Amikor tehát ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez és igazi hittel hisznek Istenben, ők hogyan kezelik azokat? Miben különbözik az, amit ők tesznek, attól, amit az antikrisztusok tesznek? (Amikor ilyen dolgok érik azokat, akik hűségesek Istenhez, akkor ők azon gondolkodnak, hogy miként védhetnék meg Isten házának érdekeit, hogy miként óvhatnák meg az Istennek szánt adományokat a veszteségektől, és a vezetők és a dolgozók, valamint a testvérek vonatkozásában megteszik a veszteségek minimalizálásához szükséges intézkedéseket. Az antikrisztusok ezzel szemben a saját védelmükről gondoskodnak először. Nem törődnek a gyülekezet munkájával és Isten választott népének biztonságával, és amikor a gyülekezet letartóztatásokkal szembesül, az a gyülekezeti munka szempontjából veszteséget eredményez.) Az antikrisztusok feladják a gyülekezet munkáját és Isten felajánlásait, és nem tesznek arra vonatkozó intézkedéseket, hogy az emberek kezelni tudják az utóhatásokat. Ez ugyanaz, mintha megengednénk a nagy vörös sárkánynak, hogy elragadja Isten felajánlásait és az Ő választott népét. Ez vajon nem Isten felajánlásainak és választott népének burkolt elárulása? Amikor az Istenhez hűségesek világosan tudják, hogy veszélyes környezetben vannak, akkor is bátran vállalják a kockázatot, hogy kezeljék az utóhatásokat, és a lehető legkisebbre csökkentsék az Isten házát ért veszteségeket, mielőtt visszavonulnának. Nem a saját biztonságukat helyezik előtérbe. Mondd meg Nekem, a nagy vörös sárkány ezen elvetemült országában ugyan ki tudná biztosítani, hogy egyáltalán ne legyen veszélyben az Istenbe vetett hit és a kötelesség végzése? Bármilyen kötelességet is vállal valaki, az némi kockázattal jár – a kötelesség teljesítése azonban Isten megbízásából történik, és Istent követve az embernek vállalnia kell a kötelessége végzésével járó kockázatot. Az embernek bölcsnek kell lennie, és meg kell tennie bizonyos intézkedéseket a biztonsága érdekében, de nem szabad a személyes biztonságát előtérbe helyeznie. Isten szándékait kell figyelembe vennie, és az Ő házának munkáját, illetve az evangélium terjesztését kell előtérbe helyeznie. Isten megbízatásának teljesítése a legfontosabb számára; ez az elsődleges. Az antikrisztusok számára a személyes biztonságuk a legfontosabb; úgy gondolják, hogy nem is tartozik rájuk semmi más. Nem érdekli őket, amikor valaki mással történik valami, függetlenül attól, hogy ki az. Az antikrisztusok mindaddig nyugodtak, amíg velük nem történik semmi rossz. Hiányzik belőlük mindenféle hűség, ami az antikrisztusok természetlényegéből fakad” (Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Kilencedik tétel (Második rész)). Isten leleplezi, hogy az antikrisztusok igazán önzők és aljasok. Amikor történik valami, csak a saját biztonságukat veszik figyelembe, és a saját érdekeiket helyezik előtérbe, figyelmen kívül hagyva a testvérek életét és Isten házának érdekeit. Egyáltalán nem hűségesek Istenhez. Vajon nem pont úgy viselkedtem, mint egy antikrisztus? Amikor veszéllyel szembesültem, először a saját biztonságomat vettem figyelembe. Amikor Hszin Jit elfogták, tudtam, hogy el kellene mennem értesíteni a vele lakó testvéreket, hogy költözzenek át, különben letartóztathatja őket a rendőrség. De féltem, hogy letartóztatnak, megnyomorítanak vagy agyonvernek, ezért az életem megóvása érdekében nem akartam menni. Amikor történt valami, csak magamra gondoltam, figyelmen kívül hagyva a testvéreim biztonságát. Igazán önző és aljas voltam, és híján voltam az emberségnek! Egy olyan ember, aki valóban rendelkezik emberséggel és hűséges Istenhez, félre tudja tenni az érdekeit, hogy megóvja a gyülekezet munkáját, amikor veszéllyel szembesül. De amikor én szembesültem veszéllyel, visszahúzódtam, mint teknős a páncéljába, és inkább nyomorúságosan tengettem tovább az életemet. Nem törődtem Isten házának érdekeivel, sem a testvéreim biztonságával. Miben különböztem egy szégyenteljes júdástól? Arra gondoltam, hogyan áldozták fel ifjúságukat és életüket a történelem szentjei az evangélium hirdetéséért. Gyönyörű bizonyságot tettek Isten mellett az üldözés és nyomorúság közepette. Én elfogadtam Isten utolsó napokbeli munkáját, és élvezem az általa kifejezett igazságokat. Isten többet adott nekünk, mint amijük a múlt apostolainak és prófétáinak volt. Mikor ránk tört az üldöztetés és a nyomorúság, a körülöttem lévő vezetőket és a testvéreket, akikkel együtt dolgoztam, sorra letartóztatták, miközben Isten megóvott engem az elfogatástól. Ha lett volna bennem bármilyen lelkiismeret, fel kellett volna állnom, hogy megvédjem a gyülekezet érdekeit, és megvédjem a testvéreim biztonságát. De én mindig csak a saját érdekeimet vettem figyelembe, Isten szándékait egyáltalán nem. Kevésbé voltam hűséges, mint egy házőrző kutya a gazdájához. Igazán méltatlan voltam arra, hogy embernek nevezzenek! Ennek felismerésekor gyűlöltem magam, amiért ilyen önző és aljas vagyok.

Később újra elgondolkodtam, és megkérdeztem magamtól: „Igazán nagy becsben tartom az életemet, és mindig félek attól, hogy letartóztatnak vagy halálra kínoznak. Hogyan lehet megoldani ezt a problémát?” Elolvastam egy szakaszt Isten szavaiból: „hogyan haltak meg az Úr Jézus tanítványai? A tanítványok közül voltak olyanok, akiket megköveztek, ló mögött húztak, fejjel lefelé megfeszítettek, öt lóval szétszaggattak – a halál különféle formái érték őket. Mi okból haltak meg? Vajon azért, mert valami rosszat tettek és utána a törvény által kivégezték őket? Nem. Az Úr evangéliumát népszerűsítették, de a világi emberek azt nem fogadták el, és helyette kárhoztatták, megverték és gyalázták őket, sőt halálba küldték őket – így jutottak vértanúságra. Ne arról beszéljünk, hogy végül mi lett a sorsa ama vértanúknak, vagy hogy Isten milyen ítéletet mondott a cselekedeteikről, hanem ezt kérdezzük meg: amikor elérkezett ama vértanúk számára a vég, vajon az emberi elképzeléseknek megfelelően fejeződött be az életük? (Nem.) Az emberi elképzelések szemszögéből nézve azok a mártírok óriási árat fizettek Isten munkájának népszerűsítéséért, de végül olyannyira súlyosan ártott nekik a Sátán, hogy belehaltak. Ez nincs összhangban az emberi elképzelésekkel. Azonban pontosan ezek a dolgok történtek velük – ez volt az, amit Isten megengedett. Milyen igazságot lehet keresni ebben? Isten átka és kárhoztatása, vagy az Ő elrendezése és áldása volt-e az, hogy engedte őket így meghalni? Egyik sem. Akkor mi volt? Szívfájdalmat okoz az embereknek, ha azoknak a mártíroknak a halálára gondolnak, mégis ezek a tények. Hogyan lehet megmagyarázni, hogy Istenben hívő emberek ilyen módon halnak meg? Amikor szóba kerül ez a téma, beleképzelitek magatokat a helyükbe, feldúlt-e ezért a szívetek, és éreztek-e egy kis rejtett fájdalmat? Ezt gondoljátok: »Ezek az emberek Isten evangéliuma népszerűsítésére vonatkozó kötelességüket tették, és jó embereknek kell tekinteni őket, akkor hogy juthatott nekik ilyen vég és ilyen sors?« Valójában a testük halt meg és hunyt el így; ily módon távoztak az emberi világból, de ez nem azt jelenti, hogy ugyanez volt a sorsuk is. Nem számít, mi volt a haláluk és a távozásuk módja, és hogy az miként történt, Isten nem így határozta meg ezeknek az életeknek, ezeknek a teremtett lényeknek a végső sorsát. Ezt világosan kell látnod. Éppen ellenkezőleg: ez pontosan az a mód volt, amellyel kárhoztatták a világot és tanúságot tettek Isten cselekedetei mellett. Ezek a teremtett lények a mindennél drágább életüket – életük utolsó pillanatát – arra használták, hogy tanúságot tegyenek Isten cselekedetei mellett, hogy tanúságot tegyenek Isten nagy ereje mellett, és hogy kihirdessék a Sátán és a világ felé, hogy Isten cselekedetei helyesek, hogy az Úr Jézus Isten, hogy Ő az Úr és Isten megtestesült hús-vér teste. Életük utolsó pillanatáig sohasem tagadták meg az Úr Jézus nevét. Vajon ez nem az e világ fölötti ítélet egyik formája volt? Arra használták az életüket, hogy kihirdessék a világnak és bizonyítsák az emberi lények előtt, hogy az Úr Jézus az Úr, hogy az Úr Jézus a Krisztus, hogy Ő Isten megtestesült hús-vér teste, hogy az egész emberiség megváltásáért végzett munkája révén maradhat fenn ez az emberiség – ez a tény örökre változhatatlan. Vajon milyen mértékig hajtották végre a kötelességüket azok, akik vértanúvá lettek az Úr Jézus evangéliumának népszerűsítése miatt? A maximális mértékig? Miben nyilvánult meg a maximális mérték? (Az életüket áldozták.) Így van, az életükkel fizették meg az árat. A család, a vagyon és a földi élettel járó anyagiak mind külsődleges dolgok; az élet az egyetlen dolog, amely az ember énjével kapcsolatos. Minden élő ember számára az élet a leginkább megbecsülésre méltó és legértékesebb dolog, és ezek az emberek tulajdonképpen képesek voltak a legdrágább kincsüket felajánlani azért, hogy megerősítsék és tanúsítsák Isten emberiség iránti szeretetét. Egészen a haláluk napjáig nem tagadták meg Isten nevét, sem Isten munkáját, és arra használták életük utolsó pillanatait, hogy tanúságot tegyenek e tény létezése mellett – vajon nem ez a tanúságtétel legmagasabb rendű formája? Ez a legjobb módja a kötelesség végzésének; ezt jelenti az, hogy az ember eleget tesz a felelősségének. Ezek az emberek akkor sem fordítottak hátat a felelősségüknek, amikor a Sátán fenyegette és rettegésben tartotta őket – még akkor sem, amikor végül az életükkel fizettette meg velük az árat. Ez az, amikor az ember a lehető legjobban végzi a kötelességét. Hogy mit értek ez alatt? Azt, hogy ti is ugyanilyen módon tegyetek tanúságot Isten mellett és népszerűsítsétek az Ő evangéliumát? Nem feltétlenül kell így tenned, de azt meg kell értened, hogy ez a te felelősséged, hogy ha Isten úgy látja szükségesnek, úgy kell elfogadnod, mint amit kötelességed elvégezni” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az evangélium hirdetése az a kötelesség, amit minden hívő köteles jól végezni). Isten szavainak elolvasása után megértettem. Ha igazán látom az élet és a halál értékét, és megértem az élet értelmét, elkerülhetem, hogy a halálfélelem megkötözzön az üldözés és nyomorúság láttán, fenn tudom tartani a kötelességemet, és hajlandó leszek feláldozni az életemet, hogy szilárdan megálljak a bizonyságtételemben. A különböző korszakok szentjeire gondoltam, akik feláldozták az életüket, és a vérüket adták az Úr Jézus evangéliumának hirdetéséért. Számtalan ember halt mártírhalált Istenért. Egyeseket megköveztek, másokat lovak vonszoltak halálra. Életükkel fizettek, hogy erős és zengő bizonyságot tegyenek Isten mellett. Haláluknak volt értelme, mert az igazságosságért szenvedtek üldözést, és elnyerték Isten elismerését. Bár testük meghalt, lelkük nem veszett el. Egyes emberek, miután elfogták őket, elárulják Istent, és eladják testvéreiket a kínzástól való félelmükben, és szégyenteljes júdásokká válnak. Súlyosan megsértik Isten természetét, és elveszítik Isten üdvösségét. Még ha testük él is, olyanok, mint az élő halottak, végül a pokolra szállnak, hogy büntetést kapjanak, és ott örökké szenvedni fognak! Pontosan úgy, ahogy az Úr Jézus mondta: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt” (Máté 16:25). Ebben a pillanatban végre megértettem Isten szavai e versének jelentését. Korábban nem láttam tisztán a halál kérdését. Féltem attól, hogy a rendőrök elfognak és megölnek, azt gondolva, hogy ha meghalok, nem menekülhetek meg. Most rájöttem, hogy a test halála nem valódi halál, és bár a test meghalhat, a lélek Istennel van. Azt az embert, aki képes meghalni az igazságosságért az üldözés közepette, Isten elismeri, és megemlékezik róla. Most, hogy a testvérek veszélyben voltak, ebben a kritikus pillanatban nem törődhettem tovább a saját biztonságommal. Gyorsan ki kellett találnom a módját, hogyan értesítsem a testvéreket, hogy költözzenek át. Még ha végül el is fognak a rendőrök és halálra kínoznak, az ilyen halálnak lenne értelme. Ennek felismerése után nyugodtnak és felszabadultnak éreztem magam. Aznap éjjel elmentem abba a vendéglátó otthonba, ahol korábban Hszin Ji lakott, és útközben folyamatosan imádkoztam Istenhez. Amikor elhaladtam a nagy felbontású térfigyelő kamera alatt, megint kicsit félni kezdtem, ezért kerülőúton, egy félreeső hátsó sikátoron keresztül mentem. Amikor az épület lépcsőházához értem, újra ideges lettem, és nagyon aggódtam, hogy rendőrök ólálkodhatnak és figyelhetnek ott. Folyamatosan Istenhez kiáltottam a szívemben. Eszembe jutottak Isten ezen szavai: „A világegyetem minden dolga között nincs semmi, amiben ne az Enyém lenne az utolsó szó. Létezik bármi is, ami nem az Én kezemben van?” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten szavai az egész világegyetemhez, 1. fejezet). Isten szavai hitet adtak nekem, és már nem féltem annyira. Végül minden testvér sikeresen átköltözött, és aggódó szívem végre megnyugodott.

Később elolvastam Isten szavainak egy szakaszát, amely segített megérteni annak jelentőségét, hogy Isten felhasználja a nagy vörös sárkányt a saját szolgálatában. Isten azt mondja: „Azok, akik igazán követik Istent, képesek kiállni azt, hogy a munkájukat próbára teszik, míg azok, akik nem őszintén követik Istent, képtelenek kiállni Isten bármely próbatételét. Őket előbb vagy utóbb kizárják, miközben a győztesek megmaradnak a királyságban. Azt, hogy az ember valóban keresi-e Istent, csak a munkájának próbára tétele, vagyis Isten próbatételei határozhatják meg, és nincs semmi köze ahhoz, amire maga az ember következtet. Isten egyetlen személyt sem utasít el könnyelműen; minden, amit Ő tesz, képes teljesen meggyőzni az embert. Ő semmi olyat nem tesz, ami láthatatlan az ember számára, sem olyan munkát nem végez, amely ne tudná meggyőzni az embert. Hogy az ember hite igaz vagy sem, azt a tények bizonyítják, és nem határozhatja meg ember. Az, hogy »búzából nem lesz konkoly, és konkolyból nem lehet búzát csinálni«, kétségtelen. Mindazok, akik őszintén szeretik Istent, végül meg fognak maradni a királyságban, és Isten nem fog rosszul bánni senkivel, aki igazán szereti Őt” (Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Isten munkája és az ember gyakorlata). Isten megengedi a nagy vörös sárkánynak, hogy üldözze és elfogja a keresztényeket, hogy a nagy vörös sárkány szolgálatát felhasználva próbára tegye a munkánkat, és meglássa, van-e bennünk őszinte hit és hűség Iránta. Ez próbatétel minden istenhívő számára. Egyeseknek gyávaságuk miatt nincs bátorságuk folytatni az Istenbe vetett hitüket, mások elrejtőznek az elfogatástól való félelmükben, és nincs bátorságuk végezni a kötelességüket, megint mások pedig, mivel nem bírják a kínzást az elfogatásuk után, elárulják Istent, és júdásokká válnak. Ezek az emberek a konkoly és az álhívők, akiket Isten munkája tárt fel, és végül kivettetnek. Azonban vannak olyanok, akik bármilyen súlyos is a helyzet, képesek kitartani a kötelességükben, és megvédeni a gyülekezet munkáját, és még ha el is fogják és megkínozzák őket, inkább börtönbe mennek, mintsem júdásokká váljanak. Ők zengő bizonyságot tesznek Isten mellett. Ők azok az emberek, akik igazán hisznek Istenben, és hűségesek Hozzá. A nagy vörös sárkány szolgálata által az igaz és hamis hívők, valamint a gyülekezetben lévő búza és konkoly mind feltárulnak. Az emberek tudtukon kívül a fajtájuk szerint osztályozódnak. Isten munkája olyan bölcs! Ugyanakkor a KKP általi letartóztatások és üldözés révén láttam meg, milyen kicsi a hitem. Általában, amikor nem voltam veszélyes helyzetben, úgy imádkoztam Isten előtt, hogy hajlandó vagyok mindent elhagyni, feláldozni magam Érte, és viszonozni a szeretetét. De amikor veszéllyel szembesültem, csak magamra gondoltam, és a kritikus pillanatokban figyelmen kívül hagytam a testvéreim és az Isten szavait tartalmazó könyvek biztonságát. Vajon nem csaptam be Istent? Ha ezek a tények nem tárnak föl, és Isten szavai nem ítélnek és fenyítenek meg, nem ismertem volna meg az önző és aljas sátáni beállítottságomat, még mindig azt hittem volna magamról, hogy képes vagyok elhagyni a családomat és a karrieremet, hűséges vagyok Istenhez, biztosan kiérdemlem az elismerését, és még mindig azt hittem volna, hogy ha Isten munkája befejeződik, megmenekülök, és belépek a mennyek országába. Igazán szánalmas volt, hogy nem ismertem magam!

Ebben az időszakban a nagy vörös sárkány által végrehajtott üldözés és letartóztatások feltárták a romlottságomat. Láttam, hogy híján vagyok az igazságvalóságoknak, és hogy ez nagyon veszélyes, és ez arra is ösztönzött, hogy törekedjek az igazságra és törekedjek felfelé, hogy kiállhassam a próbákat, amikor a jövőben még kedvezőtlenebb helyzetekkel szembesülök, és végül legyőzzem a Sátánt, és bizonyságot tegyek Isten mellett. E helyzetek megtapasztalása nagyon hasznos volt az életem számára. Ez Isten üdvössége volt a számomra! Miután ezen keresztülmentem, a szívem megtelt hálával Isten iránt. Isten szavainak útmutatása által nyertem némi megértést Isten hatalmáról, mindenhatóságáról és szuverenitásáról, ami megerősítette a hitemet. Hála Istennek!