2. Hogyan lehet megoldani az áldások elnyerésére irányuló szándékot és a mértéktelen vágyak problémáját
Az utolsó napok Mindenható Istenének szavai
A legtöbb ember a békesség és más előnyök kedvéért hisz Istenben. Hacsak nem válik hasznodra, nem hiszel Istenben, és ha nem kaphatod meg Isten kegyelmét, akkor duzzogsz. Hogyan lehetne az, amit mondtál, a te igazi érettséged? Amikor olyan elkerülhetetlen családi incidensekről van szó, mint a gyermekek megbetegedése, szeretteid kórházba kerülése, rossz termés és üldöztetés a családtagok részéről, még ezek a gyakran előforduló, hétköznapi ügyek is túl soknak bizonyulnak számodra. Amikor ilyen dolgok történnek, pánikba esel, nem tudod, mit tegyél, és legtöbbször Istenre panaszkodsz. Panaszkodsz, hogy Isten szavai becsaptak téged, hogy Isten munkája gúnyt űzött belőled. Nektek nincsenek ilyen gondolataitok? Azt hiszed, hogy ilyen dolgok csak ritkán fordulnak elő köztetek? Minden nap ilyen események között éltek. A legkevésbé sem gondolkodtok azon, hogy az Istenbe vetett hitetek sikerrel járjon, és hogyan tudtok eleget tenni Isten szándékainak. Az igazi érettségetek túl kicsi, még egy kis csibe érettségénél is kisebb. Amikor a családi vállalkozásod pénzt veszít, Istenre panaszkodsz, amikor olyan környezetben találod magad, ahol hiányzik Isten védelme, akkor is Istenre panaszkodsz, és még akkor is panaszkodsz, amikor az egyik csibéd elpusztul, vagy egy öreg tehén az ólban megbetegszik. Panaszkodsz, amikor eljön az ideje, hogy a fiad férjhez menjen, de a családodnak nincs elég pénze; szeretnéd elvégezni a vendéglátás kötelességét, de nem engedheted meg magadnak, és akkor szintén panaszkodsz. Csordultig vagy panasszal, emiatt néha nem veszel részt összejöveteleken, vagy nem eszed és iszod Isten szavait, és néha hosszú időre negatívvá válsz. Semmi, ami ma történik veled, nincs összefüggésben a kilátásaiddal vagy a sorsoddal; ezek a dolgok akkor is megtörténtek volna, ha nem hiszel Istenben, de ma mégis Istenre hárítod a felelősséget értük, és ragaszkodsz ahhoz, hogy azt mondd, Isten kiiktatott téged. Mi a helyzet az Istenbe vetett hiteddel? Valóban felajánlottad az életedet? Ha ugyanazokat a megpróbáltatásokat szenvednétek el, mint Jób, egyikőtök sem, akik ma Istent követitek, nem tudna szilárdan megállni, mindannyian elbuknátok. Egyszerűen óriási különbség van köztetek és Jób között. Ma, ha a vagyonotok felét lefoglalnák, tagadni merészelnétek Isten létezését; ha elvennék tőletek a fiatokat vagy a lányotokat, az utcán futva tiltakoznátok; ha az egyetlen megélhetési lehetőséged zsákutcába jutna, megpróbálnál Istennel vitába szállni; megkérdeznéd, miért mondtam az elején annyi szót, hogy megijesszelek. Nincs olyasmi, amit ilyenkor ne mernétek megtenni. Ez azt mutatja, hogy nem nyertetek valódi betekintéseket, és nincs igazi érettségetek. Így a bennetek zajló próbatételek túl nagyok, mert túl sokat tudtok, de amit igazán megértetek, az még az ezredrésze sincs annak, aminek tudatában vagytok. Ne álljatok meg a puszta megértésnél és felfogásnál; jobb, ha megnézitek, mennyit tudtok valóban gyakorlatba ültetni, mennyit érdemeltetek ki saját kemény munkátok verejtékével a Szentlélek megvilágosításából és megvilágításából, és gyakorlataitok közül hányban valósítottátok meg saját elhatározásotokat. Komolyan kell venned az érettségedet és a gyakorlatodat. Az Istenbe vetett hitedben nem szabad megpróbálnod, hogy csupán felületesen szolgálj bárki felé is – az, hogy végül elnyered-e az igazságot és az életet, a saját törekvéseden múlik.
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Gyakorlat (3.))
Ezekben a napokban a legtöbb ember ilyesfajta állapotban van: Hogy áldásokat nyerjek, fel kell áldoznom magam Istenért, és meg kell fizetnem az árat Érte. Hogy áldásokat nyerjek, mindent el kell hagynom Istenért; be kell teljesítenem, amivel Ő megbízott, és jól kell végeznem a kötelességemet. Ezt az állapotot az áldások elnyerésének szándéka uralja, ami példa arra, hogy valaki kizárólag abból a célból áldozza Istennek magát, hogy jutalmakat szerezzen Tőle, és koronát nyerjen. Az ilyen emberek szívében nincs jelen az igazság, és bizonyos, hogy megértésük pusztán néhány szóból és doktrínából áll, amellyel kérkednek, bárhová mennek. Az ő útjuk Pál útja. Az ilyen emberek hite a folyamatos gürcölés cselekedete, és a lelkük mélyén úgy érzik, hogy minél többet tesznek, az annál inkább bizonyítja Istenhez való hűségüket; hogy minél többet tesznek, Ő bizonyosan annál elégedettebb lesz; és hogy minél többet tesznek, annál inkább kiérdemlik, hogy koronát nyerjenek Isten színe előtt, és annál nagyobb áldásokban fognak részesülni. Úgy gondolják, hogy ha képesek szenvedést eltűrni, igét hirdetni és meghalni Krisztusért, ha fel tudják áldozni saját életüket, és teljesíteni tudnak minden kötelességet, amellyel Isten megbízta őket, akkor ők fogják elnyerni a legnagyobb áldásokat, és bizonyosan koronát fognak kapni. Pontosan ezt képzelte és erre törekedett Pál. Pontosan ezen az úton járt, és ilyen gondolatok vezérletével munkálkodott Isten szolgálatában. Talán ezek a gondolatok és szándékok nem sátáni természetből erednek? Olyan ez, mint amikor a világi emberek azt hiszik, hogy földi életükben a tudásra kell törekedniük, és miután megszerezték azt, kiemelkedhetnek a tömegből, tisztségviselők lehetnek, és státuszra tehetnek szert. Úgy gondolják, hogy ha már van státuszuk, valóra válthatják ambícióikat, és bizonyos mértékű sikerre vihetik vállalkozásukat és családi praxisukat. Hát nem ezen az úton jár minden nem hívő? Azok, akiket ez a sátáni természet ural, hitükben csak Pálhoz lehetnek hasonlók. Azt gondolják: „Mindenről le kell mondanom, hogy feláldozzam magam istenért. Hűségesnek kell lennem isten előtt, és végül majd nagyszerű jutalmakat és koronákat kapok.” Ez ugyanaz a hozzáállás, amely a világi dolgokra törekvő világi embereket jellemzi. Ők egyáltalán nem különböznek ettől, és ugyanannak a természetnek vannak alávetve. Azok az emberek, akikben ez a fajta sátáni természet van, kinn a világban arra törekednek, hogy tudást, ismereteket, státuszt szerezzenek, és hogy kiemelkedjenek a tömegből. Ha hisznek Istenben, akkor pedig arra törekednek, hogy nagyszerű koronákban és nagyszerű áldásokban részesüljenek. Ha az emberek nem az igazságra törekednek, amikor hisznek Istenben, biztosan ezt az utat választják. Ez megváltoztathatatlan tény, természeti törvény.
(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Hogyan kell Péter útján járni?)
Sokan, akik Istent követik, csak azzal törődnek, hogyan nyerhetnek áldásokat, illetve hogyan háríthatják el a katasztrófát. Mihelyt Isten munkája és irányítása kerül szóba, elhallgatnak, és minden érdeklődésüket elveszítik. Úgy gondolják, az ilyen unalmas dolgok megértése nem segít az ő életük gyarapodásában, és nem jár semmiféle haszonnal. Következésképpen, bár hallottak már információkat Isten irányításáról, komolytalanul közelítik meg azt. Nem úgy látják, mint valami értékes dolgot, amit el kell fogadni, még kevésbé fogják fel úgy, hogy életük részévé teszik. Az ilyen embereknek Isten követésében csak egyetlen egyszerű céljuk van, ez a cél pedig az, hogy áldásokhoz jussanak. Az ilyen emberek nem veszik a fáradságot, hogy bármire figyelmet fordítsanak, ami nem közvetlenül erre a célra irányul. Számukra nincs jogosabb cél, mint Istenben hinni, hogy áldásokban részesüljenek – ebben áll az ő hitük értéke. Ha valami nem járul hozzá ehhez a célhoz, akkor az teljesen hidegen hagyja őket. Ez a helyzet a legtöbb emberrel, aki manapság Istenben hisz. Céljuk és szándékuk jogosnak tűnik, mert amikor hisznek Istenben, áldozatot is hoznak Istenért, Istennek szentelik magukat, és megteszik a kötelességüket. Feladják fiatalságukat, elhagyják családjukat és karrierjüket, sőt akár éveket töltenek távol az otthonuktól, buzgón foglalatoskodva. Végső céljuk kedvéért megváltoztatják saját érdeklődésüket, életszemléletüket, sőt akár az irányt is, amelyet keresnek; de az Istenbe vetett hitük célját nem tudják megváltoztatni. Lótnak-futnak, hogy a saját ideáljaik irányítását intézzék; nem számít, milyen messze van az út, nem számít, mennyi nehézségbe és akadályba ütköznek útközben, mindvégig kitartanak, és nem félnek a haláltól. Miféle hatalom kényszeríti őket erre a folyamatos odaadásra? A lelkiismeretük? Nagyszerű és nemes jellemük? Az elhatározásuk, hogy a végsőkig küzdjenek a gonosz erői ellen? A hitük, hogy jutalom keresése nélkül tanúságot tegyenek Istenről? A hűségük, hogy készek feladni mindent Isten akaratának teljesítéséért? Vagy az odaadó szellemük, hogy mindenkor lemondanak a túlzott személyes igényekről? Egyszerűen csoda, hogy olyasvalaki, aki sohasem értette Isten irányításának munkáját, ennek ellenére ilyen sokat ad! Egyelőre ne beszéljünk arról, mennyit adtak ezek az emberek. A viselkedésük azonban nagyon is megérdemli, hogy boncolgassuk. Leszámítva a hozzájuk oly szorosan kapcsolódó előnyöket, lehet-e valami más oka annak, hogy olyan emberek, akik egyáltalán nem értik Istent, ilyen sokat adnak Érte? Itt egy korábban nem azonosított problémát fedezhetünk fel: az ember Istenhez fűződő kapcsolata csupán a pőre önérdeken alapul. Ez az áldások fogadója és az áldások adója közötti kapcsolat. Ez egyszerűen fogalmazva egy alkalmazott és egy munkáltató közötti kapcsolat. Az alkalmazott csak azért dolgozik keményen, hogy megkapja a munkáltató által neki szánt jutalmat. Egy ilyen érdekeken alapuló kapcsolatban nincs szeretet, csak tranzakció. Nincs szeretés vagy szeretve levés, csak jótékonyság van és könyörület. Nincs megértés, csak tehetetlen, elfojtott felháborodás és megtévesztés. Nincs intimitás, csak egy áthidalhatatlan szakadék. Most, hogy idáig jutottak a dolgok, ki fordíthatja vissza ezt az irányt? És hány ember képes igazán megérteni, milyen szörnyűvé vált ez a kapcsolat? Azt hiszem, hogy amikor az emberek elmerülnek az áldott lét örömében, egyikük sem tudja elképzelni, hogy milyen csúf és kínos egy ilyen kapcsolat Istennel.
Az emberiség Istenbe vetett hitével kapcsolatban az a legszomorúbb, hogy az ember Isten munkája közepette intézi a saját irányítását, és mégsem törődik Isten irányításával. Az ember legnagyobb kudarca abban áll, hogy miközben igyekszik alávetni magát Istennek és Őt imádni, az ember a saját ideális rendeltetési helyét építgeti, és azt tervezgeti, hogyan kaphatná meg a legnagyszerűbb áldást és a legjobb rendeltetési helyet. Még ha valaki fel is fogja, hogy ő mennyire szánalmas, megvetésre méltó és kisszerű, hányan lennének készek elhagyni saját ideáljaikat és reményeiket? És ki képes megállítani saját lépteit és többé nem csak saját magára gondolni? Istennek azokra van szüksége, akik hajlandók szorosan együttműködni Vele, hogy beteljesítsék az Ő irányítását. Azokra van szüksége, akik készek alávetni magukat Neki azáltal, hogy teljes elméjüket és testüket az Ő irányítási munkájának szentelik. Olyan emberekre nincs szüksége, akik mindennap csak a markukat tartják, hogy kolduljanak Tőle, olyanokra pedig még kevésbé, akik adnak egy keveset, aztán várják a jutalmat. Isten megveti azokat, akik egy apró hozzájárulás után csak ülnek a babérjaikon. Gyűlöli azokat a hidegvérű embereket, akik nehezményezik az Ő irányítási munkáját, és csak arról hajlandók beszélni, hogyan jutnak a mennybe és nyernek áldásokat. Még nagyobb utálat él Benne azok iránt, akik kihasználják a lehetőséget, amelyet az emberiség megmentéséért végzett munkája jelent. Ez azért van, mert ezek az emberek sohasem törődtek azzal, hogy Isten mit kíván megvalósítani és megszerezni az Ő irányítási munkája révén. Csakis az érdekli őket, hogyan használhatják ki az Isten munkája által teremtett alkalmat arra, hogy áldásokat nyerjenek. Nincsenek tekintettel Isten szívére, teljesen lefoglalják őket a saját kilátásaik és a saját sorsuk. Azok, akik nehezteléssel tekintenek Isten irányítási munkájára, és hiányzik belőlük a legcsekélyebb érdeklődés is az iránt, hogy Isten hogyan menti meg az emberiséget, és mik az Ő szándékai, csak azt csinálják, ami nekik örömet szerez, oly módon, aminek semmi köze Isten irányítási munkájához. Az ő viselkedésükről Isten nem emlékezik meg, nem helyesli azt – és még kevésbé tekint rá kegyesen.
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. 3. függelék: Az ember csak Isten irányításának közepette menthető meg)
Törekvésetek folyamán túl sok egyéni elképzelésetek, reményetek és jövőbeni kilátásotok van. A jelenlegi munka arra szolgál, hogy a státusz iránti vágyatokat és túlzó vágyaitokat megmetssze. A remények, a státusz és az elképzelések mind a sátáni természet klasszikus megnyilvánulásai. Ezek a dolgok kizárólag azért léteznek az emberek szívében, mert a Sátán mérge folyamatosan emészti az emberek gondolatait, és az emberek sohasem képesek lerázni magukról a Sátán e kísértéseit. A bűn kellős közepén élnek, de nem hiszik, hogy ez bűn, mindeközben mégis így gondolkodnak: „Hiszünk Istenben, ezért Neki áldásokat kell adnia nekünk, és mindent megfelelően el kell rendeznie számunkra. Hiszünk Istenben, ezért bizonyára felsőbbrendűek vagyunk másoknál, és bárki másnál magasabb státuszunk és nagyszerűbb jövőnk kell, hogy legyen. Mivel hiszünk Istenben, Neki korlátlan áldásokban kell részesítenie minket. Máskülönben ezt nem neveznénk istenhitnek.” Azok a gondolatok, amelyekre az emberek túlélésük érdekében támaszkodtak, sok éven át marták a szívüket, míg végül álnokok, gyávák és megvetendőek lettek. Nemcsak az akaraterő és az elszántság hiányzik belőlük, hanem mohókká, arrogánsakká és akaratosakká is váltak. Teljesen hiányzik belőlük bármiféle, az énjükön túlmutató elhatározás, sőt, mi több, egy csipetnyi bátorság sincs bennük, hogy lerázzák magukról e sötét befolyások kötelékeit. Az emberek gondolatai és élete olyannyira rohadtak, hogy az Istenbe vetett hittel kapcsolatos perspektíváik még mindig elviselhetetlenül rútak, és még amikor az istenhittel kapcsolatos perspektíváikról beszélnek is egyesek, egyszerűen még hallani is elviselhetetlen. Az emberek mind gyávák, inkompetensek, megvetendőek és gyarlók. Nem éreznek undort a sötétség erői iránt, és nem éreznek szeretetet a világosság és az igazság iránt; ehelyett minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy kiűzzék azokat. Hát nem épp ilyenek a mostani gondolataitok és perspektíváitok? „Mivel hiszek Istenben, egyszerűen záporozniuk kellene rám az áldásoknak, és biztosítva kellene legyen, hogy a státuszom soha nem csúszik meg és magasabb marad, mint a nem hívőké.” Nem csupán egy vagy két évig, de évek hosszú során át dédelgettétek magatokban ezt a fajta perspektívát. Túlfejlett az ügyletközpontú gondolkodásmódotok. Habár ma eljutottatok ehhez a lépéshez, még mindig nem engedtétek el a státuszt, hanem folyamatosan küszködtök, hogy erről érdeklődjetek és mindennap ezt figyeljétek, mélységes félelemmel, hogy egy nap a státuszotok elvész és a nevetek romba dől. Az emberek soha nem tették félre a gondtalanság iránti vágyukat. [...] Minél inkább így törekedtek, annál kevesebbet fogtok aratni. Minél nagyobb egy személy vágya a státuszra, annál komolyabban meg kell őt metszeni, és annál inkább szüksége van arra, hogy nagy finomításon essen át. Az ilyen emberek értéktelenek! Meg kell metszeni, és megfelelően meg kell ítélni őket, hogy teljesen elengedjék ezeket a dolgokat. Ha mindvégig így törekedtek, semmit nem fogtok aratni. Akik nem törekednek az életre, azok nem formálhatók át, és akik nem szomjaznak az igazságra, nem nyerhetik el az igazságot. Te nem a személyes átformálódásra és a belépésre törekszel, inkább a túlzó vágyakra és olyan dolgokra, amelyek korlátozzák Isten iránti szeretetedet és megakadályozzák, hogy közeledj Hozzá. Képesek ezek a dolgok átformálni téged? Képesek eljuttatni téged a királyságba? Ha törekvésed tárgya nem az igazság keresése, akkor akár ki is használhatod ezt az alkalmat, és visszatérhetsz a világba szerencsét próbálni. Tényleg nem érdemes erre pazarolni az idődet – miért kínoznád magad? Talán nem igaz, hogy odakint a szépséges világban mindenféle dolgot élvezhetnél? Pénz, gyönyörű nők, státusz, hiúság, család, gyerekek és így tovább – nem a világnak ezek a termékei a legjobb dolgok, amelyeket élvezhetsz? Mi haszna itt kóborolni és keresgélni egy helyet, ahol boldog lehetsz? Az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania, akkor neked hogyan lehetne olyan helyed, ahol könnyebbséged lehet? Hogyan teremthetne Ő számodra egy gyönyörű, nyugodt helyet? Lehetséges ez? Az Én ítéletemen kívül ma csak az igazsággal kapcsolatos tanításokat kaphatsz. Vigasztalást nem nyerhetsz Tőlem, és nem nyerheted el azt a könnyű életet sem, amely után éjjel-nappal sóvárogsz. Nem ajándékozom neked a világ javait. Ha őszintén törekszel, akkor hajlandó vagyok teljes egészében megadni neked az élet útját, hogy olyan légy, mint a vízbe visszaengedett hal. Ha nem törekszel őszintén, visszaveszek mindent. Nem vagyok hajlandó az Én számból való szavakat azoknak adni, akik mohón vágynak a kényelemre, akik olyanok, mint a disznók és kutyák!
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Miért nem akarsz ellenpont lenni?)
Amikor a rendeltetési hely kerül szóba, ti különös komolysággal kezelitek; ez ráadásul olyasmi, amire mindannyian kimondottan érzékenyek vagytok. Vannak, akik alig várják, hogy a földhöz verjék a fejüket, és hajbókoljanak Isten előtt azért, hogy jó rendeltetési helyet kapjanak. Felismerem buzgóságotokat, amit nem kell szavakkal kifejezni. Nem többről van szó, mint arról, hogy nem akarjátok, hogy a testeteket katasztrófa érje, és még kevésbé szeretnétek a jövőben örökkévaló büntetésbe süllyedni. Ti annyit reméltek csupán, hogy megengedhessétek magatoknak, hogy egy kicsit szabadabban, egy kicsit könnyebben éljetek. És ezért különösen izgatottak vagytok, valahányszor a rendeltetési hely kerül szóba, és rettegtek attól, hogy ha nem vagytok elég figyelmesek, megsértitek Istent, amiért a megérdemelt megtorlást kapjátok. Nem haboztatok kompromisszumokat kötni a rendeltetési helyetek érdekében, és sokan közületek, akik egykor fondorlatosak és könnyelműek voltak, hirtelen különösen gyengédek és őszinték lettek; az őszinteségetek látszata csontig ható borzongással tölti el az embereket. Mindazonáltal mindannyian „őszinte” szívűek vagytok, és következetesen megnyitottátok előttem a szívetek titkait anélkül, hogy bármit is visszatartottatok volna, legyen az sérelem, csalás vagy odaadás. Mindent egybevetve, nagyon őszintén „megvallottátok” Nekem azokat a lényeges dolgokat, amelyek lényetek legmélyebb bugyraiban rejlenek. Természetesen soha nem kerülgettem ezeket a dolgokat, mivel számomra túlságosan is ismerőssé váltak. Ti inkább lépnétek tűztengerbe, hogy végső rendeltetési helyeteket elérjétek, minthogy egyetlen hajszálatokat is elveszítsétek azért, hogy Isten jóváhagyását elnyerjétek. Nem arról van szó, hogy túlzóan dogmatikus lennék veletek; arról van szó, hogy túlságosan is hiányzik belőletek az odaadó szív ahhoz, hogy szembenézzetek mindazzal, amit teszek. Lehet, hogy nem értitek, amit az imént mondtam, ezért hadd magyarázzam el egyszerűen: amire szükségetek van, az nem az igazság és az élet, sem a viselkedésetekre vonatkozó alapelvek, még kevésbé az Én fáradságos munkám. Inkább mindarra van szükségetek, amit a testben birtokoltok – vagyon, státusz, család, házasság és így tovább. Ti teljesen elutasítjátok a szavaimat és a munkámat, ezért egyetlen szóval össze tudom foglalni hiteteket: felületes. Bármire hajlandóak vagytok, hogy elérjétek azokat a dolgokat, amelyek iránt feltétlenül elkötelezettek vagytok, de rájöttem, hogy nem tennétek ugyanezt az Istenbe vetett hitetekkel kapcsolatos dolgokért. Inkább viszonylag odaadóak vagytok, és viszonylag buzgók. Ezért mondom, hogy akiknek nincs a szívében a legnagyobb őszinteség, azok kudarcot vallanak az Istenbe vetett hitükben. Gondolkodjatok el alaposan – közületek vajon sokan vallanak kudarcot?
Tudnotok kell, hogy az Istenbe vetett hitben elért siker az ember saját cselekedeteinek eredménye; amikor az emberek nem járnak sikerrel, hanem kudarcot vallanak, az is a saját cselekedeteiknek köszönhető, amiben semmilyen más tényező nem játszik szerepet. Hiszem, hogy bármit megtennétek azért, hogy elérjetek valamit, ami nehezebb és több szenvedéssel jár, mint az Istenben való hit, és nagyon komolyan vennétek azt, olyannyira, hogy semmilyen hibát nem lennétek hajlandóak tolerálni; mindannyian ilyen fajta fáradhatatlan erőfeszítéseket tesztek a saját életetekben. Ti még arra is képesek vagytok, hogy az Én testemet megtévesszétek olyan körülmények között, amilyenek között saját családotok egyetlen tagját sem csapnátok be. Ez a ti következetes viselkedésetek és az alapelv, amely szerint éltek. Nem keltetek-e még mindig hamis látszatot, hogy megtévesszetek Engem a rendeltetési helyetek érdekében, hogy az tökéletesen szép és mindenben olyan legyen, amilyenre vágytok? Tisztában vagyok vele, hogy odaadásotok csak átmeneti, ahogy az őszinteségetek is. Az elhatározásotok és az ár, amit megfizettek, vajon nem csak a jelen pillanatot, nem pedig a jövőt szolgálják? Csak egy utolsó erőfeszítést akartok tenni, hogy egy szép rendeltetési helyet bebiztosítsatok magatoknak, kizárólag azzal a céllal, hogy üzletet kössetek. Nem azért teszitek ezt az erőfeszítést, hogy ne váljatok adósaivá az igazságnak, és még kevésbé azért, hogy visszafizessétek Nekem az általam megfizetett árat. Röviden, csak arra vagytok hajlandóak, hogy okos fortélyokat alkalmazva megszerezzétek, amit akartok, de arra már nem, hogy nyíltan harcoljatok is érte. Vajon nem ezek a ti legbelső gondolatotok? Nem szabad álcáznotok magatokat, és nem szabad a fejeteket törnötök a rendeltetési helyeteken egészen addig a pontig, amikor már képtelenek vagytok enni vagy aludni. Nem igaz-e, hogy a végeredmény már eleve meghatározott? Mindannyian végezzétek el a kötelességeteket a legjobb tudásotok szerint, nyílt és őszinte szívvel, és legyetek hajlandóak bármilyen szükséges árat megfizetni! Ahogyan ti mondtátok: amikor eljön a nap, Isten nem feledkezik meg senkiről, aki szenvedett vagy árat fizetett Érte. Ehhez a fajta meggyőződéshez érdemes ragaszkodni, és úgy helyes, ha ezt soha nem felejtitek el. Csak így tudom a lelkemet megnyugtatni veletek kapcsolatban. Máskülönben örökké olyan emberek lesztek, akik miatt nem lehetek nyugodt, és mindörökké ellenszenvem tárgyai lesztek. Ha mindannyian követni tudjátok a lelkiismereteteket, és mindeneteket értem adjátok, fáradtságot nem kímélve az Én munkámért, és egy egész élet energiáját az Én evangéliumi munkámnak szentelve, akkor nem fog-e szívem gyakran örvendezni miattatok? Így teljesen nyugodt lehetek felőletek, ugye? Szégyen, hogy amit tenni tudtok, az csak szánalmasan kis része annak, amit elvárok tőletek. Ebben a helyzetben, hogy van bátorságotok azt kérni Tőlem, amit reméltek?
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A rendeltetési helyről)
Vannak némelyek, akik, amikor elbocsátják őket a vezetői pozíciójukból, és meghallják, amint a Fennvaló azt mondja, hogy nem fogják többé művelni és használni őket, hihetetlen szomorúságot éreznek és keserűen sírnak, mintha csak kiiktatták volna őket – milyen probléma ez? Vajon a kiiktatásukat jelenti az, hogy nem művelik vagy nem használják őket többé? Azt jelenti, hogy nem nyerhetnek üdvösséget? Ennyire fontos számukra a hírnév, a nyereség és a státusz? Ha olyanok, akik törekednek az igazságra, akkor el kell gondolkozniuk magukon, amikor elveszítik a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat, és valódi megbánást kell érezniük; az igazságra törekvés útját kell választaniuk, új életet kell kezdeniük, és nem szabad annyira felzaklatniuk magukat vagy olyan sokat sírniuk. Ha tudják a szívükben, hogy azért bocsátotta el őket Isten háza, mert nem végeznek igazi munkát és nem törekednek az igazságra, és hallják, amint azt mondja Isten háza, hogy nem fogják újra előléptetni őket, akkor szégyenkezniük kell amiatt, hogy tartoznak Istennek, és hogy cserben hagyták Istent; tudniuk kell, hogy nem érdemlik meg azt, hogy Isten használja őket, és ily módon úgy tekinthetők, mint akiknek van egy szemernyi józan eszük. Ők azonban negatívvá és zaklatottá válnak, amikor meghallják, hogy Isten háza nem fogja újra művelni vagy használni őket, és ez azt mutatja, hogy hírnévre, nyereségre és státuszra törekednek, és hogy nem az igazságra törekvő emberek. Ennyire erős az áldások utáni vágyuk, és ennyire nagyra tartják a státuszt, és nem végeznek tényleges munkát, ezért el kell bocsátani őket, nekik pedig el kell gondolkozniuk a saját romlott beállítottságaikon, és meg kell érteniük azokat. Tudniuk kell, hogy rossz utat követnek, hogy az antikrisztus útján járnak, amikor státuszra, hírnévre és nyereségre törekednek, hogy nem csupán nem ismeri el őket Isten, hanem az Ő természetét is megsértik, valamint, hogy ha mindenféle gonoszságot követnek el, akkor meg is fogja büntetni őket Isten. Nincs nektek is ilyen problémátok? Ti nem lennétek boldogtalanok, ha azt mondanám, hogy nincs lelki megértésetek? (De igen.) Vannak némelyek, akik, amikor egy felsőbb szintű vezető azt mondja róluk, hogy nincs lelki megértésük, úgy érzik ennek hallatán, hogy képtelenek megérteni az igazságot, hogy Isten biztosan nem akarja őket, hogy nincs reményük az áldásokra; ám annak ellenére, hogy szomorúságot éreznek, mégis képesek normálisan végezni a kötelességüket – az ilyen embereknek van egy kevés józan eszük. Egyesek negatívvá válnak és nem kívánják többé a kötelességüket végezni, amikor azt hallják, hogy valaki azt mondja róluk, hogy nincs lelki megértésük. Ezt gondolják: „Azt mondod, hogy nincs lelki megértésem – nem azt jelenti ez, hogy nincs reményem arra, hogy áldott legyek? Ha egyszer nem fogok áldásokat nyerni a jövőben, minek higgyek még mindig? Nem fogom elfogadni azt, hogy szolgálatot kelljen végeznem. Ki gürcölne érted, ha semmit nem kap cserébe? Nem vagyok ilyen ostoba!” Van az ilyen embereknek lelkiismeretük és józan eszük? Olyan sok kegyelmet élveznek Isten részéről, és mégsem tudják viszonozni, sőt még szolgálatot sem akarnak végezni. Az ilyen embereknek végük van. Még csak arra sem képesek, hogy mindvégig szolgálatot végezzenek, és nincs igaz hitük Istenben; ők álhívők. Ha őszinte a szívük Isten felé, és ha van igaz hitük Istenben, akkor nem számít, miként értékelik őket; ez csupán képessé teszi őket arra, hogy még inkább igazán és pontosan megismerjék magukat – helyesen kell megközelíteniük ezt a dolgot, és nem hagyhatják, hogy hatással legyen arra, ahogyan Istent követik és a kötelességüket végzik. Még ha nem is képesek áldásokat nyerni, akkor is hajlandóknak kell lenniük arra, hogy mindvégig panasz nélkül szolgálatot végezzenek Istenért, és lehetővé kell tenniük, hogy Isten vezényelje őket minden dologban – csakis ekkor lesznek lelkiismerettel és józan ésszel bíró emberek. Isten kezében van az, hogy valaki áldásokat nyer vagy szerencsétlenséget szenved, Isten szuverén efölött és Ő rendezi ezt, és az nem olyasvalami, amit az emberek kérhetnek vagy amiért megdolgozhatnak. Ez inkább attól függ, hogy képes-e az illető engedelmeskedni Isten szavainak, elfogadni az igazságot és Isten követelményeinek megfelelően, jól végezni a kötelességét – Isten minden embernek megfizet a cselekedetei szerint. Ha valakiben van ennyi komolyság, és minden erejét beleadja az általa elvégzendő kötelezettség megvalósításába, akkor az elég, és el fogja nyerni Isten jóváhagyását és áldását. Ezzel szemben, ha valaki nem végzi megfelelő színvonalon a kötelességét, és még mindenféle gonoszságot is elkövet, de mégis szeretne áldásokat kapni Istentől, akkor így cselekedve nincs vajon híján a józan észnek? Ha úgy érzed, hogy eddig nem végezted elég jól a dolgod, hogy sok erőfeszítést tettél, de még mindig nem vagy képes az alapelvekkel kezelni a dolgokat, és hogy tartozol Istennek, de Ő mégis megáld téged és kegyelmet mutat feléd, az nem azt jelenti vajon, hogy Isten jóindulattal van irántad? Ha Isten meg kíván áldani téged, akkor az olyasvalami, amit senki nem vehet el. Te talán azt gondolod, hogy eddig nem végezted valami jól a dolgod, de amikor Isten értékel, Ő azt mondja, hogy komoly szándékú vagy, és mindent beleadtál, és kegyelmet szeretne mutatni feléd és meg szeretne áldani téged. Semmi sem helytelen, amit Isten tesz, és neked dicsérned kell az Ő igazságosságát. Nem számít, mit tesz Isten, az mindig helyes, és még ha elképzeléseket táplálsz is magadban azzal kapcsolatban, amit Isten tesz, ha azt hiszed, hogy az nincs tekintettel az emberi érzésekre, valamint ha az nincs ínyedre, akkor is dicsérned kell Istent. Miért kellene így tenned? Nem tudod az okát, igaz? Ezt valójában nagyon könnyű megmagyarázni: azért, mert Isten Isten, te pedig ember vagy; Ő a Teremtő, te pedig teremtett lény vagy. Nem vagy feljogosítva annak megkövetelésére, hogy Isten egy bizonyos módon cselekedjen vagy egy bizonyos módon kezeljen téged, miközben Isten fel van jogosítva arra, hogy követeléseket támasszon veled szemben. Áldások, kegyelem, jutalmak, koronák – Istentől függ, hogy miként és kinek adatnak mindezek a dolgok. Miért Istentől függ? Ezek a dolgok Istenhez tartoznak; nem az ember és Isten közös tulajdonában lévő dolgok, hogy egyenlően osztozhatnának rajtuk. Istenhez tartoznak, Isten pedig azoknak adja őket, akiknek megígéri. Ha Isten nem ígéri, hogy neked adja őket, attól még alá kell, hogy vesd Neki magad. Ha emiatt nem hiszel többé Istenben, az milyen problémákat fog megoldani? Akkor nem leszel többé teremtett lény? Kibújhatsz Isten szuverenitása alól? Istennek továbbra is megmarad a szuverenitása minden dolog fölött, és ez egy megváltoztathatatlan tény. Isten kiléte, státusza és lényege sosem tekinthető egyenlőnek az ember kilétével, státuszával és lényegével, és megváltozni sem fognak soha ezek a dolgok – Isten örökké Isten lesz, az ember pedig örökké ember. Ha valaki képes ezt megérteni, akkor mit kell tennie? Alá kell vetnie magát Isten szuverenitásának és rendezéseinek – ez a legracionálisabb módja a dolgok intézésének, azonkívül pedig nem választható semmilyen másik út. Ha nem veted alá magad, akkor lázadó vagy, és ha dacos vagy és vitatkozol, akkor felháborítóan lázadó vagy, és el kellene téged pusztítani. Ha képes vagy alávetni magad Isten szuverenitásának és rendezéseinek, az azt mutatja, hogy van józan eszed; ezzel a hozzáállással kell rendelkezniük az embereknek, és csakis ilyen hozzáállásuk kellene, hogy legyen a teremtett lényeknek.
(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére)
Az antikrisztusok sosem engedelmeskednek Isten háza rendezéseinek, és mindig szorosan összekapcsolják a kötelességüket, a hírnevüket, a nyereségüket és a státuszukat az áldások elnyerésének reményével és a jövőbeni rendeltetési helyükkel, mintha abban az esetben, ha elveszítik a hírnevüket és a státuszukat, nem is lenne semmi reményük arra, hogy áldásokat és jutalmakat nyerjenek, ez pedig olyan érzés a számukra, mintha az életüket veszítenék el. Ezt gondolják: „Gondosnak kell lennem, nem lehetek gondatlan! Isten házára, a testvérekre, a vezetőkre és a dolgozókra, de még istenre sem lehet számítani. Egyikükben sem tudok megbízni. Saját magad vagy az, akire a leginkább számíthatsz, és aki a leginkább méltó a bizalomra. Ha te nem szősz terveket saját magadnak, akkor ugyan ki fog törődni veled? Ki gondol majd a jövődre? Ki gondol majd arra, hogy nyersz-e áldásokat vagy sem? Éppen ezért alapos terveket és számításokat kell készítenem a saját érdekemben. Nem hibázhatok és egy kicsit sem lehetek gondatlan, máskülönben mit fogok tenni, ha valaki megpróbál kihasználni engem?” Ezért aztán őrizkednek Isten házának a vezetőitől és dolgozóitól, mert attól félnek, hogy valaki felismeri majd őket és átlát rajtuk, és hogy akkor elbocsátják őket, az áldásokkal kapcsolatos álmuk pedig szertefoszlik. Azt gondolják, hogy meg kell őrizniük a hírnevüket és a státuszukat ahhoz, hogy legyen reményük az áldások elnyerésére. Az antikrisztusok fontosabbnak látják azt, hogy áldottak legyenek, mint a mennyet, mint az életet, mint az igazságra, a beállítottság megváltozására vagy a személyes üdvösségre való törekvést, és annál is, hogy jól végezzék a kötelességüket és megfelelő színvonalú teremtett lények legyenek. Azt gondolják, hogy megfelelő színvonalú teremtett lénynek lenni, jól végezni a kötelességüket és megmentve lenni csupa jelentéktelen, említésre és megjegyzésre is alig méltó dolog, miközben az áldások elnyerése az egyetlen dolog az egész életükben, amelyet sosem lehet elfelejteni. Bármivel találkoznak is, legyen az bármily nagy vagy kicsi dolog, az áldottsággal kötik össze; rendkívül óvatosak és figyelmesek, és mindig hagynak maguknak menekülőutat. Ha tehát előléptetés egy antikrisztus kötelességének a kiigazítása, akkor azt fogja gondolni, hogy van reménye arra, hogy áldott legyen. Ha lefokozás, például csoportvezetőből csoportvezető-helyettessé vagy csoportvezető-helyettesből átlagos csoporttaggá, akkor azt fogja jósolni, hogy ez nagy probléma lesz, és azt hiszi, hogy csekély reménye van arra, hogy áldásokat nyerjen. Miféle szemléletmód ez? Helyes szemléletmód? Egyáltalán nem. Ez a nézet abszurd! Az, hogy elnyeri-e valaki Isten elismerését vagy sem, nem azon alapul, hogy milyen kötelességet végez, hanem azon, hogy birtokában van-e az igazságnak, hogy őszintén aláveti-e magát Istennek, és hogy hűséges-e. Ezek a legfontosabb dolgok.
(Az Ige, IV. kötet – Az antikrisztusok leleplezése. Tizenkettedik tétel: Vissza akarnak vonulni, amikor nincs státuszuk, vagy amikor nincs reményük az áldások elnyerésére)
Milyen szempontból helytelen az áldásokra törekvést célul kitűzni? Abból, hogy teljesen ellentétes az igazsággal, és nincs összhangban Istennek az emberek megmentésére irányuló szándékával. Ha egyszer az áldás elnyerése nem megfelelő cél az emberek számára, akkor milyen célra helyes törekedniük? Az igazságra törekvés, a beállítottság megváltozására való törekvés és az Isten vezényléseinek és rendeléseinek való maradéktalan alávetettség képessége: ezekre a célokra kell törekedniük az embereknek. Mondjuk például, hogy elképzeléseid és félreértéseid támadnak amiatt, hogy megmetszenek, és képtelenné válsz az alávetettségre. Miért nem tudod alávetni magad? Azért, mert úgy érzed, bizonytalanná vált a rendeltetési helyed vagy az az álmod, hogy áldást nyersz. Negatív és zaklatott leszel, és fel akarod adni a kötelességed. Mi az oka ennek? Probléma van a törekvéseddel. Hogyan kellene vajon megoldani? Feltétlenül szükséges, hogy azonnal felhagyj ezekkel a téves elképzelésekkel, és hogy azonnal keresd az igazságot romlott beállítottságod problémájának megoldása érdekében. Ezt kell mondanod magadnak: „Nem léphetek ki, továbbra is jól kell végeznem teremtett lényi kötelességemet, és félre kell tennem azt a vágyamat, hogy áldott legyek.” Ha lemondasz az áldás utáni vágyról és az igazságra törekvés útján jársz, lekerül egy teher a válladról. Vajon ekkor is képes leszel még a negativitásra? Noha időnként még mindig negatív vagy, nem engeded, hogy ez korlátozzon téged, és a szívedben folyamatosan imádkozol és harcolsz, miközben törekvésed célját az áldásra és a rendeltetési helyre törekvésről az igazságra törekvésre változtatod és ezt gondolod magadban: „Az igazságra törekvés egy teremtett lény kötelessége. Megérteni ma bizonyos igazságokat – nincs ennél nagyobb aratás, ez a lehető legnagyobb áldás. Még ha Isten nem is akar engem, s ha nincs is jó rendeltetési helyem, és ha szertefoszlott is a reményem azzal kapcsolatban, hogy áldást nyerhetek, akkor is megfelelően kell végeznem a kötelességemet, muszáj így tennem. Bármilyen ok adódjék is, nem fogom hagyni, hogy az befolyásolja a kötelességem megfelelő végzését, nem fogom hagyni, hogy hatással legyen Isten megbízatásának végrehajtására; e szerint az alapelv szerint fogom viselni magam.” És mindeközben vajon nem emelkedtél-e fölül a hús-vér test korlátain? Némelyek ezt mondják talán: „Nos, mi van, ha még mindig negatív vagyok?” Akkor keresd ismét az igazságot, hogy megoldd! Akárhányszor ess is negativitásba, ha egyre csak keresed az igazságot a megoldás érdekében, és folyamatosan törekszel az igazságra, lassanként ki fogsz jönni a negativitásodból. Egy nap pedig azt fogod majd érezni, hogy nem vágysz többé az áldások elnyerésére, nem korlátoz a rendeltetési helyed és a sorsod, s hogy könnyebben és szabadabban élsz e dolgok nélkül. Azt érzed majd, hogy kimerítő volt a korábbi életed, amelynek minden napját az áldások elnyerését és a rendeltetési helyedet szem előtt tartva élted. Az áldások elnyerése érdekében beszéltél, dolgoztál és törted a fejed minden nap – és végül mi hasznod lett belőle? Mi értéke van az ilyen életnek? Nem az igazságra törekedtél, hanem jelentéktelen dolgokra pazaroltad a legjobb napjaidat. Végül semmilyen igazságot nem nyertél el, és egyetlen tapasztalati tanúságtételről sem tudtál beszélni. Bolondot csináltál magadból, nagy szégyent hoztál a fejedre és kudarcot vallottál. És mindezt miért? Azért, mert túlságosan akartad az áldásokat, és mert túlságosan hatalmába kerítette a szívedet és túl szorosan gúzsba kötött a sorsod és a rendeltetési helyed. Ám ha majd eljön az a nap, amikor kiszabadulsz a kilátásaid és a sorsod fogságából, képes leszel mindent hátrahagyni és Istent követni. Mikor leszel képes teljesen elengedni ezeket a dolgokat? Ahogy szüntelenül mélyül az életbe való belépésed, el fogsz jutni oda, amikor megváltozik a beállítottságod, és ekkor leszel képes teljesen elengedni őket.
(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Csak az igazság gyakorlásában van belépés az életbe)
Istenbe vetett hitükben az emberek azt keresik, hogy áldásokat szerezzenek a jövőre; ez a hitük célja. Minden embernek megvan ez a szándéka és reménye, ám a természetük romlottságát megpróbáltatásokon és finomításon keresztül kell feloldani. Bármely szempontból is nem tisztultál meg, és romlottságot fedsz fel, abból a szempontból finomítani kell téged – ez Isten elrendezése. Isten teremt számodra egy környezetet, és arra kényszerít, hogy ott finomodj, hogy megismerd saját romlottságodat. Végül eljutsz egy olyan pontra, ahol inkább meghalnál, hogy feladd a szándékaidat és vágyaidat, és alávesd magad Isten szuverenitásának és rendezésének. Ezért, ha az emberek nem kaptak több évnyi finomítást, ha nem viselnek el bizonyos mértékű szenvedést, akkor nem lesznek képesek megszabadulni a hús-vér test romlottságának korlátaitól a gondolataikban és a szívükben. Bármely szempontból is szenvedik az emberek még mindig a sátáni természetük korlátait, és bármely szempontból is vannak még mindig meg a saját vágyaik és a saját követeléseik, ezek azok a szempontok, amelyekben szenvedniük kell. Tanulságokat levonni csak a szenvedésen keresztül lehet, ami azt jelenti, hogy az ember képes igazságot nyerni és megérteni Isten szándékát. Ami azt illeti, sok igazság szenvedés és próbatételek megtapasztalásával érthető meg. Senki sem foghatja fel Isten szándékát, nem ismerheti meg mindenhatóságát és bölcsességét, és nem értékelheti igazságos természetét, amikor kényelmes és könnyed környezetben van, vagy amikor kedvezőek a körülmények. Ez lehetetlen lenne!
(Az Ige, III. kötet – Az utolsó napok Krisztusának beszédei. Harmadik rész)
Isten munkájának megtapasztalása nem arról szól, hogy élvezd a kegyelmet, hanem inkább arról, hogy szenvedj az Iránta való szeretetért. Mivel élvezed Isten kegyelmét, az Ő fenyítését is élvezned kell; ezt mind meg kell tapasztalnod. Megtapasztalhatod, hogy Isten megvilágosít téged belül, és azt is megtapasztalhatod, hogyan metsz meg és hogyan ítél meg téged. Ily módon a tapasztalatod átfogó lesz. Isten elvégezte rajtad az ítélet és a fenyítés munkáját. Isten igéje megmetszett téged, de nem csak ezt tette; megvilágosított és megvilágított téged. Amikor negatív és gyenge vagy, Isten aggódik érted. Mindezen munkának az a célja, hogy tudassa veled, hogy mindent, ami az emberrel kapcsolatos, Isten vezényel. Talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit a szenvedésről szól, vagy arról, hogy mindenféle dolgot tegyél Érte; talán azt gondolod, hogy az Istenben való hit célja az, hogy a tested békében legyen, vagy hogy minden simán menjen az életedben, vagy mindenben kényelmed és nyugalmad legyen. Ezek közül azonban egyik sem olyan cél, amelyet az embereknek az Istenbe vetett hitükhöz kellene kötniük. Ha ilyen célokból hiszel, akkor a nézőpontod helytelen, és egyszerűen lehetetlen, hogy tökéletességre juss. Isten cselekedetei, Isten igazságos természete, bölcsessége, szavai, csodálatossága és kifürkészhetetlensége mind olyan dolgok, amelyeket az embereknek meg kellene érteniük. Ha ezt megértetted, arra kell használnod, hogy megszabadítsd a szívedet minden személyes követeléstől, reménytől és elképzeléstől. Csak ezeknek a dolgoknak a kiküszöbölésével tudsz megfelelni az Isten által megkövetelt feltételeknek, és csak ezáltal lehet életed és tehetsz eleget Istennek. Az Istenben való hit célja az, hogy eleget tégy Neki, és az Általa megkövetelt beállítottság szerint élj, hogy az Ő cselekedetei és dicsősége megnyilatkozhasson ezen az érdemtelen emberekből álló csoporton keresztül. Ez az Istenbe vetett hit helyes perspektívája, és ez az a cél is, amelyre törekedned kell. Helyes nézőponttal kell rendelkezned az Istenben való hitről, és törekedned kell arra, hogy megszerezd Isten szavait. Enned és innod kell Isten szavait, és képesnek kell lenned megélni az igazságot, továbbá különösen képesnek kell lenned meglátni az Ő gyakorlati cselekedeteit, az Ő csodálatos tetteit az egész világegyetemben, valamint azt a gyakorlati munkát, amit a testben végez. Az emberek gyakorlati tapasztalataikon keresztül értékelhetik, hogy Isten miként munkálkodik rajtuk, és melyek az Ő szándékai velük kapcsolatban. Mindennek az a célja, hogy felszámolja az emberek romlott, sátáni beállítottságát. Miután kiűztél magadból minden tisztátalanságot és igazságtalanságot, elvetetted rossz szándékaidat, és kialakítottad az igaz hitet Istenben – csak igaz hittel tudod igazán szeretni Istent. Csak a Belé vetett hitedre alapozva tudod Istent igazán szeretni. Elérheted az Isten iránti szeretetet anélkül, hogy hinnél benne? Mivel hiszel Istenben, nem lehetsz összezavarodott ezzel kapcsolatban. Vannak, akik megtelnek életerővel, amint látják, hogy az Istenbe vetett hit áldásokat hoz számukra, de aztán minden energiájukat elveszítik, amikor észreveszik, hogy finomításokat kell elszenvedniük. Ez lenne az Istenben való hit? Végső soron teljes és tökéletes alávetettségre kell jutnod a hitedben Isten előtt. Hiszel Istenben, de még mindig vannak követeléseid Vele szemben, sok vallásos elképzelésed van, melyeket nem tudsz letenni, személyes érdekeid, melyeket nem tudsz elengedni, továbbá még mindig keresed a test áldásait, és azt akarod, hogy Isten mentse meg a testedet és a lelkedet – ezek mind olyan emberek viselkedési formái, akiknek rossz a perspektívája. Bár a vallásos hiedelmekkel rendelkező emberek hisznek Istenben, mégsem igyekeznek megváltoztatni beállítottságukat, és nem törekszenek Isten megismerésére, hanem inkább csak a test érdekeit hajszolják. Közületek sokaknak olyan hitei vannak, amelyek a vallási meggyőződések kategóriájába tartoznak; ez nem igazi istenhit. Ahhoz, hogy az emberek higgyenek Istenben, olyan szívük kell hogy legyen, amely kész szenvedni Őérte, és meg kell legyen bennük az akarat, hogy feladják magukat. Ha az emberek nem teljesítik ezt a két feltételt, akkor az Istenbe vetett hitük nem érvényes, és nem lesznek képesek változást elérni a beállítottságukban. Csak azok az emberek hisznek igazán Istenben, akik valóban az igazságra törekednek, akik meg akarják ismerni Istent és az életre törekednek.
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. Akik tökéletessé lesznek téve, azoknak finomításon kell átesniük)
Nincs összefüggés az ember kötelessége és aközött, hogy áldásokat kap vagy szerencsétlenséget szenved el. A kötelesség az, amit az embernek teljesítenie kell; ez az ő mennyei hivatása, és nem függhet ellentételezéstől, feltételektől vagy okoktól. Csak akkor végzi a kötelességét. Áldásokat kapni arra utal, amikor valaki tökéletessé válik, és az ítélet megtapasztalása után élvezi Isten áldásait. Szerencsétlenséget elszenvedni arra utal, amikor valakinek nem változik a beállítottsága, miután megtapasztalta a fenyítést és az ítéletet; amikor nem azt tapasztalja, hogy tökéletessé vált, hanem hogy büntetést kapott. De függetlenül attól, hogy áldásokat kapnak vagy szerencsétlenséget szenvednek el, a teremtett lényeknek teljesíteniük kell a kötelességüket, azt téve, amit tenniük kell, és azt, amire képesek; ez a legkevesebb, amit egy embernek, egy Istenre törekvő személynek tennie kellene. Nem szabad csak azért végezned a kötelességedet, hogy áldásokat kapj, és nem szabad megtagadnod a cselekvést attól való félelmedben, hogy szerencsétlenséget szenvedsz el. Hadd mondjam el nektek ezt az egy dolgot: az ember kötelességének végzése az, amit tennie kell, és ha képtelen végezni a kötelességét, akkor ez a lázadása.
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A megtestesült Isten szolgálata és az emberi kötelesség közötti különbség)
Teremtett lényként az embernek törekednie kell arra, hogy teljesítse egy teremtett lény kötelességét, és törekednie kell arra, hogy szeresse Istent, másféle választások nélkül, mert Isten méltó az ember szeretetére. Azoknak, akik arra törekszenek, hogy Istent szeressék, nem szabad személyes előnyökre törekedniük, vagy arra törekedniük, amire személyesen vágynak; ez a törekvés leghelyesebb eszköze. Ha az, amire törekszel, az igazság, ha az, amit a gyakorlatba ültetsz, az igazság, és ha az, amit elérsz, a beállítottságodban bekövetkező változás, akkor az út, amelyen jársz, a helyes út. Ha a test áldásaira törekszel, és amit a gyakorlatba ültetsz, az a saját elképzeléseid igazsága, és ha nem történik változás a beállítottságodban, és egyáltalán nem vagy engedelmes Istennek a testben, és továbbra is homályban élsz, akkor amire törekszel, az biztosan a pokolba visz, mert az út, amelyen jársz, a kudarc útja. Az, hogy tökéletessé tesznek vagy kiiktatnak, a te saját törekvésedtől függ, ami azt is jelenti, hogy a siker vagy a kudarc attól az úttól függ, amelyen az ember jár.
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A siker vagy a kudarc attól függ, milyen úton jár az ember)
A rendeltetési helyetek és a sorsotok nagyon fontos számotokra – komoly jelentőséggel bírnak. Úgy gondoljátok, hogy ha nem nagy gondossággal teszitek a dolgokat, az azt jelenti, hogy megszűnik a rendeltetési helyetek, hogy tönkretettétek a saját sorsotokat. De eszetekbe jutott-e már valaha, hogy azok az emberek, akik kizárólag a rendeltetési helyük érdekében fáradoznak, hiába fáradoznak? Az ilyen erőfeszítések nem valódiak – hamisak és csalókák. Ha ez a helyzet, akkor azok, akik csak a rendeltetési helyük érdekében dolgoznak, a végső vereségük küszöbén állnak, mert az Istenbe vetett hitben való kudarcot a megtévesztés okozza. Korábban már elmondtam, hogy nem szeretem, ha törleszkednek hozzám, hízelegnek nekem, vagy rajongással kezelnek. Szeretem, ha az őszinte emberek szembenéznek az Én igazságommal és elvárásaimmal. Sőt, még jobban szeretem, ha az emberek képesek a legnagyobb törődést és figyelmet tanúsítani szívem iránt, sőt, ha még arra is képesek, hogy mindent feladjanak értem. Csak így lehet a szívemet megvigasztalni. Most éppen hány olyan dolog van, ami nem tetszik Nekem bennetek? Hány dolog van, amit szeretek bennetek? Lehetséges, hogy egyikőtök sem vette észre a csúfságnak mindazon különféle megnyilvánulásait, amiket rendeltetési helyetek elérése érdekében tettetek?
Szívem mélyén nem kívánok bántani egyetlen jó szándékú és felfelé igyekvő szívet sem, és még kevésbé kívánom elfojtani bárkinek az energiáját, aki hűségesen végzi a kötelességét. Mindazonáltal mindannyiótokat emlékeztetnem kell a hiányosságaitokra és a szívetek legmélyebb bugyraiban rejlő szennyes lelkületetekre. Abban a reményben teszem ezt, hogy képesek lesztek majd felajánlani igaz szíveteket, amikor szemtől szembe kerültök szavaimmal, mert amit a legjobban gyűlölök, az az emberek Velem szembeni csalárdsága. Csak remélem, hogy munkám utolsó szakaszában képesek lesztek a legkiválóbb teljesítményt nyújtani, és többé nem félszívvel, hanem teljes szívvel fogjátok magatokat odaadni. Természetesen azt is remélem, hogy mindannyiótoknak jó rendeltetési helye lesz. Mindazonáltal még mindig megkövetelem, hogy a legjobb döntést hozzátok meg, vagyis ajánljátok fel Nekem kizárólagos és végleges odaadásotokat. Ha valaki nem rendelkezik ezzel a kizárólagos odaadással, akkor ő bizonyosan a Sátán becses tulajdona, és Én tovább nem tartom őt, hogy használjam, hanem hazaküldöm, hogy a szülei vigyázzanak rá. Munkám nagy segítség számotokra; amit remélek tőletek, az egy őszinte és felfelé törekvő szív, de egyelőre a kezem üres maradt. Gondoljatok bele! Ha egy nap még mindig úgy meg leszek bántódva, amit nem lehet szavakkal elmondani, hogyan fogok akkor viszonyulni hozzátok? Ugyanolyan kedves leszek-e akkor is hozzátok, mint most? Ugyanolyan nyugodt lesz-e akkor a szívem, mint most? Megértitek annak az embernek az érzéseit, aki fáradságos munkával művelte a mezőt, de mégsem aratott le egyetlen szemet sem? Megértitek, hogy mennyire megsérül az ember szíve, amikor nagy csapást mérnek rá? Meg tudjátok-e ízlelni egy olyan ember keserűségét, aki egykor telve volt reményekkel, de akinek mégis haraggal kellett elválnia? Láttátok-e a haragot, amely egy olyan emberből árad, akit felingereltek? Tudjátok-e, hogy milyen bosszúvágy van abban, akivel ellenségesen és álnokul bántak? Ha megértitek ezeknek az embereknek a mentalitását, akkor azt hiszem, nem lehet nehéz elképzelnetek, hogy Isten milyen magatartást tanúsít majd az Ő bosszúállásának idején! Végezetül remélem, hogy mindannyian komoly erőfeszítéseket tesztek a saját rendeltetési helyetek érdekében, bár jobb, ha nem alkalmaztok csalárd eszközöket erőfeszítéseitek során, különben továbbra is csalódni fogok bennetek a szívemben. És mire vezet az ilyen csalódás? Vajon nem csapjátok-e be magatokat? Azok, akik gondolnak rendeltetési helyükre és mégis elrontják azt, azok a legkevésbé képesek megváltást nyerni. Még ha elkeseredne és feldühödne is, ki szánna meg egy ilyen embert? Összefoglalva, még mindig azt kívánom nektek, hogy olyan rendeltetési helyetek legyen, amely egyszerre megfelelő és jó, és még inkább remélem, hogy egyikőtöket sem éri szerencsétlenség.
(Az Ige, I. kötet – Isten megjelenése és munkája. A rendeltetési helyről)
Kapcsolódó tapasztalati bizonyságtételek
Gondolatok miután megbetegedtem a világjárvány idején
Hamisítások az Istenért hozott áldozataimban
A párom halála után
