69. „Nevelj gyermekeket, hogy gondoskodjanak rólad idős korodban” – helyes ez a nézet?
Gyerekkoromban gyakran hallottam ezt apámtól: „A nagybátyád nem teljesíti gyermeki kötelességét, és nem támogatja a nagyapádat. Anyáddal mi gondoskodtunk nagyapádról. Azért nevelünk gyereket, hogy gondoskodjon rólunk idős korunkban. A jövőben neked kell gondoskodnod rólunk, és elkísérned minket életünk végéig!” Amikor felnőttem, halálukig gondoskodtam a szüleimről. Én is reméltem, hogy a lányom képes lesz gondoskodni rólam idős koromban. Amint a lányom megtanult beszélni, megkérdeztem tőle: „Kire költöd majd a pénzedet, ha nagy leszel?” A lányom azt felelte: „Ha nagy leszek, rengeteg pénzt keresek majd, és anyura meg apura költöm.” Boldogan mondtam: „Drága lányom, nem hiába nevelt fel az anyád!” A lányom nagyon okos. Bármit gyorsan megtanul, és a vizsgákon mindig a legjobbak között szerepel. Nagyon boldog voltam, és azt gondoltam magamban: „A lányom olyan okos, biztosan fényes jövő vár rá. Még ha nincs is pénzem, támogatnom kell a tanulmányait, hogy a főiskola elvégzése után jó munkát találjon. Akkor nem fog problémát jelenteni számára, hogy gondoskodjon rólunk idős korunkban.”
2003 áprilisában letartóztattak Istenbe vetett hitem és az evangélium hirdetése miatt, és 25 napig fogva tartottak. Hogy elkerüljem az újabb rendőrségi letartóztatást, novemberben elhagytam az otthonomat, hogy máshol végezzem a kötelességeimet. Abban az időben nagyon őrlődtem: „A lányom hat hónap múlva felvételizik a főiskolára. Ha most elmegyek, az hatással lesz a lányom tanulmányaira? Ha ez befolyásolja a felvételijét és hátráltatja a jövőjét, vajon meggyűlöl majd? Megtagad majd engem mint anyját? Csak egy lányom van, és ha többé nem akar az anyjának tekinteni, kire támaszkodhatok majd öregkoromban? De ha nem megyek el, és újra letartóztatnak, a lányomat is biztosan belekeverik, és a jövője teljesen tönkremegy. Engem is elítélnek majd, és akkor nem tudom végezni a kötelességeimet.” Hosszas gondolkodás után mégis úgy döntöttem, hogy elhagyom az otthonomat. Mivel a rendőrség folyamatosan keresett, nem mertem hazamenni.
Ahogy öregedtem, az energiám és a fizikai erőm kezdett megcsappanni, és a vérnyomásom is kissé magas volt. A látásom homályossá vált, fülzúgásom lett, és romlott a hallásom. A szívem is hevesen vert, valahányszor fizikai munkát végeztem, ezért le kellett feküdnöm pihenni egy kicsit. Azt gondoltam magamban: „Megöregedtem? Ki fog gondoskodni rólam idős koromban?” Ekkor nagyon hiányzott a lányom, és arra gondoltam: „Még mindig arra számítok, hogy rá támaszkodhatok öregkoromban!” 2021-ben visszamentem a nővéremékhez hirdetni az evangéliumot, és megtudtam, hogy a lányom az otthonunktól távol dolgozik, és nagyon gondoskodó a nagynénjeivel. Azt gondoltam, hogy akkor velem is biztosan jól bánik majd, és alig vártam, hogy egyszer láthassam a lányomat. A következő év augusztusának végén éppen az otthonomtól távol hirdettem az evangéliumot, amikor a nővérem azt írta, hogy a lányom hazajött néhány napra. Még aznap éjjel visszasiettem a nővéremékhez, de a lányom nem akart látni. Szörnyen éreztem magam, de megértettem a lányom érzéseit. Végtére is tizenhét évig nem gondoskodtam róla, így természetes volt, hogy dühös. Később, amikor megláttam a lányomat, annyira boldog voltam, hogy meg akartam ölelni, de ő távol ült le tőlem, és a szívemet átjárta a csalódottság hidege. Egy idő után azt mondtam neki: „Egész végig aggódtam érted ezek alatt az évek alatt. Féltem, hogy a rendőrség letartóztat, és téged is belekevernek, ezért nem mertem hazajönni. Sokat szenvedtél ezekben az években.” Ő keserűen felelte: „Nem szenvedtem. Már felnőtt vagyok. Nem szenvedek!” Miután ezt mondta, elfordította a fejét, és kevesebb mint fél óra után távozott. Nagyon csalódott voltam: „Olyan keményen dolgoztam, hogy felneveljelek, és jól gondoskodtam rólad. Miután iskolába mentél, hogy segítsek neked szakmát tanulni és jó jövőd legyen, a családunk utolsó háromezer jüanját arra költöttem, hogy vegyek neked egy szintetizátort. Annyi szívem vérét áldoztam érted, és most megtagadsz engem? Tényleg hiába neveltelek fel!” Azt gondoltam: „A kínai kommunista kormány törölte a személyazonosságomat, a férjem elvált tőlem, a lányom pedig megtagadott. Most hatvanéves vagyok, és az egészségem évről évre romlik. Mit csináljak, ha megöregszem? Ki fog ápolni, ha beteg leszek? Ki fog gondoskodni rólam idős koromban, és ki kísér el az utolsó utamon?” Éjszaka az ágyban feküdtem, forgolódtam, és nem tudtam aludni. Amikor arra gondoltam, hogy a lányom még „anyának” sem szólított, rájöttem, hogy nincs remény arra, hogy öregkoromban az ő gondoskodására támaszkodjak. Olyan nyomorultul éreztem magam, mintha a szívemet összezúzták volna. Azokban a napokban szörnyű kábulatban voltam, nem volt motivációm a kötelességem végzésére, és csak gépiesen tettem a dolgomat, amikor az evangéliumot hirdettem.
2023 februárjában hallottam, hogy Szun Csing nővér megbetegedett, de a férje nagyon gondosan és figyelmesen ápolta. Azt gondoltam magamban: „Amikor a nővér beteg, a férje gondoskodik róla. Mi lesz velem, ha én betegszem meg? A lányom megtagadott, és ha végül mozgásképtelenné válok, olyan kínos lenne, ha a gyülekezeti nővérek ápolnának. Nem lehetek a testvérek terhére! Ráadásul egyedül élek, így ha történne velem valami, senki sem tudna róla. Mi van, ha nem jutok el időben kórházba, és végül otthon halok meg?” Nem tehettem mást, mint hogy aggódtam és idegeskedtem amiatt, hogy senki sem fog gondoskodni rólam idős koromban, és senki sem kísér el az utolsó utamon. Egy nap, a lelki csendességem során olvastam Isten szavait, és némi megértést nyertem az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „Szülőként vajon hiba egy kis reményt fűzni a gyermekeidhez, abban reménykedve, hogy kötelességtudóak lesznek veled szemben, és képesek lesznek támogatni téged, amikor felnőnek? Ez nem hiba, és nem túl nagy kérés. Akkor mi itt a probléma? Ez az asszony folyton a gyermekeire akart támaszkodni, hogy jó élete legyen, hogy rájuk hagyatkozzon élete második felében, és mindig azt várta, hogy örömét lelje bennük. Milyen téves nézet játszik itt szerepet? Miért volt ez az elképzelése? Mi volt a forrása ennek a nézetének, amelyet vallott? Az emberek mindig túlzó reményeket táplálnak egy bizonyos életmód és egy bizonyos életszínvonal iránt. Vagyis mielőtt az emberek tudnák, hogyan rendelte el Isten előre az életüket, vagy mi a sorsuk, már megtervezik az életszínvonalukat: boldognak kell lenniük, békét és örömöt kell tapasztalniuk egész életükben, gazdagnak és kiemelkedő rangúnak kell lenniük, és kell, hogy legyenek olyan embereik, akik segíthetnek nekik, és akikre támaszkodhatnak. Már megtervezték saját életútjukat, életcéljaikat, életük célvonalát és minden más efféle dolgot. [...] Tekintve, hogy folyamatosan megvolt benne ez a kívánság és megvoltak benne ezek a tervek, ott volt Isten a szívében? (Nem.) Tehát, bizonyos értelemben, mi okozta a fájdalmat, amely a sok küzdelméből fakadt? (A kívánsága okozta.) Ez igaz. És hogyan alakult ki a kívánsága? (Úgy, hogy nem hitt Isten szuverenitásában, sem az Ő vezényléseiben és elrendezéseiben.) Így van. Nem értette, hogyan alakul az emberek sorsa, és azt sem értette, hogyan működik Isten szuverenitása. Ez a probléma gyökere” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (2)). Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Csak alig múltam negyven, amikor elhagytam az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet, és mivel akkoriban fiatal és erős voltam, nem gondoltam arra, hogy mit fogok csinálni, ha megöregszem. Most, hogy idősebb vagyok, az egészségem évről évre romlik, és számos aggodalom tört fel bennem a jövővel kapcsolatban. Aggódtam, hogy ha megbetegszem, és nem tudom ellátni magam, nem lesz senki, aki gondoskodna rólam – mihez kezdek akkor? A személyazonosságomat törölték az évek során, amíg távol voltam otthonról, a férjem pedig elvált tőlem. Eredetileg azt hittem, hogy mivel a lányom nagyon gondoskodó volt a nagynénjeivel, velem is biztosan kedves lesz. De nem számítottam arra, hogy a lányom megtagad, és hogy semmi remény nem marad arra, hogy gondoskodjon rólam idős koromban. Láttam, hogy nem számíthatok a lányomra, és ezért aggódtam, hogy senki sem lesz, aki gondoskodjon rólam, ha a jövőben megbetegszem, és hogy otthon halok meg, és senki sem fogja észrevenni. Különösen, amikor hallottam, hogy Szun Csing beteg, és a férje gondoskodik róla, még magányosabbnak és szánalmasabbnak éreztem magam, és amikor arra gondoltam, hogy a jövőben senkire sem támaszkodhatok az életemben, szomorúnak és nyomorultnak éreztem magam. Azt mondtam, hogy Isten gyakorol szuverenitást minden felett, de valójában nem volt semmilyen megértésem Isten szuverenitásáról, és nem volt hely Isten számára a szívemben. Mindig azon gondolkodtam, hogyan biztosítsak kiutat magamnak, és még a lányomat is a támaszomnak tekintettem. Nem volt hitem Istenben. Ez az állapot nagyon veszélyes lenne, ha nem oldanám meg.
Később elgondolkodtam: „Miért törődöm annyira azzal, hogy van-e valaki, aki gondoskodik rólam idős koromban, és ott van, amikor meghalok? Mi a probléma?” Isten szavait olvastam: „Egyesek ragaszkodnak egy rothadt és elavult elképzeléshez, azt mondván: »Valójában nem számít, hogy az embereknek vannak-e gyermekeik, akik gyermeki tisztelettel viseltetnek irántuk és gondoskodnak róluk idős korukban, de legalább amikor meghalnak, kell lennie valakinek, aki megkezdi a gyászszertartást, hogy az mások szemében tisztességesnek tűnjön. Különben, ha otthon halnak meg és senki nem veszi észre, az emberek gúnyolódni fognak, és az túl szánalmas lenne!« És akkor mi van, ha senki nem tudja? Amikor az ember meghal, többé már nem tud semmit. Amikor a teste meghal, a lelke azonnal elhagyja azt. Nem számít, hol van a test, vagy hogy néz ki a halál után, nem halott amúgy is? Még ha koporsóban hordozzák is egy nagyszabású temetésen, a test akkor is el fog rothadni, amikor már a földben van, ugye? Az emberek így gondolkodnak: »Dicsőséges dolog, ha melletted vannak a gyermekek, hogy koporsóba helyezzenek, hogy temetési ruhákba öltöztessenek, kisminkeljenek, és rendezzenek egy nagyszabású temetést. Ha úgy halsz meg, hogy senki nem rendez neked temetést és nem búcsúztat el megfelelően, az olyan, mintha nem lenne megfelelő lezárása az egész életednek.« Helyes ez az elgondolás? (Nem, nem az.) Manapság a fiatalok nem figyelnek oda túlzottan ezekre a dolgokra, de eldugott helyeken és kevés belátással rendelkező idősebbek között még mindig vannak olyanok, akik úgy hiszik, hogy a gyermekeknek gondoskodniuk kell a szüleikről idős korukban, és meg kell adniuk nekik a végtisztességet, amikor elhunynak. Ez a gondolat és nézőpont mélyen beágyazódott a szívükbe, és bárhogyan is beszélsz az igazságról, nem fogadják el – mi ennek a végső következménye? A következmény az, hogy ez súlyosan árt nekik. Ez a daganat régóta el van rejtve bennük, és meg fogja mérgezni őket. Amikor kiássák és eltávolítják, többé nem mérgezi meg őket, és szabad lesz az életük. Minden helytelen cselekedetet abszurd gondolatok és nézőpontok vezetnek. Például vannak emberek, akik félnek attól, hogy megrohadnak a házukban, miután meghalnak, ezért mindig azt gondolják: »Fel kell nevelnem egy fiút. Amikor a fiam felnő, nem engedhetem túl messzire. Mi van, ha nincs mellettem, amikor meghalok? Ha nincs senki, aki gondoskodjon rólam idős koromban, vagy megadja a végtisztességet, amikor elhunyok, az életem egyik legnagyobb megbánása lenne! Ha lenne valaki, aki megtenné ezt értem, akkor nem lenne hiábavaló az életem. Tökéletes élet lenne. Bármi történjék is, nem lehetek gúny tárgya.« Hát nem rothadt gondolkodásmód ez? (De igen, az.) Áporodott és elfajzott, túl nagy fontosságot tulajdonít a fizikai testnek! A fizikai test valójában értéktelen: a születés, az időskor, a betegség és a halál megtapasztalása után semmi nem marad belőle. Csak akkor élhetsz örökké, ha még az életed során elnyerted az igazságot, és elérted az üdvösséget. Ha nem nyerted el az igazságot, akkor, amikor a tested meghal és elenyészik, nem marad semmi; nem számít, hogy a gyermekeid mennyire viseltetnek irántad gyermeki tisztelettel, nem leszel képes élvezni azt. Amikor valaki meghal, és a gyermekei koporsóba temetik, vajon érezhet bármit is az az öreg test? Képes bármit is érzékelni? (Nem, nem képes.) Egyáltalán nincs semmilyen érzékelése. Az életben azonban az emberek nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a kérdésnek, sokat követelnek meg a gyermekeiktől abban a tekintetben, hogy megfelelően el tudják-e búcsúztatni őket, amikor meghalnak – ami ostobaság, nem igaz? [...] ha te az igazságra törekszel, szülőként először is el kell engedned a hagyományos, rothadt és degenerált gondolatokat és álláspontokat azzal kapcsolatban, hogy a gyermekek gyermeki tisztelettel viseltetnek-e irántad, törődnek-e veled öreg korodban, és megfelelően elbúcsúztatnak-e, amikor meghalsz, és helyesen kell megközelítened ezt a kérdést. Ha a gyermekeid igazán gyermeki tisztelettel viseltetnek irántad, akkor fogadd azt megfelelően. Ha azonban a gyermekeidnek nem adottak a körülményei vagy nincs energiájuk ahhoz, hogy gyermeki tisztelettel legyenek irántad, illetve nem terveznek gyermeki tisztelettel lenni irántad, és nem tudnak melletted állva gondoskodni rólad idős korodban vagy megfelelően elbúcsúztatni, amikor meghalsz, akkor nincs szükség rá, hogy ezt megköveteld, vagy szomorú legyél. Minden Isten kezében van. A születésnek megvan az ideje, a halálnak megvan a helye, és Isten elrendelte, hogy az emberek hol születnek és hol halnak meg” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Amit Isten szava leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Mindig aggódtam, hogy senki sem gondoskodik majd rólam, amikor megöregszem, és hogy senki sem lesz mellettem, amikor elhunyok, és hogy mi történik, ha meghalok, és senki sem jön rá, a testem pedig otthon rothad el. Amikor erre gondoltam, negatívvá és gyengévé váltam, és gyötrelemben és szorongásban éltem. Valójában a születésem idejét, a halálom idejét és a halálom helyét Isten mind eleve elrendelte. Az, hogy a lányom mellettem tud-e lenni az utolsó napjaimban, Isten szuverenitásától és elrendezésétől függ. Aggodalomban és gyötrelemben éltem, mert túlságosan dédelgettem a hús-vér testemet, és nem láttam át, mit is jelent valójában a hús-vér test halála. Isten azt mondja: „A fizikai test valójában értéktelen: a születés, az időskor, a betegség és a halál megtapasztalása után semmi nem marad belőle.” Amikor a hús-vér test meghal, nincs tudata. Még ha valaki el is kísér az utolsó utadon, és koporsóban temet el, a tested nem fog akkor is elrothadni? Mit számít, ha a gyermekeid ott vannak, hogy elkísérjenek a sírhoz? Tudnál róla? Én mégis nagyon fontosnak tartottam ezt a dolgot. Hát nem volt ez túl nagy ostobaság? Valójában, ha az emberek nem nyerik el az igazságot, akkor még ha nagyszabású temetésük is van, a lelkük nem menekülhet meg, sőt a pokolra jutnak. Isten azt mondja: „Csak akkor élhetsz örökké, ha még az életed során elnyerted az igazságot, és elérted az üdvösséget.” Csak az igazság elnyerése, sátáni romlott beállítottságunk levetése és a teremtett lény kötelességeinek megfelelő végzése által nyerhetünk örök életet és kaphatunk üdvösséget, hogy Isten egy csodálatos rendeltetési helyre vigyen minket.
Elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, és némi megértést nyertem Isten szuverenitásáról. A gyötrelmem és a szorongásom is enyhült valamelyest. Mindenható Isten azt mondja: „Hogy mekkora kötelék van a szülők és gyermekeik között, mennyit kaphatnak vissza a gyermekeiktől, hogy támaszkodhatnak-e a gyermekeikre, hogy gondoskodjanak róluk idős korukban – egyszerűen szólva, ezt mind Isten rendelte el eleve és előre. Nem úgy van, hogy minden pontosan úgy alakul, ahogy az emberek a fejükben kívánják. Természetesen mindenki nagyon szépen képzeli el a dolgokat, és valamilyen hasznot akar húzni a gyermekeiből. De miért nem gondoltál soha arra, hogy ez meg van-e írva a sorsodban? Hogy meddig tart a kötelék közted és a gyermekeid között, az döntő fontosságú. Hogy minden munka, amit ebben az életben végzel, kapcsolatban lesz-e a gyermekeiddel, hogy a gyermekeid ott lesznek-e az érintettek között, amikor jelentős eseményt élsz át – mindez Isten előre elrendelésétől függ. Isten előre elrendelése nélkül bármilyen keményen dolgozol, nem lesz haszna. Amikor felnevelted a gyermekeidet felnőtté, a felelősséged teljesült, és a gyermekeid természetes módon távoznak majd abban az időben, amikor távozniuk kell. Ez olyasmi, amit az embereknek át kell látniuk. Ha nem látod át ezt a dolgot, mindig személyes vágyaid lesznek, és mindig személyes követeléseid lesznek, és különféle gondolatokat és nézőpontokat fogadsz el céljaid elérése érdekében. Mi fog történni a végén? Csak a halálos ágyadon ébredsz majd fel, és rájössz, hogy sok ostoba dolgot tettél életedben, és hogy kizárólag elképzelések és képzelődések szerint cselekedtél, és túl ostoba és tudatlan voltál; ez egyszerűen nincs összhangban a valós helyzettel vagy Isten előre elrendeléseivel” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai nagyon világosak. Az, hogy a lányom teljesíti-e a gyermeki kötelességét, tud-e gondoskodni rólam idős koromban és velem lesz-e a végén, attól függ, hogy ez-e a sorsom vagy sem. Ha Isten nem rendelte el előre, hogy a lányom így tegyen, akkor bármilyen csodálatosak is az erről szóló képzelődéseim, mind hiábavaló lesz. Még ha a lányom meg is ígérte, hogy így tesz, mivel több ezer kilométerre dolgozik és él, lehet, hogy amúgy sem tud mellettem lenni, amikor megbetegszem és meghalok. Nem láttam át ezt, és nyomorúságban éltem, mert a lányom semmibe vett, és nem volt remény arra, hogy gondoskodjon rólam idős koromban, és velem legyen az utolsó pillanataimban. Csak bolonddá tettem magam, és ostobaságokra pazaroltam az időmet. Eszembe jutott, hogy volt egy idős asszony a szomszéd faluban. Amikor a nyolcvanas éveiben járt, már nem tudta ellátni magát, de a három fia közül egyik sem gondoskodott róla. Az idős asszony halálra éhezett, és senki sem volt ott, hogy elkísérje az utolsó útjára. Eszembe jutott egy idős nővér is, akinek a lánya külföldre ment élni, és soha nem tért vissza. Most az idős nővér és a férje mindketten a hetvenes éveikben járnak. Valahányszor megbetegednek, az unokaöccsük viszi őket kocsival a kórházba vizsgálatra, és még mindig elég jó életet élnek. Minden ember élete Isten által eleve elrendelt és elrendezett. Mindent, ami velem kapcsolatos, Istenre kell bíznom, és alá kell vetnem magam az Ő vezénylésének. Nem szabad többé az öregkorom miatt aggódnom.
Folytattam a keresést, és még többet olvastam Isten szavaiból: „A gyermeknevelés emberi ösztön, és egyben az emberi lények felelőssége és kötelezettsége is. A szülőknek nem szabadna megkövetelniük gyermekeiktől, hogy gyermeki tisztelettel viseltessenek irántuk, és nem szabadna csak azért gyermeket vállalniuk, hogy legyen, aki eltartja őket idős korukban. Az emberek célja a gyermekneveléssel önmagában helytelen, így amikor a gyermekeik nincsenek gyermeki tisztelettel irántuk, olyan nevetséges dolgokat mondanak, mint például: »Bármit is teszel, ne nevelj gyereket.« Mivel a cél tisztátalan, az általuk kialakított gondolatok és nézőpontok is helytelenek. Tehát nem kellene ezeket helyreigazítani és elengedni? (De igen.) Hogyan kellene helyreigazítani és elengedni őket? Milyen a tiszta cél? Milyen a helyes gondolat és nézőpont? Más szóval, mi a helyes módja a gyermekekkel való kapcsolat kezelésének? Először is, a gyermeknevelés a te saját választásod: Te hoztad őket önszántadból a világra és nevelted fel őket, ők pedig passzívak voltak a megszületésben. Azon a felelősségen kívül, amelyet Isten adott az embereknek az utódnemzésre, és Isten elrendelésén kívül, ami azokat illeti, akik szülők, az ő szubjektív okuk és kiindulópontjuk az, hogy hajlandóak világra hozni gyermekeiket. Mivel hajlandó vagy gyermekeket szülni, fel kell nevelned őket felnőtté, képessé téve őket arra, hogy önállóan éljenek. Már sokat nyertél és sokat profitáltál a felnevelésükből. Először is, élvezted a gyermekeiddel való együttélés örömteli idejét, és élvezted a felnevelésük folyamatát is. Bár ennek a folyamatnak megvoltak az örömei és nehézségei, gyakrabban tapasztaltad meg a boldogságot, hogy a gyermekeiddel vagy, ők pedig ott vannak melletted. Ez az élet megtapasztalásának folyamata is. Élvezted ezeket a dolgokat, és már sokat kaptál a gyermekeidtől, nem igaz? A gyermekek boldogságot és társaságot hoznak szüleiknek, a szülők pedig a megfizetett ár, valamint a gyermekeik felnevelésére fordított idő és energia révén láthatják, ahogy ezek a kis életek fokozatosan felnőtté válnak. A semmit sem tudó, tudatlan kis életekként indulva gyermekeik fokozatosan megtanulnak gondolkodni, megtanulnak beszélni, megszerzik a mondatalkotás képességét, a különféle ismeretek megtanulására és megkülönböztetésére való képességet, valamint a képességet arra, hogy beszélgessenek és kommunikáljanak velük, és egyenlő álláspontról szemléljék a dolgokat. A szülők számára ezen a folyamaton keresztülmenni a legboldogabb dolog, és nem helyettesíthető semmilyen más eseménnyel vagy személlyel. A szülők már sok élvezetet és megértést nyertek gyermekeiktől a felnevelésük folyamata során, ami nagy vigasz és nyereség számukra. Ami azt illeti, hogy a gyermekeid gyermeki tisztelettel fognak-e viseltetni irántad, hogy támaszkodhatsz-e rájuk bármiben, és mit kaphatsz tőlük, ezek a dolgok attól függenek, hogy a sorsotok szerint együtt éltek-e, ez pedig Isten előre elrendelésén múlik. Másrészt az, hogy milyen környezetben élnek a gyermekeid, az életkörülményeik, az, hogy megvannak-e a feltételeik ahhoz, hogy gondoskodjanak rólad, anyagilag jómódúak-e, és tudnak-e neked anyagi élvezetet és segítséget nyújtani, szintén Isten előre elrendelésétől függ. Sőt, szülőként az, hogy élvezheted-e az anyagi dolgokat, a pénzt vagy az érzelmi vigaszt, amit a gyermekeid adnak neked, szintén Isten előre elrendelésétől függ” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). „Egyelőre tegyük félre azt, hogy a gyermekek szemszögéből beszéljünk, helyette egyedül a szülők látószögéből szóljunk. A szülőknek nem szabadna megkövetelniük, hogy a gyerekeik gyermeki tisztelettel viseltessenek irántuk, valamint gondot viseljenek róluk és támogassák őket a kései éveikben – erre nincs szükség. Egyrészt a szülőknek így kell hozzáállniuk a gyerekeikhez, másrészt pedig ilyen méltósága kell legyen a szülőknek. Természetesen van egy fontosabb szempont is: az az alapelv, amely szerint azoknak a teremtett lényeknek, akik szülők, bánniuk kell a gyermekeikkel. Ha a gyermekeid viseltetnek gyermeki tisztelettel irántad és hajlandóak gondot viselni rólad, akkor nem kell elutasítanod őket; ha nem hajlandóak úgy tenni, akkor nem kell egész nap sóhajtoznod és morgolódnod, kényelmetlenül és megbántva érezned magad a szívedben, vagy neheztelned a gyermekeidre. Felelősséget kell vállalnod és viselned kell a terhet a saját életedért és túlélésedért mindaddig, amíg képes vagy rá, és nem szabadna ezt másokra hárítanod, legkevésbé a gyermekeidre. Aktívan és helyesen kell szembenézned egy olyan élettel, amelyben nincs melletted a gyermekeid társasága vagy segítsége, és még ha távol is vagy a gyermekeidtől, akkor is képesnek kell lenned egyedül szembenézni mindazzal, amit az élet hoz” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai nagyon világosak. A szülők számára emberi ösztön, valamint felelősség és kötelesség a gyermekek felnevelése. A szülők választják, hogy gyermeket szülnek, és függetlenül attól, hogy mennyi szenvedéssel jár, vagy mekkora árat fizetnek a felnevelésükért, ez egyszerűen olyasmi, amit meg kell tenniük. Engem azonban befolyásolt az a hagyományos elképzelés, hogy „nevelj gyermekeket, hogy gondoskodjanak rólad idős korodban”, és követeltem, hogy a lányom gondoskodjon rólam öregkoromban, és velem legyen, amikor meghalok. Tökéletesen természetesnek és indokoltnak tartottam, hogy mivel gyerekkorában neveltem őt, gondoskodnia kell rólam, amikor megöregszem. Ez a nézet nincs összhangban az igazsággal. A lányom felnevelése a felelősségem és kötelességem volt. Egyszerűen ezt kellett tennem. Azonban a lányom felneveléséért fizetett árat alkualapként használtam fel arra, hogy rávegyem: gondoskodjon rólam idős koromban. Amikor vágyaim nem teljesültek, dühös és zaklatott lettem. Tényleg túl önző és aljas voltam! Valójában, bár anya és lánya vagyunk, Isten előtt mindketten teremtett lények vagyunk, és egyenlő státusszal rendelkezünk. A lányom nem a rabszolgám, és észszerűtlen volt tőle azt kérni, hogy gondoskodjon rólam idős koromban. Már megkaptam azt, ami a lányom felneveléséből megilletett. Onnantól kezdve, hogy a lányom megszületett, odáig, hogy anyának és apának tudott szólítani minket, majd egészen felnőtté válásáig sok örömöt hozott a családunknak. A lányom felnevelésének folyamata során a gondolkodásom érettebbé vált, és sok élettapasztalatot szereztem. Ezek egy gyermek nevelésének jutalmai. Nem lehetek dühös, ha a lányom nem akar gondoskodni rólam a jövőben. Olyan mértékben kell felelősséget vállalnom a saját életemért, amennyire csak tudok, és nem a lányomra támaszkodnom, hanem alávetnem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Amikor ezt megértettem, sokkal megkönnyebbültebbnek éreztem magam.
Később olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, amely megvilágosította a szívemet, és utat mutatott, amelyet követhetek. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor a legnagyobb szenvedést és szomorúságot érzed, ki tudja igazán megvigasztalni a szívedet? Ki tudja igazán megoldani a nehézségeidet? (Isten.) Csak Isten tudja igazán megoldani az emberek nehézségeit. Ha beteg vagy, és a gyermekeid melletted vannak, kiszolgálnak és gondoznak, akkor egészen boldognak érzed magad, de idővel a gyermekeid megelégelik ezt, és egyikük sem lesz hajlandó téged kiszolgálni. Ilyenkor igazán magányosnak fogod érezni magad! Azt gondolod, hogy most nincs társ, aki melletted volna, de tényleg ez a helyzet? Valójában nem, hiszen Isten mindig melletted van! Isten nem hagyja el az embereket. Ő az, akire mindig számíthatnak, akiben mindig menedéket találnak, és Ő az egyetlen bizalmasuk. Tehát függetlenül attól, hogy milyen nehézségek és szenvedések érnek, és függetlenül a dolgoktól, amelyek sérelmeket okoznak, vagy amelyek negatívvá és gyengévé tesznek, azonnal Isten elé kell járulnod és imádkoznod kell, és az Ő szavai vigaszt fognak nyújtani számodra, megoldják majd a nehézségeidet és a különféle problémáidat. Egy ilyen környezetben a magányosságod lesz az alapfeltétele annak, hogy megtapasztald Isten szavait és elnyerd az igazságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten mindenkor az emberiség támasza. Amikor fájdalmat élünk át, gyengék vagyunk, vagy nehézségekkel és megpróbáltatásokkal találkozunk, Isten az, aki mindig velünk van. Isten szavakat használ, hogy megvilágosítson és vezessen minket, megoldja a problémáinkat, és segítsen átvészelni a nehéz időket. Fiatal korom óta szédüléssel küzdöttem, és ez a betegség több mint 30 éven át gyötört. Valahányszor rosszul lettem, két napig feküdnöm kellett. Még ha a lányom teljesítette is volna gyermeki kötelességét, csak étellel és itallal tudott volna segíteni nekem; nem lett volna képes megszüntetni a fájdalmamat, és még kevésbé lett volna képes helyettem szenvedni. Miután elkezdtem hinni Istenben, a betegségem anélkül gyógyult meg, hogy észrevettem volna, és többé nem gyötört a kór. Isten volt az, aki elvette a betegségemet. Már majdnem 20 éve vagyok távol az otthonomtól, hogy végezzem a kötelességemet, és mindig jó egészségnek örvendtem. 2022-ben, amikor a járvány súlyos volt, és sokan megfertőződtek, én még akkor sem kaptam el a Covidot. Jelenleg nincs semmilyen súlyos betegségem, és bár időnként elkapok néhány hétköznapi betegséget, népi gyógymódokkal meggyógyulok. Megtapasztaltam, hogyan óvott meg Isten mindezen évek alatt, és hogy egyedül Isten az én támaszom. Amikor ezt megértettem, többé nem gyötrődtem és szorongtam amiatt, hogy nincs senki, aki gondoskodna rólam idős koromban, és elkísérne az utolsó utamon, a szívem pedig sokkal szabadabbá vált. Az evangélium hirdetésére szántam az életem, és fokozatosan elértem némi eredményt. Hála Istennek a vezetéséért!
