69. „Gyermeket nevelni, hogy idős korodban gondoskodjon rólad” – Helyes ez a nézet?

Gyerekkoromban gyakran hallottam ezt apámtól: „Az unokatestvérem nem teljesíti gyermeki kötelességét, és nem támogatja a nagyapádat. Anyáddal mi gondoskodtunk nagyapádról. Azért nevelünk gyereket, hogy gondoskodjon rólunk idős korunkban. A jövőben neked kell gondoskodnod rólunk, és elkísérned minket életünk végéig!” Amikor felnőttem, halálukig gondoskodtam a szüleimről. Én is reméltem, hogy a lányom képes lesz gondoskodni rólam idős koromban. Amint a lányom megtanult beszélni, megkérdeztem tőle: „Kire költöd majd a pénzedet, ha nagy leszel?” A lányom azt felelte: „Ha nagy leszek, rengeteg pénzt keresek majd, és anyura meg apura költöm.” Boldogan mondtam: „Drága lányom, nem hiába nevelt fel az anyád!” A lányom nagyon okos. Bármit gyorsan megtanul, és a vizsgákon mindig a legjobbak között szerepel. Nagyon boldog voltam, és azt gondoltam magamban: „A lányom olyan okos, biztosan fényes jövő vár rá. Még ha nincs is pénzem, támogatnom kell a tanulmányait, hogy a főiskola elvégzése után jó munkát találjon. Akkor nem fog problémát jelenteni számára, hogy gondoskodjon rólunk idős korunkban.”

2003 áprilisában letartóztattak Istenbe vetett hitem és az evangélium hirdetése miatt, és 25 napig fogva tartottak. Hogy elkerüljem az újabb rendőrségi letartóztatást, novemberben elhagytam az otthonomat, hogy máshol végezzem a kötelességeimet. Abban az időben nagyon őrlődtem: „A lányom hat hónap múlva felvételizik a főiskolára Ha most elmegyek, az hatással lesz a lányom tanulmányaira? Ha ez befolyásolja a felvételijét és hátráltatja a jövőjét, vajon meggyűlöl majd? Megtagad majd engem mint anyját? Csak egy lányom van, és ha többé nem akar az anyjának tekinteni, kire támaszkodhatok majd öregkoromban? De ha nem megyek el, és újra letartóztatnak, a lányomat is biztosan belekeverik, és a jövője teljesen tönkremegy. Engem is elítélnek majd, és akkor nem tudom végezni a kötelességeimet.” Hosszas gondolkodás után mégis úgy döntöttem, hogy elhagyom az otthonomat. Mivel a rendőrség folyamatosan keresett, nem mertem hazamenni.

Ahogy öregedtem, az energiám és a fizikai erőm kezdett megcsappanni, és a vérnyomásom is kissé magas volt. A látásom homályossá vált, fülzúgásom lett, és romlott a hallásom. A szívem is hevesen vert, valahányszor fizikai munkát végeztem, ezért le kellett feküdnöm pihenni egy kicsit. Azt gondoltam magamban: „Megöregedtem? Ki fog gondoskodni rólam idős koromban?” Ekkor nagyon hiányzott a lányom, és arra gondoltam: „Még mindig arra számítok, hogy rá támaszkodhatok öregkoromban!” 2021-ben visszamentem a nővéremékhez hirdetni az evangéliumot, és megtudtam, hogy a lányom az otthonunktól távol dolgozik, és nagyon gondoskodó a nagynénjeivel. Azt gondoltam, hogy akkor velem is biztosan jól bánik majd, és alig vártam, hogy egyszer láthassam a lányomat. A következő év augusztusának végén éppen az otthonomtól távol hirdettem az evangéliumot, amikor a nővérem azt írta, hogy a lányom hazajött néhány napra. Még aznap éjjel visszasiettem a nővéremékhez, de a lányom nem akart látni. Szörnyen éreztem magam, de megértettem a lányom érzéseit. Végtére is tizenhét évig nem gondoskodtam róla, így természetes volt, hogy dühös. Később, amikor megláttam a lányomat, annyira boldog voltam, hogy meg akartam ölelni, de ő távol ült le tőlem, és a szívemet átjárta a csalódottság hidege. Egy idő után azt mondtam neki: „Egész végig aggódtam érted ezek alatt az évek alatt. Féltem, hogy a rendőrség letartóztat, és téged is belekevernek, ezért nem mertem hazajönni. Sokat szenvedtél ezekben az években.” Ő keserűen felelte: „Nem szenvedtem. Már felnőtt vagyok. Nem szenvedek!” Miután ezt mondta, elfordította a fejét, és kevesebb mint fél óra után távozott. Nagyon csalódott voltam: „Olyan keményen dolgoztam, hogy felneveljelek, és jól gondoskodtam rólad. Miután iskolába mentél, hogy segítsek neked szakmát tanulni és jó jövőd legyen, a családunk utolsó háromezer jüanját arra költöttem, hogy vegyek neked egy szintetizátort. Annyi szívem vérét áldoztam érted, és most megtagadsz engem? Tényleg hiába neveltelek fel!” Azt gondoltam: „A kínai kommunista kormány törölte a lakcímemet, a férjem elvált tőlem, a lányom pedig megtagadott. Most hatvanéves vagyok, és az egészségem évről évre romlik. Mit csináljak, ha megöregszem? Ki fog ápolni, ha beteg leszek? Ki fog gondoskodni rólam idős koromban, és ki kísér el az utolsó utamon?” Éjszaka az ágyban feküdtem, forgolódtam, és nem tudtam aludni. Amikor arra gondoltam, hogy a lányom még „anyának” sem szólított, rájöttem, hogy nincs remény arra, hogy öregkoromban az ő gondoskodására támaszkodjak. Olyan nyomorultul éreztem magam, mintha a szívemet összezúzták volna. Azokban a napokban szörnyű kábulatban voltam, nem volt motivációm a kötelességem végzésére, és csak gépiesen tettem a dolgomat, amikor az evangéliumot hirdettem.

2023 februárjában hallottam, hogy Szun Csing nővér megbetegedett, de a férje nagyon gondosan és figyelmesen ápolta. Azt gondoltam magamban: „Amikor a nővérem beteg, a férje gondoskodik róla. Mi lesz velem, ha én betegszem meg? A lányom megtagadott, és ha végül mozgásképtelenné válok, olyan kínos lenne, ha a gyülekezeti nővérek ápolnának. Nem lehetek a testvérek terhére! Ráadásul egyedül élek, így ha történne velem valami, senki sem tudna róla. Mi van, ha nem jutok el időben kórházba, és végül otthon halok meg?” Nem tehettem mást, mint hogy aggódtam és idegeskedtem amiatt, hogy senki sem fog gondoskodni rólam idős koromban, és senki sem kísér el az utolsó utamon. Egy nap, a lelki csendességem során olvastam Isten szavait, és némi megértést nyertem az állapotomról. Mindenható Isten azt mondja: „Hiba vajon, ha szülőként a gyermekeidhez kötöd a reményeidet, azt remélve, hogy kötelességtudók lesznek irányodban és képesek lesznek támogatni, amikor majd felnőnek? Ez nem hiba, és nem túl nagy kérés. Akkor hát mi volt itt a probléma? Ez az asszony állandóan a gyermekeire támaszkodva akart jó életet élni, a gyermekeire támaszkodva akarta eltölteni az élete hátralévő részét, és mindig arra számított, hogy a gyermekeitől származó dolgokat élvezheti. Mi volt a hibás nézete, miközben ezt tette? Miért volt ez a gondolata? Miből fakadt ez a nézete? Az emberek mindig túlzó módon reménykednek egy bizonyos életformában és egy bizonyos életszínvonalban. Ez azt jelenti, hogy az emberek már azelőtt eltervezik, hogy milyennek kell lennie az életszínvonaluknak, hogy tudnák, miként rendelkezett Isten eleve az életük felől, vagy hogy mi a sorsuk, és e terv szerint boldognak kell lenniük, békességnek és örömnek kell lennie az életükben, gazdagoknak és jómódúaknak kell lenniük, valamint lenniük kell olyanoknak, akik segítik őket, és akikre támaszkodhatnak – az emberek már korábban eltervezték az életútjukat, az életcéljaikat, az életben való végső rendeltetési helyüket, és minden egyebet is. [...] Tekintve, hogy állandóan ez volt a kívánsága, és ezek voltak a tervei: vajon ott volt Isten a szívében? (Nem.) Akkor hát, bizonyos értelemben, mi volt az oka a küzdelmeiből eredő fájdalomnak? (A saját kívánsága okozta.) Pontosan így van. Hogyan alakult ki a kívánsága? (Úgy, hogy nem hitt Isten szuverenitásában, sem az Ő irányításában és rendeléseiben.) Így van. Nem értette, hogyan alakul az emberek sorsa, és azt sem értette, hogyan működik Isten szuverenitása. Ez a probléma gyökere” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Az ember csak elképzeléseinek feloldásával kerülhet az Istenbe vetett hit helyes kerékvágásába (2)). Amit Isten leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Csak alig múltam negyven, amikor elhagytam az otthonomat, hogy végezzem a kötelességemet, és mivel akkoriban fiatal és erős voltam, nem gondoltam arra, hogy mit fogok csinálni, ha megöregszem. Most, hogy idősebb vagyok, az egészségem évről évre romlik, és számos aggodalom tört fel bennem a jövővel kapcsolatban. Aggódtam, hogy ha megbetegszem, és nem tudom ellátni magam, nem lesz senki, aki gondoskodna rólam – mihez kezdek akkor? A lakcímemet törölték az évek során, amíg távol voltam otthonról, a férjem pedig elvált tőlem. Eredetileg azt hittem, hogy mivel a lányom nagyon gondoskodó volt a nagynénjeivel, velem is biztosan kedves lesz. De nem számítottam arra, hogy a lányom megtagad, és hogy semmi remény nem marad arra, hogy gondoskodjon rólam idős koromban. Láttam, hogy nem számíthatok a lányomra, és ezért aggódtam, hogy senki sem lesz, aki gondoskodjon rólam, ha a jövőben megbetegszem, és hogy otthon halok meg, és senki sem fogja észrevenni. Különösen, amikor hallottam, hogy Szun Csing beteg, és a férje gondoskodik róla, még magányosabbnak és szánalmasabbnak éreztem magam, és amikor arra gondoltam, hogy a jövőben senkire sem támaszkodhatok az életemben, szomorúnak és nyomorultnak éreztem magam. Azt mondtam, hogy Isten gyakorol szuverenitást minden felett, de valójában nem volt semmilyen megértésem Isten szuverenitásáról, és nem volt hely Isten számára a szívemben. Mindig azon gondolkodtam, hogyan biztosítsak kiutat magamnak, és még a lányomat is a támaszomnak tekintettem. Nem volt hitem Istenben. Ez az állapot nagyon veszélyes lenne, ha nem oldanám meg.

Később elgondolkodtam: „Miért törődöm annyira azzal, hogy van-e valaki, aki gondoskodik rólam idős koromban, és ott van, amikor meghalok? Mi a probléma?” Isten szavait olvastam: „Némelyek egy rothadt és elavult elképzeléshez ragaszkodva ezt mondják: »Nem számít, hogy az emberek azért vállalnak-e gyermekeket, hogy azok gyermeki hűséggel viseltessenek irántuk, és hogy a gyermekeik hűségesek-e, amíg a szüleik élnek, ám amikor meghalnak, akkor a gyermekeiknek koporsóban kell kivinniük őket. Ha nincsenek mellettük a gyermekeik, senki sem fogja tudni, amikor meghalnak, a testük pedig a házukban fog megrothadni.« Mi van akkor, ha senki sem fogja megtudni? Amikor meghalsz, halott vagy, és többé már nem vagy tudatában semminek. Amikor a tested meghal, a lelked azonnal elhagyja azt. Nem számít, hol van a test, vagy hogy néz ki a halál után, talán nem halott amúgy is? Még ha koporsóban hordozzák is egy nagyszabású temetésen, és a földbe temetik is, a test akkor is el fog rothadni, ugye? Az emberek így gondolkodnak: »Dicsőséges dolog, ha melletted vannak a gyermekek, hogy koporsóba helyezzenek, hogy temetési ruhákat öltsenek érted, kisminkeljék magukat és rendezzenek egy nagyszabású temetést. Ha úgy halsz meg, hogy senki nem rendez neked temetést vagy nem kísér el utolsó utadra, az olyan, mintha nem lenne megfelelő lezárása az egész életednek.« Helyes ez az elgondolás? (Nem, nem az.) Manapság a fiatalok nem fordítanak túl sok figyelmet az ilyen dolgokra, de még most is vannak olyanok, akik távolabbi területeken élnek, illetve csekély rálátással bíró idősebb emberek, akiknek a szívében mélyen gyökerezik az a gondolat és nézőpont, hogy a gyermekeknek gondot kell viselniük idős szüleikről, és el kell búcsúztatniuk őket. Bárhogy is beszélsz az igazságról, nem fogadják el azt – mi ennek a végső következménye? Az a következménye, hogy nagyon szenvednek. Ez a daganat már régóta ott rejtőzik bennük, és meg fogja mérgezni őket. Amikor kiássák és eltávolítják, többé már nem mérgezi őket, az életük pedig szabad lesz. Bármely rossz cselekedetet rossz gondolatok okoznak. Ha attól félnek, hogy meghalnak és a házukban rothadnak meg, akkor mindig így gondolkodnak majd: »Fel kell nevelnem egy fiút. Amikor a fiam felnő, nem hagyhatom, hogy nagyon messzire menjen. Mi lesz, ha nincs mellettem, amikor meghalok? Életem legnagyobb bánata lenne, ha nem lenne valaki, aki gondoskodik rólam öreg koromban és elbúcsúztat! Ha van valakim, aki ezt megteszi értem, akkor nem hiába éltem az életemet. Tökéletes élet lenne. Bárhogy is legyen, de nem lehetek a szomszédaim gúnyolódásának tárgya.« Nem egy rothadt ideológia ez? (De igen.) Ez szűklátókörű és degenerált, túl nagy jelentőséget tulajdonít a fizikai testnek! A fizikai test valójában értéktelen: a születés, az időskor, betegség és a halál megtapasztalása után semmi nem marad belőle. Az emberek csak akkor fognak örökké élni, ha még az életük során elnyerték az igazságot, ha üdvözülnek. Ha nem nyerted el az igazságot, akkor, amikor a tested meghal és elenyészik, nem marad semmi; nem számít, hogy a gyermekeid mennyire hűségesek irántad, nem leszel képes élvezni azt. Amikor valaki meghal, és a gyermekei koporsóba temetik, vajon érezhet bármit is az az öreg test? Képes bármit is érzékelni? (Nem, nem képes.) Egyáltalán nincs semmilyen érzékelése. Az életben azonban az emberek nagy jelentőséget tulajdonítanak ennek a kérdésnek, sokat követelnek meg a gyermekeiktől arra vonatkozóan, hogy el tudják-e búcsúztatni őket, ami ostobaság, nem igaz? [...] ha te az igazságra törekszel, szülőként mindenekelőtt el kell engedned a hagyományos, rothadt és degenerált gondolatokat és álláspontokat azzal kapcsolatban, hogy a gyermekek hűségesek-e, törődnek-e veled öreg korodban, és elbúcsúztatnak-e egy temetéssel, és helyesen kell megközelítened ezt a kérdést. Ha a gyermekeid igazán hűségesek hozzád, akkor fogadd azt megfelelően. Azonban, ha a gyermekeidnek nem adottak a körülményei, nincs energiájuk hozzá vagy nem vágynak arra, hogy gyermeki hűséggel legyenek irántad, és amikor megöregszel, nem tudnak melletted állva gondoskodni rólad vagy elbúcsúztatni, akkor nincs szükség rá, hogy ezt megköveteld vagy szomorú legyél. Minden Isten kezében van. A születésnek megvan az ideje, a halálnak megvan a helye, és Isten elrendelte, hogy az emberek hol születnek és hol halnak meg” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Amit Isten szava leleplezett, az pontosan az én állapotom volt. Mindig aggódtam, hogy senki sem gondoskodik majd rólam, amikor megöregszem, és hogy senki sem lesz mellettem, amikor elhunyok, és hogy mi történik, ha meghalok, és senki sem talál rám, a testem pedig otthon rothad el. Amikor erre gondoltam, negatívvá és gyengévé váltam, és gyötrelemben és szorongásban éltem. Valójában a születésem idejét, a halálom idejét és a halálom helyét Isten mind eleve elrendelte. Az, hogy a lányom mellettem tud-e lenni az utolsó napjaimban, Isten szuverenitásától és elrendezésétől függ. Aggodalomban és gyötrelemben éltem, mert túlságosan dédelgettem a hús-vér testemet, és nem láttam át, mit is jelent valójában a hús-vér test halála. Isten azt mondja: „A fizikai test valójában értéktelen: a születés, az időskor, betegség és a halál megtapasztalása után semmi nem marad belőle.” Amikor a hús-vér test meghal, nincs tudata. Még ha valaki el is kísér az utolsó utadon, és koporsóban temet el, a tested nem fog akkor is elrothadni? Mit számít, ha a gyermekeid ott vannak, hogy elkísérjenek a sírhoz? Tudnál róla? Én mégis nagyon fontosnak tartottam ezt a dolgot. Hát nem volt ez túl nagy ostobaság? Valójában, ha az emberek nem nyerik el az igazságot, akkor még ha nagyszabású temetésük is van, a lelkük nem menekülhet meg, sőt a pokolra jutnak. Isten azt mondja: „Az emberek csak akkor fognak örökké élni, ha még az életük során elnyerték az igazságot, ha üdvözülnek.” Csak az igazság elnyerése, sátáni romlott beállítottságunk levetése és a teremtett lény kötelességeinek megfelelő végzése által nyerhetünk örök életet és kaphatunk üdvösséget, hogy Isten egy csodálatos rendeltetési helyre vigyen minket.

Elolvastam egy másik szakaszt Isten szavaiból, és némi megértést nyertem Isten szuverenitásáról. A gyötrelmem és a szorongásom is enyhült valamelyest. Mindenható Isten azt mondja: „Azt, hogy a szülők és gyermekeik sorsa mennyire kapcsolódik egymáshoz, és mennyit nyerhetnek a szülők a gyermekeiktől, a nem hívők úgy hívják, hogy »támogatásban részesülni« vagy »nem részesülni támogatásban«. Mi nem tudjuk, hogy ez mit jelent. Végső soron azt, hogy az ember támaszkodhat-e a gyermekeire, egyszerűen fogalmazva Isten rendeli el előre és határozza meg. Nem úgy van, hogy minden pontosan úgy alakul, ahogy te szeretnéd. Természetesen mindenki azt akarja, hogy jól menjenek a dolgok, és hasznot akar húzni a gyerekeiből. De miért nem tűnődtél el azon soha, hogy vajon ezt a sorsot szánták-e neked, hogy ez van-e megírva a sorsodban? Hogy meddig fog tartani a közted és a gyermekeid közötti kötelék, hogy az életedben végzett bármely munka kapcsolódni fog-e a gyermekeidhez, hogy Isten elrendezte-e, hogy a gyermekeid részt vegyenek az életed jelentős eseményeiben, és hogy a gyermekeid azok között lesznek-e, akik részesei lesznek annak, amikor megtapasztalsz egy fontos életeseményt – mindezek Isten elrendelésén múlnak. Ha Isten nem úgy rendelte, akkor miután felnőttkorig nevelted a gyermekeidet, még ha nem is kergeted el őket a háztól, maguktól el fognak menni, ha eljön az ideje. Ez olyasmi, amit az embereknek át kell látniuk. Ha nem tudod átlátni ezt a dolgot, akkor mindig személyes vágyakhoz és igényekhez ragaszkodsz majd, továbbá különféle szabályokat hozol és különféle ideológiákat fogadsz el a saját fizikai élvezeted kedvéért. Mi fog történni végül? Megtudod majd, amikor meghalsz. Sok ostobaságot tettél az életed során, és sok valószerűtlen dologra gondoltál, amelyek nem felelnek meg a tényeknek vagy Isten elrendelésének” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai nagyon világosak. Az, hogy a lányom teljesíti-e a gyermeki kötelességét, tud-e gondoskodni rólam idős koromban és velem lesz-e a végén, attól függ, hogy ez-e a sorsom vagy sem. Ha Isten nem rendelte el előre, hogy a lányom így tegyen, akkor bármilyen csodálatosak is az erről szóló képzelődéseim, mind hiábavaló lesz. Még ha a lányom meg is ígérte, hogy így tesz, mivel több ezer kilométerre dolgozik és él, lehet, hogy amúgy sem tud mellettem lenni, amikor megbetegszem és meghalok. Nem láttam át ezt, és nyomorúságban éltem, mert a lányom semmibe vett, és nem volt remény arra, hogy gondoskodjon rólam idős koromban, és velem legyen az utolsó pillanataimban. Csak bolonddá tettem magam, és ostobaságokra pazaroltam az időmet. Eszembe jutott, hogy volt egy idős asszony a szomszéd faluban. Amikor a nyolcvanas éveiben járt, már nem tudta ellátni magát, de a három fia közül egyik sem gondoskodott róla. Az idős asszony halálra éhezett, és senki sem volt ott, hogy elkísérje az utolsó útjára. Eszembe jutott egy idős nővér is, akinek a lánya külföldre ment élni, és soha nem tért vissza. Most az idős nővér és a férje mindketten a hetvenes éveikben járnak. Valahányszor megbetegednek, az unokaöccsük viszi őket kocsival a kórházba vizsgálatra, és még mindig elég jó életet élnek. Minden ember élete Isten által eleve elrendelt és elrendezett. Mindent, ami velem kapcsolatos, Istenre kell bíznom, és alá kell vetnem magam az Ő vezénylésének. Nem szabad többé az öregkorom miatt aggódnom.

Folytattam a keresést, és még többet olvastam Isten szavaiból: „A gyermeknevelés önmagában az emberi lények felelőssége és kötelezettsége. Eredetileg emberi ösztön volt, később pedig kötelezettséggé és felelősséggé vált. A gyermekeknek nem kell kötelességtudónak lenni a szüleik iránt, vagy támogatni a szüleiket amikor azok megöregszenek, és nem úgy van, hogy csak akkor kell gyereket vállalniuk az embereknek, ha azok kötelességtudóak. Ennek a célnak az eredete önmagában tisztátalan, így végül arra vezeti az embereket, hogy ilyen téves gondolatnak és nézőpontnak adjanak hangot: »Jó ég, bármit is csinálsz, csak gyerekeket ne nevelj.« Mivel a cél tisztátalan, a belőle fakadó gondolatok és nézőpontok is helytelenek. Akkor vajon nem kell helyreigazítani és elengedni ezeket? (De igen.) Hogyan engedje el és igazítsa helyre ezeket az ember? Miféle cél az, ami tiszta? Milyen gondolat és nézőpont helyes? Más szóval, mi a helyes módja annak, hogy valaki a gyermekeivel való kapcsolatát kezelje? Először is, a gyermeknevelés a te választásod, te önként szülted meg őket, ők pedig passzívak voltak abban, hogy megszülettek. Eltekintve attól a feladattól és felelősségtől, amelyet Isten adott az embereknek, hogy utódot nemzzenek, és eltekintve Isten elrendelésétől, a szülők szubjektív oka és kiindulási pontja az, hogy hajlandóak voltak életet adni a gyermekeiknek. Ha hajlandó vagy gyermekeket szülni, akkor nevelned és táplálnod kell őket, amíg felnőnek, lehetővé téve, hogy önállósuljanak. Hajlandó vagy gyermekeket szülni, és már sokat nyertél abból, hogy nevelted őket – nagy hasznod származott belőle. Először is, örömteli időszakot élveztél, amíg együtt éltél a gyermekeiddel, és élvezted a felnevelésük folyamatát is. Bár ennek a folyamatnak megvoltak a maga hullámvölgyei, többnyire az a boldogság töltötte ki, hogy kísérhetted a gyermekeidet, ők pedig téged kísértek, ami egy szükséges folyamat az emberi mivolt számára. Élvezted ezeket a dolgokat, és már sokat nyertél a gyermekeidtől, nem így van? A gyerekek boldogságot és társaságot nyújtanak a szüleiknek, és a szülők azok, akik – árak megfizetése, valamint az idejük és energiájuk befektetése révén – láthatják, hogy ezek az apró életek fokozatosan felnőtté cseperednek. Tanácstalan és fiatal életekként indulva, akik semmit sem tudnak, a gyermekeik fokozatosan megtanulnak beszélni, szert tesznek a szavak összeillesztésének képességére, megtanulnak különbséget tenni a tudás különböző fajtái között, beszélgetni és kommunikálni a szüleikkel, és egyenlő alapállásból szemlélni a dolgokat. Ilyen folyamaton mennek végig a szülők. Számukra ez a folyamat nem helyettesíthető semmilyen más eseménnyel vagy szereppel. A szülők már élvezték és elnyerték ezeket a dolgokat a gyermekeiktől, ami nagy vigasz és jutalom a számukra” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). „Egyelőre tegyük félre azt, hogy a gyermekek szemszögéből beszéljünk, hanem szóljunk helyette egyedül a szülők látószögéből. A szülőknek nem szabadna megkövetelniük, hogy a gyerekeik hűségesek legyenek, gondot viseljenek róluk idős korukban, és viseljék a szülők későbbi életének terhét – erre nincs szükség. Egyrészt a szülőknek így kell hozzáállniuk a gyerekeikhez, másrészt pedig ilyen méltósága kell legyen a szülőknek. Természetesen van egy fontosabb szempont is: az az alapelv, amely szerint a szülőknek mint teremtett lényeknek bánniuk kell a gyermekeikkel. Ha a gyermekeid figyelmesek, hűségesek, és hajlandóak gondot viselni rólad, akkor nem kell elutasítanod őket; ha nem hajlandóak úgy tenni, akkor nem kell egész nap sóhajtoznod és morgolódnod, kényelmetlenül és elégedetlenül érezned magad a szívedben, vagy neheztelned a gyermekeidre. Felelősséget kell vállalnod és viselned kell a terhet a saját életedért és túlélésedért mindaddig, amíg képes vagy rá, és nem szabadna ezt másokra hárítanod, legkevésbé a gyermekeidre. Proaktívan és helyesen kell szembenézned az élettel a gyermekeid társasága és segítsége nélkül, és még ha távol is vagy a gyermekeidtől, akkor is képes vagy egyedül szembenézni mindazzal, amit csak hoz az élet” (Az Ige, VI. kötet – Az igazságra törekvésről. Hogyan kell törekedni az igazságra? (19.)). Isten szavai nagyon világosak. A szülők számára emberi ösztön, valamint felelősség és kötelesség a gyermekek felnevelése. A szülők választják, hogy gyermeket szülnek, és függetlenül attól, hogy mennyi szenvedéssel jár, vagy mekkora árat fizetnek a felnevelésükért, ez egyszerűen olyasmi, amit meg kell tenniük. Engem azonban befolyásolt az a hagyományos elképzelés, hogy „azért nevelj gyermeket, hogy idős korodban gondoskodjon rólad”, és megköveteltem, hogy a lányom gondoskodjon rólam öregkoromban, és velem legyen, amikor meghalok. Tökéletesen természetesnek és indokoltnak tartottam, hogy mivel gyerekkorában neveltem őt, gondoskodnia kell rólam, amikor megöregszem. Ez a nézet nincs összhangban az igazsággal. A lányom felnevelése a felelősségem és kötelességem volt. Egyszerűen ezt kellett tennem. Azonban a lányom felneveléséért fizetett árat alkualapként használtam fel arra, hogy rávegyem: gondoskodjon rólam idős koromban. Amikor vágyaim nem teljesültek, dühös és zaklatott lettem. Tényleg túl önző és aljas voltam! Valójában, bár anya és lánya vagyunk, Isten előtt mindketten teremtett lények vagyunk, és egyenlő státusszal rendelkezünk. A lányom nem a rabszolgám, és észszerűtlen volt tőle azt kérni, hogy gondoskodjon rólam idős koromban. Már megkaptam azt, ami a lányom felneveléséből megilletett. Onnantól kezdve, hogy a lányom megszületett, odáig, hogy anyának és apának tudott szólítani minket, majd egészen felnőtté válásáig sok örömöt hozott a családunknak. A lányom felnevelésének folyamata során a gondolkodásom érettebbé vált, és sok élettapasztalatot szereztem. Ezek egy gyermek nevelésének jutalmai. Nem lehetek dühös, ha a lányom nem akar gondoskodni rólam a jövőben. Olyan mértékben kell felelősséget vállalnom a saját életemért, amennyire csak tudok, és nem a lányomra támaszkodnom, hanem alávetnem magam Isten vezénylésének és elrendezéseinek. Amikor ezt megértettem, sokkal megkönnyebbültebbnek éreztem magam.

Később olvastam egy szakaszt Isten szavaiból, amely felvidította a szívemet, és utat mutatott, amelyet követhetek. Mindenható Isten azt mondja: „Amikor a legnagyobb szenvedést és szomorúságot érzed, ki tudja igazán megvigasztalni a szívedet? Ki tudja igazán megoldani a nehézségeidet? (Isten.) Csak Isten tudja igazán megoldani az emberek nehézségeit. Ha beteg vagy, és a gyermekeid melletted vannak, kiszolgálnak és gondoznak, akkor egészen boldognak érzed magad, de idővel a gyermekeid megelégelik ezt, és egyikük sem lesz hajlandó téged kiszolgálni. Ilyenkor igazán magányosnak fogod érezni magad! Azt gondolod, hogy most nincs társ, aki melletted volna, de tényleg ez a helyzet? Valójában nem, hiszen Isten mindig melletted van! Isten nem hagyja el az embereket. Ő Az, akire mindig számíthatnak, akiben mindig menedéket találnak, és Ő az egyetlen bizalmasuk. Tehát függetlenül attól, hogy milyen nehézségek és szenvedések érnek, és függetlenül a dolgoktól, amelyek sérelmeket okoznak, vagy amelyek negatívvá és gyengévé tesznek, azonnal Isten elé kell járulnod és imádkoznod kell, és az Ő szavai vigaszt fognak nyújtani számodra, megoldják majd a nehézségeidet és a különféle problémáidat. Egy ilyen környezetben a magányosságod lesz az alapfeltétele annak, hogy megtapasztald Isten szavait és elnyerd az igazságot” (Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész). Isten mindenkor az emberiség támasza. Amikor fájdalmat élünk át, gyengék vagyunk, vagy nehézségekkel és megpróbáltatásokkal találkozunk, Isten az, aki mindig velünk van. Isten szavakat használ, hogy megvilágosítson és vezessen minket, megoldja a problémáinkat, és segítsen átvészelni a nehéz időket. Fiatal korom óta szédüléssel küzdöttem, és ez a betegség több mint 30 éven át gyötört. Valahányszor rosszul lettem, két napig feküdnöm kellett. Még ha a lányom teljesítette is volna gyermeki kötelességét, csak étellel és itallal tudott volna segíteni nekem; nem lett volna képes megszüntetni a fájdalmamat, és még kevésbé lett volna képes helyettem szenvedni. Miután elkezdtem hinni Istenben, a betegségem anélkül gyógyult meg, hogy észrevettem volna, és többé nem gyötört a kór. Isten volt az, aki elvette a betegségemet. Már majdnem 20 éve vagyok távol az otthonomtól, hogy végezzem a kötelességemet, és mindig jó egészségnek örvendtem. 2022-ben, amikor a járvány súlyos volt, és sokan megfertőződtek, én még akkor sem kaptam el a Covidot. Jelenleg nincs semmilyen súlyos betegségem, és bár időnként elkapok néhány hétköznapi betegséget, népi gyógymódokkal meggyógyulok. Megtapasztaltam, hogyan óvott meg Isten mindezen évek alatt, és hogy egyedül Isten az én támaszom. Amikor ezt megértettem, többé nem gyötrődtem és szorongtam amiatt, hogy nincs senki, aki gondoskodna rólam idős koromban, és elkísérne az utolsó utamon, a szívem pedig sokkal szabadabbá vált. Az evangélium hirdetésére szántam az életem, és fokozatosan elértem némi eredményt. Hála Istennek a vezetéséért!